A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
LOVICSEK BÉLA ÉGRE NYÍLÓ ABLAK Furcsa fintor jelent meg Nóra arcán. —' Egyszóval ismét én alázkodjam meg a bíróság előtt? — kérdezte. — Nem gondolod, hogy ez már túl sok a „jóból" ? A kérdése elgondolkoztatta Andrást, s valahol igazat is adott neki. — Felőlem te is beadhatod — felelte András megvonva a vállát. — Azt a kis békát már igazán lenyelem, számomra az mit sem változtat a lényegen ... Indoklásul találj ki valami szép, elfogadható mesét és kész ... Mondhatsz rám bármit, nem foglak megcáfolni ... Mondhatod azt, hogy úton-útfélen megcsaltalak, hogy durva fráter vagyok, iszom, s hogy tettlegesen bántalmaztalak. Mindent beismerek csat« válasszanak el. — El bírnád viselni, hogy ezeket a hazugságokat a fejedre olvassam?... Annyira aljas embernek képzelsz engem, András? — kérdezte Nóra némi felháborodással a hangjában. — Nem, Nóra, egyáltalán nem tartalak aljas embernek, de a cél érdekében talán ... Nóra közbevágott: — A cél érdekében, hát persze!... — Rágyújtott. — Fia már így áll a helyzet, nem lenne egyszerűbb, ha kitalált mesék helyett csendesen, de annál határozottabban kijelentenénk, hogy képtelenek vagyunk tovább együtt élni, s tisztelettel megkérnénk a bíróságot. hogy minden további huzavona nélkül mondja ki a válást? — Szerintem is ez lenne a legésszerűbb megoldás — felelte András. — Hát akkor mi legyen ? Én adjam be, vagy te ? — Add be te, András ... Mi lesz a gyerekekkel? — Róluk nem mondok le. Eddig is én neveltem őket, én gondoskodtam róluk, szeretem őket... — Annak ellenére, hogy Ftetra nem is a te lányod ? — Őt éppen úgy szeretem, mint ahogy Zsoltit, és úgy érzem, ö is szeret engem. — Ahhoz semmi kétség nem fér, András, de elöbb-utóbb meg fogja tudni az igazságot. — Igen ... Én magam fogom megmondani neki, ha eljön az ideje, amikor elég érettnek érzem őt arra, hogy megértse. — Arra nem gondolsz András, hogy... Éppen te akarod megmondani neki, éppen tel? — Az én kötelességem felvilágosítani. Megengedhetetlen, hogy tévhitben élje le az életét, nem gondolod? — S ha netán meggyűlöl és elfordul tőled ? — kérdezte Nóra eltűnődve. — Az is megtörténhet. — És akkor mi lesz? — Kegyetlenül fog fájni... attól függetlenül azonban az élet megy tovább, Nóra — felette András látszólag könnyedén, de már a puszta gondolatra is elnehezült a szive. Nóra felállt, s a bárszekrényböl-italt, poharat vett elő. Andrásra nézett: — Kérsz? — Köszönöm, nem! — Ahogy gondolod ... — mondta. Viszszaült a helyére, töltött, kortyintott. — A lakással...? Ha a bíróság nekem ítéli a gyerekeket... — Persze, persze, nem ülhetsz ki velük a Duna-partra, az csak természetes. — Mindent elvihetsz a lakásból, hiszen itt minden a tiéd — mondta András —, kivéve a gyerekszoba-berendezést. Remélem, azt érintetlenül hagyod? Nóra bánatosan Andrásra tekintett: — Valóban nem kérsz egy kortyot sem? — Nem. Nóra kézbefogta a poharát, körözve lötyögtette benne az italt, kesernyés mosoly bújkált a szája szegletében. — Szóval elválunk, Tóth András? — Igen. — Ezek szerint soha többé nem tárul ki fölöttünk az égre nyíló ablak? — Soha többé, Nóra ... — Kár.. . András lefeküdt, Nóra pedig a pamlagon összekuporodva gubbasztott reggelig. Kisírt szemmel ment be a kórházba. Tóth András kilépve a bíróság komor épületéből, megállt a lépcsősor tetején és körülnézett. Hétágra sütött a nap. Belepislogott a nagy fényességbe. Fene vigye el ezt a májust, ezt a fényességet, ezt a vegyes illatoktól terhes levegőt! Hangulatához pontosan az ellenkezője felett volna meg, mondjuk, ha sötét,felhők borították volna az eget és zuhogott volna az eső. Pedig néhány héttel ezelőtt egészen mást várt és remélt ezektől a percektől. Pontosan maga sem tudta, hogy mit. Mást. Megkönnyebbülést? Felszabadultságot? Talán. Középkorú asszony lépkedett fölfelé a lépcsőn. Végigmérte Andrást. .Milyen szép, szomorú férfi!" — vélte kiolvasni a tekintetéből. Hogy szép-e vagy sem, nem tudta. Csupán annyit tudott magáról, hogy magasabb az átlagosnál, hogy kreol a bőre színe, fekete a szeme meg a haja, s hogy ugyanolyan színű a bajsza meg a gondozott szakálla. Aki nem ismerte közelebbről, azt hihette róla, hogy élsportoló. Igaz, fiatalabb korában futballozott, úszott, a katonaságnál meg boxolt, de csak kedvtelésből. A barátai szerint komoly eredményeket érhetett volna el, ha ráadja fejét a versenyszerű sportolásra. Lehetséges. Sajnos, az ember mindig utólag jön rá, hogy valahol valamit elvétett, amit később már nem lehet megmásítani és jóvá tenni. Elindult lefelé a lépcsőn. Hová, merre vegye az irányt? És egyáltalán miért szomorú? Végeredményben az valósult meg, amire vágyott, és úgy, ahogy akarta. Vagy mégsem igy és ezt akarta? Elhessegette magától a gondolatot, egyelőre nem akarta magát szembesíteni a kérdésekkel. Teljesen bódult volt. Talán nem is tudatosította, hogy a sarki kávéház felé viszi a lába. Csak ment, ment, mintha a végcél felé haladván a kávéház csupán egy közbeeső állomás lenne. Minden bizonnyal a szeszt kívánta, bár az sem biztos. Az utóbbi napokban bensőjében összecsomósodott izgalmak miatt reggel egy falat sem csúszott le a torkán, mégsem érzett éhséget, bár a megkorduló gyomra az ellenkezőjét jelezte. Női cipők kopogását hallotta maga mögött, s bár nem nézett hátra, megérezte, hogy öt követi valaki. Lelassította a léptét: majd szól, ha utolér, s ha akar valamit. Nóra követte. András kérdőn nézett rá. — Nem hívsz meg egy kávéra ? — kérdezte Nóra a jól ismert, dallamos hangján. Egész megjelenésében volt valami utánozhatatlan és megfoghatatlan fennköltség. A jövő-menő emberek közül a férfiak csodálattal mustrálgatták, az asszonyok pedig látható irigykedéssel néztek rajta végig. Egyébként a tárgyalás egész ideje alatt megfigyelte, hogy a penészarcú, száraz és csontos bírónő is irigykedő pillantásokat vet rá, ami mindenképpen az ő malmára hajtotta a vizet, amire semmi szükség nem volt. Persze, az is csak utólag derült ki. (Folytatjuk) őrizzük a Dunát — szól a küldött. — Nekünk is fontos a Duna, mert partján áll a dévényi vár, az ezeréves szláv állam szimbóluma. A tömeg hallgat. Nem tapsol és nem fütyül. Itt most nem lehet elterelni a figyelmet. Itt most nem az államiság forog kockán, hanem az élet. Itt most az a kérdés dől el, hogy lesz-e ivóvizünk s földünk, hol a kenyér megterem. 75 millió tonna gabona megtermelésének lehetősége máris elveszett. És a talajvíz szintje tovább csökken, ha a Dunát elterelik! A tömeg ezt jól tudja, és hallgat. Micsoda politikai érettség! Nagyon jó azt tapasztalni, hogy felnőttünk. Felnőttünk a gondokhoz és a jogokhoz. Nem szabad több fát kivágni nem szabad több ágvizet elbetonozni! Gyorsmérlegem szerint eddig az erőműépítés leállítása mellett csak Vladimír Ondruš és Vargha Sándor miniszterelnökhelyettesek, valamint Varga János (Duna Kör) szólt. A következő szónokkal ez a tábor gyarapodik. Tudós ember szól a tömeghez Ružička úr személyében. Elmondja, hogy már 1965- ben szót emelt a dunai erőmüvek ellen. Neki köszönhetően tíz évet késett az építkezés kezdete. Bár csak sikerült volna még 10 évvel elhalasztani! Még élnének a fák és érintetlen lenne a környezet! Annál is inkább, mert azt, hogy milyen következményei lesznek a természet rendjébe való ily hatalmas beavatkozásnak, azt sem a vízlépcső építését megelőzően, sem az eltelt idő alatt nem sikerült megállapítani! Ma sem tudják pontosan megmondani mit hoz az erőmű. Hogy eddig mit hozott, azt látjuk. A negatív következmények láncolatáról csak sejtésük volt. A független szakértőket elhallgattatták. Úgy látom, még sokszor ki kell mennünk az utcára tüntetni, a szónokoknak még sokszor fel kell állni a provizórikus tribünre, a zöld zászlót a környezet védelme érdekében még sokszor meg kell lengetnünk. Mert a vízgazdálkodási miniszter. Ivan Veselý, még mindig azt akarja elhitetni a tömeggel, hogy a Csallóköz és a Szigetköz árvízvédelme érdekében történt a pusztítás. Azért fogtak hozzá az erőmü-épitéshez, mondván, ha már úgyis erős gátat építünk, akkor víztározót is építhetünk, és ha már víztározót építünk, akár el is terelhetjük a Dunát! Mit mondjak, ezek után meg is kapta az ilyen hozzáállásért kijáró füttykoncertet! A befejezés mellett is csak az építkezés előrehaladott voltára tudott hivatkozni. Csekélyke érv. Kifütyülték és zengett a: — Nem kell nekünk! Élni akarunk!" Nechceme Černobil!" A folyó élete örök kell hogy legyem mert a folyó maga az élet A sárkánynak általában több feje van. A magyarországi környezetvédőknek már sikerült „levágni" néhány lángot fújó fejet. Most közülük többet is üdvözölhettünk Bősön. És ők felajánlották szakmai segítségüket és elmondták keserű tapasztalataikat. Elmondták, hogy tavaly áprilisban hiába akartak Nagymaroson találkozni Mikuláš Hubával, a Szlovákiai Természetvédők Szövetsége alelnökével, hogy közösen tiltakozzanak a vízlépcső építése ellen. Egy órával a találkozó előtt elromlott a komp és kikötött a Csehszlovák oldalon, igy a találkozó elmaradt. Kár. Lehet, hogy most kisebb lenne a pusztítás. Mára változott a helyzet, már találkozhattak a két ország környezetvédői. A demokratizálási folyamat itt is elindult, de a sárkány még mindig nagyon erős. Az építkezés leállítása mellett szól a december másodikai baleset ténye is. Akkor kis víz szabadult el, kis bajt okozott. Remélem, hogy soha sem lesz felduzzasztva a Duna és nem lesz próbára téve a nagy gát! Nem akarok állandó fenyegetettség árnyékában élni! Ezen a szombat délelöttön végre megtört a hallgatás fala. Remélem, hogy a többezres tömeg hangját meghallgatják mindazok, akik döntenek a sorsunkról és már nem fognak rólunk, de nélkülünk határozni. S főleg nem a mi érdekünk ellen! Remélem, hogy győz a józan ész és nem eszmék nevében, hanem szakemberek véleménye alapján választhatunk majd a hasznosítás illetve a helyreállítás mikéntje között. FISTER MAGDA Ilyen volt a kidőlt zsilipkapu a december másodikai baleset után Az is akkor derük ki, hogy vízáteresztő a zsilipkamra falának szigetelése 23
