A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
Csupán csak azért, mert az igazság tükre. Azt hiszem, Fábry Zoltánnak ezt a katartikus megnyilatkozását Európa soha méltón megköszönni nem tudja. Persze, hogyan is köszönhetné meg, ha nem ismeri? Pár éwel ezelőtt egy éjszaka két francia újságíró látogatott meg — titokban persze —, s a szlovákiai magyarság helyzetéről kért tájékoztatást. Mint alapművet, akkor én a Vádlott megszólalt ajánlottam figyelmükbe. Nem is hallottak róla. Trianon vagy a kassai kormányprogram kinek-kinek a tudatában másként él és mást jelent. Ez. ugye, természetes .. . Ezért a Vádlott megszólalra még mindig — húsz évvel Fábry halála után is — a folyamatos tiltás árnyéka vetül. Holott azt zengik napjainkban széles e hazában, hogy elérkezett a szabadság s a demokrácia hajnala. Az évforduló — akár e krétafehér délelőtt csöndje — a szembenézésre kényszerít: mit végeztünk el az elmúlt idő alatt a Fábry által ránk testált feladatainkból? Jól végeztük-e azt, hasznára-e a közösségnek? A Fábryhagyatékkal miként sáfárkodtunk? Elmondható, hogy a Fábry-portát rendbe tettük, hogy folyamatosan megrendezzük a Fábry Napokat, s hogy már van Fábry-díj is ... De a Fábry-életmü értékeinek a befogadása és befogadtatása igencsak késik. „Ami ezután lesz, az még nehezebb lesz, az már most tisztán látható" — írja 1947 szeptemberében mindmáig kiadatlan naplójában Márai Sándorral való kapcsolata ürügyén. „A szellemember — folytatja ugyanott — már ma is egyedül áll, már ma is vétó. Nincs tábor, amely befogadhatná ..." Ami ezután lesz, az még nehezebb lesz?... Az 1947-es év jégveréses napjaiban, vagonkerék-csattogásos éjszakáin megfogalmazott kétségei meddig élnek, meddig kísértének még Európának hozzánk eső térségein?! S meddig kell még a szellem emberének vállalnia a magányos vétó szerepét?! GÁL SÁNDOR Fotó: Kőtár Péter ik is ők mégis ? így együtt ? Mert hisz franciák, románok törökök, görögök, lengyelek között mégiscsak ok vannak legtöb ben Szambán talán csak a cigányok előzik meg őket. A kérdés, úgy látszik, megoldatlan marad. Bekerül a történelem süllyesztőjébe. A temetőkben sorban gyülekeznek a magyar sírok. Sok helyen magyar vers-, bibliaidézet áll a sírköveken, urnatáblákon. Volt-e, aki utoljára magyarul szólt hozzájuk ? .. . Sétálunk a Sokolov-Falkenau-i temetőben. A régi sírok mind németek. Vesznek bele a földbe, tűnnek el. A gyökereket nem őrzi, nem őrizheti senki. Éppen ezért nem zavar olyan nagyon az egy két jóttment bozgor magyar sírja sem. Majd elsüllyednek szép lassan . . Leli bácsi optimizmusa cseng a fülemben. Talán nem véletlen, hogy ö más, mint a többiek. Nemcsak azért, mert tanító volt, és festő lett, és megvetette a lábát ezen a földön. Karlovy Vary és környéke valóban szép és tiszta vidék. Valószínűleg dollárbevér^tes gyógyforrásai mentették meg a pusztulástól Azonkívül a német lakosság innen nem lett teljesen kitelepítve, mivel a kerámiagyárak szakembereit nem tudták volna pótolni; az átmenet nem volt olyan szörnyű és gyökértelen. De a lakosság mára már itt is kicserélődött, és Leli bácsi feleségének urnájából kilopták az arcképpel és Iduka felirattal megfestett tányért . . . Ülök a vonaton. Mintha mennék. Zötyögnek a motorosok ki a Cseh-Érchegyseg völgyeiből. Valahol találkoznunk kellene. ahol összegyűlnek az információk. Az agyamban. Nem tudom, melyik féltekém zsong jobban... a jobb vagy a bal ? . . . egy regi emlék szakad fel hirtelen valamelyik agysejtemből. Többedmagammal FYagából hazafelé utaztam valahová Dél-Szlovákiába. A fül kében egy szerény öreg bácsi üldögélt az ablaknál. Nem nagyon törődtünk vele Beszéltük napi problémáinkat. Egyszercsak pár száz kilométer után megszólalt a cseh újságot nyomorgató öregúr. Magyarul. Érdeklődött afelől, hogy honnan — hová tartunk Beszédbe elegyedtünk. Azt hitte, magyarországi diákok vagyunk. Nem. Pozsony, Érsekújvár, Komárom, Léva, Ftozsnyó, Nagykapos, mondtuk sorban úticéljainkat. A keze erőtlenül lehullott térdére. „És ott vannak még magyarok?" — kérdezte már félig elcsukló hangon és könnyek jelentek meg a szemében. Mi félbeszakított mondatainkkal ajkainkon néztük öt. Kerestük az összefüggéseket. A bácsi is haza utazott. Először 40 év után. Hagyaték dolgában. Ezt a riportot még Csehszlovákia politikai átrendeződése előtt készítettük. Azóta nemcsak nálunk, de egész Kelet-Közép-Európában változóban van a világ. Tele reményekkel, eufóriával és újabb kételyekkel. Valaki bocsánatot kér, valaki vádol, valaki csupán az új politikai helyzethez alkalmazkodva rendezgeti régi gondolatait. A gyengéd forradalom nemrég zajlott le. Az utolsó negyven év totális hatalmát okolta mindenért. De riportalanyaink zöme még a bolsevik hatalomátvétel előtt került erre a vidékre. Az iskolákban nem tanítják, mi is történt ebben a koalíciós időszakban, mint ahogy a soknemzetiségű állam nemzetei is vajmi keveset tudnak az országuk területén élő nemzeti kisebbségekről. Cseh kollégáink sokszor említik, hogy ismernek egy magyar katonatisztet, pincért, vasutast, portásnöt, viszont csoportokról még csak nem is hallottak. A szlovákiai magyarságról is csak nagyon körvonalazott információik vannak, pedig az 1945 áprilisában megfogalmazott kassai kormányprogramnak a magyarok és a németek kollektiv bűnösségét kimondó cikkelye változatlanul érvényben van. Vajon mi a biztosíték arra, hogy embereket, népcsoportokat többé nem szolgáltatnak ki más nemzetek kénye-kedvének ? Václav Havel ígéretet tett a nemzetiségek egyenjogúsítására. Ugyanakkor a Právo lidu című újjáíndult cseh szociáldemokrata iapban megjelentek az első magyarságot sértő sorok. Bizni akarunk. Szeretnénk gyengédnek maradni, de kísért a történelem. rövidebb pórázra a férjedet", vagy „rövidebb pórázon tartsátok azt a gyereket" szólásmondás igen gyakori, de valójában nem arra gondolunk, hogy a férj, vagy a gyerek pórázra kerüljön, mint a vizsla ... Ha a könyvet tovább tanulmányozzuk, megtudhatjuk, hogy mit jelent a „megzabolázni", és mi valójában a „szélhámos" szavunk? Megtudhatjuk azt is, hogy miért nőneműek a boszorkányok és miért „az aszszony a vész kútfeje" ? Fontos része a könyvnek a „betűrendes mutató", melynek segítségével konkrétan tájékozódhatunk a könyvben előforduló szólásmondások és közmondások között. Az utolsó fejezetet Szemerkényi Ágnes írta: „A múft tudósa" cím alatt, amely összefoglalja a szóhagyományok történetét, s egyben méltatja Kertész Manó munkásságát, életét és a magyar nyelv kutatásában elért, művelődéstörténeti emlékeink feltárásában végzett munkáját. Munkásságának, hozzáértésének horderejét és elkötelezettségének mélységét nyelvünk iránt Kosztolányi Dezső szavai is hűen igazolják, s tükrözik, aki ezeket írta: „Milyen gyöngédséggel szeretitek ti, nyelvészek a nyelvet, a halhatatlan szavakat, amelyek túlélik az embert és a történelmet." MOTESÍKY ÁRPÁD
