A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-11 / 19. szám
B A J O S ““ T U M T H A S A M S Ember régóta elégedetlen önmagával. Erősen hat rá a kor, nyugtalanítja az idő. Elégedetlensége okát nem ismeri, de érzi, hogy igy nem mehet tovább! Érik benne a lázadás, mint a forradalom a tömegekben, mint a harag napja az elnyomott szenvedőkben. Nem sejti még, hogy mikor, nem tudja, miért, de érzi, hogy elöbb-utóbb kitör önmaga ellen. S akkor talán — a forradalmi tombolás nyomán — kö kövön nem marad belőle. Új énje felfalja a régit, mint nősténypók a hímjét, hogy bűnös múltjának részesét eltüntesse és más életet kezdjen. Figyeli magát. Hogyan viselkedik, mit tesz, milyen álláspontot foglal el az általános és demokratikus haladás eszméivel szemben? Éltetik új eszmék, mi a véleménye az elnyomásról? Kiáll a nemzetiségi létért, küzd az emberi jogokért? Merészen szembeszáll a hatalommal? No Emberben a bizonytalanság és a gyanakvás önmaga ellen. A tunyaságig kényelmes, szokásai rabja, fejlődésképtelen, állapítja meg önmagáról. Kiegyezett a hatalommal, egy gyékényen árul vele! Maradi, szekértoló, pipogya bikfic. Függetleníteni kell magát tőle, mert megveti! Igen, a kor eszménye: függetlenség! Vajúdik, de nem tud kitörni önmagából. Az idő, mely szintén vajúdik, elhomályosítja tekintetét. A tereken ezrek gyülekeznek, az utcákban pedig rendőrök csoportosulnak, hogy feloszlassák a tömegeket. A város felett új szelek fújdogálnak, nyugatról jönnek, alázúdulnak a hegyekből és frissen forgatjákpörgetik a szélkakasokat. A puhán pilinckézö hóesésben bájos színésznők hirdetik a minden szocialista nyomortól megváltó, emberi szeretet erejét és hatalmát. Bizalmatlansága nő, önmagával való elégedetlensége tetőz. Aztán a bársonyos felkelés tényei felnyitották a szemét. Úgy volt magával, mint álmában Karinthy, két macska volt, de nem játszottak, hanem marakodtak egymással. — Vétkes vagy — mondta magának — bűnhődnöd kell. Nem tűröm tovább a fensöbbségedet. A nép nevében leváltalak. Jelszavam a jogegyenlőség és a türelem, ezért nem állitlak bíróság elé, demokráciát akarok. Azonban megvonom tőled a bizalmamat! A másik hallgatott, töprengönek tűnt fel, mintha nem tudná, miről van szó, s amellett mégis sejti, hogy a kemény bírálat valamilyen módon helyénvaló. — Szolgalélek — folytatta emez indulatosan —. gerinctelen és korlátolt senki! Nem vetted észre, hogy kihasználnak? Szánalmas eszközük voltál, nekik, a ravasz számítóknak, a lélektelen hatalmasoknak, engedelmesen dolgoztál és végrehajtottad utasításaikat, behódoltál akaratuknak, s ök belőled éltek. Hűségeddel igazoltad létüket! Jól éltek belőled, kisajátították a lehetőségeket, míg te híven ápoltad és becsülettel szolgáltad az eszmét, ök a vámszedöi voltak. Szégyellő magad! — Mondd, hogy vén szamár vagyok — szólalt meg végre a másik és meglepetésére enyhe, ingerkedö gúnyt érzett a hangjában —, mondd, hogy régen nyugdíjban lenne a helyem! Nyugodtan kijelentheted, hogy szégyellsz és megvetsz, hogy totális szörnyeteg vagyok. — Te mondád! — helyeselt kissé patetikusan. Kegyetlen akart lenni, hogy letörje és megsemmisítse (régi) önmagát. — Az vagy, s amellett gyáva színész, erkölcstelen és megalkuvó. A hatalom játékszere és a lelkiismeret lábbal tiprója vagy. Nem bízom benned, megvetlek! Azonnal belátta, hogy ez erős volt, nem kellene igy beszélnie. Talán nincs is joga igy beszélni vele, hiszen a másik is ... ö, maga! Időszerűtlenné vált madárijesztö, esett nyomorult szegény, de ... hozzá tartozik. Megérezte a hangjából, hogy amaz indulatba jött. — Lassan a testtel, fiatalember, ne hősködj! Ejj békás, de megjött a hangod! Hol voltál akkor, amikor az ég zengett ? — A gúny iróniává nőtt a hangjában, majd metsző ítéletté változott. — Azt hiszed, nem ismerlek? Meglapultál, mint nyúl a fűben, mikor vihar rohan a táj felett. Meghúzódtál a számonkérö hatalom elől, mikor a bűnöst kereste, elbújtál a felelősség elől! Hol voltál, mikor cselekedni kellett, amikor az élet érdekében tenni kellett? Hallgattál, nem jelentkeztél! Szólni nem mertél, magadban dünnyögtél, a földbe bújtál volna, mint bombázás idején a nyomorultak, golyósüvitésben a fejvesztett civilek. Nyavalyás civil, közelébe se mentél a frontnak, örültél, hogy élsz. Vegetáltál, de nem lázadtál. Figyeltelek, ahogy elégedetlenkedsz, ahogy berzenkedsz, mikor senki sem lát! — Nem igaz — vágott közbe izgatottan —, a lázadás ingere mindig bennem élt ...! — Ki tudott róla? — a gúny megsemmisítő volt hangjában. — Forradalmár barátocskám, rajtad kívül tudott valaki a felkelési ingeredről? Mielőtt lázadtál volna, úgy vélem, előbb jól körülnéztél, nincsenek-e a közelben. Részt vettél a gyűléseken, végighallgattad a szónokokat, lelkesen megtapsoltad őket és szavazásnál feltartottad a kezed. Megszavaztál mindent, helyeseltél akkor is, amikor kockázat nélkül nyilváníthattál volna ellenvéleményt. Merész forradalmár voltál, barátocskám, ez kétségtelen ...! Könyörtelenül letorkolta, érveivel belé fojtotta a szót. Ám az idő emennek dolgozott. A gyengéd forradalom keményen számon kérte a múltat és sorra leszavaztatta annak képviselőit. Bizalmatlanságot szított a régiek ellen, nem bízott bennük, mert tudta, hogy csak igy juttathatja a helyükbe a saját embereit. Ekkor elhatározta, hogy határozottabb lesz a másikkal szemben, az új idők hangján keményen ráripakodik és következetesen függetleníti magát. — Elegem van belőled — kezdte határozottan a végső leszámolást —. meguntalak.
