A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-11 / 19. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA el kell tűnnöd, mert eljárt feletted az idő! Nem érzed, milyen anakronizmus, hogy még létezel? Nem győzhetsz meg többé, függetlenítem magam tőled! Azt a viharzó események és a naponta bekövetkező változások már megtörték, látványosan maga alá gyűrte őt a diadalmas felkelés. — Igazságtalan vagy — kezdte csendesen. — Nem értesz és nem is akarsz megérteni. Új szemléletedre és kizárólagosságodra építed az igazságérzeted. Elfogultságod nem teszi lehetővé, hogy a dolgok és az idő mélyére láss, és elnéző légy azokkal szemben, akik megérdemlik a méltányos megmérettetést. Türelmetlen vagy, nem akarod tudomásul venni, hogy nem lehetsz meg nélkülem! Önző vagy, mint minden új törekvés, frissen feltörő igazság, lényedből eredően kegyetlen és önző vagy, de erős. Én is ilyen voltam, kemény és kizárólagos, mert erősen hittem abban, amit teszek. Úgy törtettem az életen át, hogy leszámoltam a múlttal és tekintetemet a jövőre függesztettem. Nem néztem, kit gázolok el, nem érdekelt, milyen értékeket rombolok le közben. Bizony én is forradalmár voltam, aki most te akarsz lenni, barátocskám! — Ne mérd hozzám magad! — tiltakozott felindultan. — Eszköz vagy ... a mások eszköze voltál, játékszer egész életedben! — Te is az vagy ... — a metsző gúny visszatért hangjába —, éppen olyan eszköz vagy, mint én voltam. Ikertestvérem vagy, hékás! A téren megfigyeltelek, ujjongtál és kiabáltál, mint aki eszét vesztette, a lelkesedéstől vörös volt az arcod. Mintha megháborodtál volna! S közben alig érzékelted, mi történik s főleg nem figyelted önmagad. Nem voltál a magad ura, hatalmában tartott a tömeg mámora. Színjáték részese voltál, jelentéktelen mellékszereplő, bár nem tudtad, hogy amit teszel, az a szereped. Ha jobban figyelsz, rádöbbensz, hogy nincs saját gondolatod, sem önálló érzésed, jelszavak úsztak feléd s te engedelmesen átvetted őket és szolgaian ismételted. De igazából nem voltak tiéid a jelszavak, valahonnan távolról jöttek, bekiáltották, mint a templomi elöénekes a zsoltár következő strófáját és a tömeg zengő morajjal átveszi őket. Az engedelmes tömeg egyik atomja voltál, öntudatlan eszközember. Mámorossá tett az érzés, hogy büntetlenül és kedvedre üvölthetsz, a csordaélet biztonsága megvéd a következményektől, megóv mindentől az arcátlanság. — Mit merészelsz — kiáltotta emez bőszen —, hallgass, nyomorult! — Mindketten eszközök vagyunk — ismételte a másik keményen és kegyetlenül —, jobb, ha nem áltatod magad! Ne pózolj, barátocskám, ne ringasd magad a fiatalság hitében és az utánuk jövök álmaival! Egykorúak vagyunk, bár van köztünk némi különbség, számodra előnytelenül. Gyengébb vagy és — már megbocsáss! — gerinctelenebb! Érdeked, hogy elhatárold magad tőlem s te ezt igazságnak véled. Az igazság azonban nem érdek, hanem törvény! Erre emez úgy érezte, hogy nem tehet mást, a torkának ugrott, hogy eleméssze. Gyilkos indulatában meg akarta fojtani. Azonban nem végezhetett vele, mert maga is hevesen fuldokolni kezdett. Pedig szívesen megölte volna, ha teheti. Ám lehütötte indulatait és észhez térítette, hogy nem kapott levegőt. Szaggatottan, zihálva lélegzett, személytelenné vált kezei elerötlenedve, tehetetlenül lógtak, a vad' szorítástól elfehéredett ujjaiba lassan visszatért a szín. — Bocsáss meg — kérte szégyenkezve a másikat —, elvesztettem a fejem. Többé nem bántalak, szükségem van rád! Belátom, nem lehetünk meg egymás nélkül. Igazunk sem lehet külön-külön, csak együtt lehet igazunk. Összekapcsol bennünket az idő. — Szerencse, hogy nem fegyverrel támadtál rám — szólt szárazon s közben fanyarul mosolygott —, megtörténhetett volna, hogy vélt igazad indulatával golyót röpítesz belém. Hogy mik vannak — folytatta Ember — kész horror. ..! Rémálomnak is nevezhetnénk ... . „befagytam egy könnycsepp glóbuszába ” Olvasom Pálos Rozita verseit. Két pengevékony kötet; ez az életmű egésze. 59 év lírai lenyomata. Életét szülőfalujában, Bakonyszombathelyen élte le, költészete is jelzi ezt a szerény visszahúzódást, a szépségek teljes fölélését, betöltését. Urája kapcsán nincs helye súlyos, hangzatos jelzőnek, színek és illatok, szépség és alázatos szeretet járja át a verseket. Hogy az igazi költészet olvasásakor mennyire nincs helye rangsorolásnak, arra e két könyvecske olvasásakor döbbenünk rá. E versek ugyanis önmagukban teljesek, a lehalkított - ság tudatos, a harsány felhangokat belső szépségek pótolják. A besorolás didaktikai művelet, a hűvös kategorizáló szándék összetöri Pálos Rozita üveggolyóit, bezúzza versei ablakát, s megfoszt attól a torokszorító örömtől, amit könyvei fedelét behajtva érzünk. Lekerekített, egyszemélyes világ boltozódik versei fölé, s a megismerés egyetlen eszköze az emlékezés; „Csak azt tudom: bezárt vagyok, / mint tengerek álma a sóban. / / Ringat a belső végtelen, / végem felé. Odakinn éj van. / / A holdsütésben vetkezem / a mozdulatlan némaságnak. / / Kezembe hajtom arcomat, emlékezem és újra látlak. / A tejszinű tájból kinő / ifjú tested diófa szobra. / / Mily élethű vagy kedvesem. / Függönyt eresztek ablakomra." „Magán” és „szeretet" lírájának kulcsszavai, s a tisztaság. Nem sebez itt semmi, a hideg külvilágnak a belső, szeretettől fűtött lélek feszül, s minden ragyogó tisztává válik. Sorsát egyetlen sorban, egyetlen képben foglalja össze: „befagytam egy könnycsepp glóbuszába". Második könyvében — Irgalmas szelek — az alázatosság párosul első könyve — Utón — kulcsszavaihoz, s himnikus, vallomásos lesz hangja: „találj magadra bennem Uram / hogy létezzem mielőtt leszáll az alkony”. Egyre erőteljesebb tömörítő képessége, képei méregerősek és fölbonthatatlanok lesznek. Egy-egy ilyen kép akár egy hosszú verset is helyettesíthet. „hangtalan / haldoklásban kimosott ingek / valami őrült reménykedés kondenzcsákjain / lebegnek / a karácsonyi éjben”. Fájdalmasan kevés verset hagyott hátra, de ez a pár tucat opusz méltó figyelmünkre és szeretetünkre. Arra a figyelemre, amiben csak kevesektől részesült rövid élete folyamán. Ne tévesszen meg bennünket látszat könnyűsége; az érvényesség nem hangerő kérdése. Megbékélt a világgal. Keserűen gyors távozásán könnyezve fölütöm 84-es könyvét a Tudtam című versnél. És próbálok hinni a „könnyű szívű" távozásban: „tudtam — vár egy út / min egyszer mind elmegyünk / bár nem reméltem / hogy magam ily hamar és / könnyű szívvel távozom". BÖRÖIMDI LAJOS PALOS ROZITA VERSEI Este Holdas falum szemekbe tűnt el, most könnyek függönye takarja. Madár zuhant ezüst avarra, kék szárnya, mint örök szünetjel a csendet sírásig akarja. Egy csillag arcát leemelte s a nincs-tovább kéjébe veszti, míg álmában felsír az esti magányű Föld, árnyakkal telve. Kezem a Kéz el nem ereszti. Kagylósusogás Kagylók titkát ki fejti meg ? Benne susognak tengerek. Mint parányi ember életen is átremeg a végtelen. Zuhanás benső opálba Harang ütemre száll a köd, sirály kering a Híd fölött, és lenn a szürke mély alatt halálhullámok ringanak; nagyot zuhanni lenne jó, alig kimondott tiszta szó szívén, mely lüktet végtelen, míg tested átleng testtelen, térből kiejtett tájakon, hat-kékből épült városon, képzelt magasság szirmain - ó Androméda útjaim! X 13
