A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA GÁL SÁNDOR c rc +■* ts r, 73 C 0 E CB a vihar az égzengés ahogy a semmiből elöszáguldott és vitte a koszorúkat söpörte maga előtt a gyászt csattant reccsent a magasság villám hasította villám metszette-írta hogy elmentél a szakadó eső kopogta arcomra hogy nincs többé ami volt nincs többé ami mondható mert az ének is veled ment s maradt a mondhatatlan égzengés a pattogó esőcseppek dübörgése hogy tebenned bíztunk s hogy nincs már szivem félelmére nincs hiszem megéltük a halált halálunkat s hiába tagadnánk veled mentünk valahányan testünk testedben lakozik örökös birodalmad csendjében oda költöztünk viharaid mögé várván a napot hogy előtűnjön várván a csendet hogy beborítson s csillagaidat hajnali eged de mindhiába mert csak a hantok zuhognak mert csak a hantok zuhognak feketén és feketébben az ennek a nyomorultul járt asszonynak az édesanyja! Csakhogy a memóriám elnehezült. Igen. Így történt. Ennek a nőnek az anyja! Jól megnéztem az abrázatát. Nem látszott rajta a lánya iránti sajnálat. Igaza is van. Különben is: gránitkemény nö az! Tíz hónapnyi együttélés után eltemette az első urát. A második házassága húsz év múlva felbomlott. Sokat kínlódott életében. A küzdelmekben megedzödött Most pediglen majd a lányát temeti. Aki a feleségem volt. Akárcsak az anyósom első házassága, a miénk is magas hőfokú szerelemmel kezdődött. Forró és oktondi szerelemmel, aminek nem volt fedezete. S akárcsak a környezetünkben élők, mi is a lét bűnös változatát választottuk. S az emberek bennünk latva önnön létük élő igazolását, így szóltak: „Mily nagyszerű párocska... Mily pompás fiatalok ..." És mi új próbatételek után loholtunk. Aztán megcsömörlöttünk önmagunktól és egymástól is. S a világtól. Szóval, az asszonyom nem hasonlított az anyjára. Idejekorán összeroppant. És ettől számítva csak az evésre, az izek harmóniájára összpontosított. És minél hatalmasabb lett, annál védtelenebb. És most, amikor földi maradványai a konyhában már átadták magukat az enyészetnek, ö valahai ifjúságának teljességében itt áll mellettem. A gyerek résnyire tárta a szobaajtót. Az anyjára pillantott, majd amikor megtelt a látvánnyal, visszahúzódott a játékai közé. — Maradhattál volna a helyeden — mondtam neheztelve. — Hiszen ott vagyok ... — válaszolta. A hangja most éppen olyan puha volt és gyengéd, mint valaha. így szóltam: — Jó, jó. Csak a fegyelem beszél belőlem. Megértheted ... — Persze. — Erre az eshetőségre sohasem gondoltam. — Mások se gondolnak ilyesmire. Az eletüket élik. És sohasem gondolnak arra, hogy egy napon ... A tehetetlenségi állapot, igaz-e? — A gyerek miatt vagyok itt. Hozzá kell öt szoktatnom a történtekhez ... — jobb kezével a hajába túrt. Fiatalabb éveiben sokat foglalkozott a hajával. A ruházatával. Az egymást kővető óráival. Volt, hogy az egész nappalát átbeszélte. Nagy lelkiző volt, annyi szent. — A gyerek még kicsi... — mondtam. A közeli teendőimre gondoltam. Az asszonyom, mintha a gondolataimból olvasott volna: — Majd segítek neked, jó?! Amig te a hivatalos dolgokat elintézed, én kitakarítok. Látod, mindenütt por van, a virágokat sem öntözted meg, mosni is kéne, a ruhákat megszárítani, kivasalni... A gyerekre kabátot adtam. Kézen fogtam öt. Már a folyosó ajtaját nyitottam, midőn az asszonyom arra figyelmeztette őt, hogy a deszkaajtón heverő, földi maradványaira pillantson. — Látod, hogy mi történt az anyáddal?! — kérdezte. A gyerek most sem jött zavarba. Nem őrjöngött. Sőt, nagy lelkierőről téve bizonyosságot, szelíden bólintott. Mintha nem is az én ivadékom lett volna. Mert én üvöltöttem. A kitárt ablakon az utcára hajítottam a leszakadt lábszárat, és egy maréknyi fartőhúst küldtem utána. — Csillapodj! — nyugtatott az aszszony. — Végül nem marad mit a koporsóba tenni. A hivatali dolgok elrendeződtek. A lakás immár kitakarítva. A virágok megöntözve. A ruhák kivasalva. Az asszonyom szinte tárgyilagosan ezt mondta: — Most már mennem kell. Élj úgy, mintha csak egy életed lenne! És óvakodj a hamis emberektől.. . Szomorúan néztem őt. Tegnap vagy tegnapelőtt, igen, amikor betoppant a szobámba, akkor.. . mi mindent adtam volna ezért a kijelentéséért. De most? Amikor már anynyira megszoktam az újszerű jelenlétét. Amikor már egyebet sem óhajtottam volna, csak azt, hogy itt ödöngjön körülöttem. A franciaszékben üldögéljen ... —- Menni? Egy pillanat múlva már nem lesz itt. És többé hiába várom, hiába gondolok rá, hiába erőlködöm majd. — Nem maradhatok itt a nyakadon ... — válaszolta szinte ridegen. — Csak teher lennék számodra. Megyek. Mindent idejében kell megtennünk ... Már-már a keresztnevén szólítottam meg öt. Szerencsémre legyen írva, az agyam most idejében kapcsolt. Az agyam. Ez a másfélezer grammnyi szürkeállomány amelyik 38 esztendős koromig az igazán nagy pillanataimat gyakran parányivá hülyítette, a kis dolgokat pedig igaztalanul felnagyította. Ez az agy most nem hagyott pácban. így még maradt egyetlen percem: — Mondd csak, nagyon fájt ? — Mi? — Az az izé . . . Hiszen tudod, hogy mi . . . — Á ... A karambol... Nem, nem fájt túlzottan ... Mondhatnám, hogy nem volt kellemetlenebb, mint egy légycsípés ... Csakhát... A szégyenérzet ... — Miféle szégyenérzet? — Az átalakulásé, öregem ... Az asszony felállt. Kiegyenesedett. Az ajtóhoz lépett. Délcegen mozgott: akárcsak az édesanyja, most ö is nagyon szép volt, és gránitszilárd. — Megyek ... — mondta még egyszer. Hangtalanul tűnt el immár végérvényesen a szemem elöl. 13
