A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-04 / 18. szám
••• Cirkusz. Amuló. vigyorgó, reszkető, tapsoló tömeg. Cikázó fénysugarak, idegtépő dobpergés. A porondon papagáj öltözékű bohócok locsolnak egymásra vizet kannaszám. bűvész vág ketté dús keblű, kacér hölgyikét. fürge kezek repítenek csillogó buzogányokat, csodálatos paripák lejtenek könnyű valcert. csimpánzok kerekeznek, késdobáló tőrei vágnak süvítve utat a levegőben, kötéltáncos egyensúlyozik vékonyka munkaeszközén, majd következik az est fénypontja, az izgalmak izgalma, a várva várt oroszlánszelidítő állataival. Kezdődik a produkciói Égő karikán ugranak át a hatalmas állatok — fittyet hányva ősi ösztönüknek —, majd békésen tűrik, hogy a szelídítő ágynak használja testüket. De ez még mind semmi! Most jön csak az igazi csoda! A szelídítő az egyik oroszlánhoz lép. és szétfeszíti az egykedvű fenevad pofáját. Elakadnak a lélegzetek, feszült csend telepszik a széksorokra. Szinte áll az idő. Ujjak mozdulnak, toporzékolnak, jelre várnak, tenyér vágyik tenyér után, a jellegzetes csattanó hangot szívnák már magukba dobhártyák, hallójáratok. Most! A bátor ember feje eltűnik a fenevad irdatlan nagy szájában! S ekkor a legelső sorban felkiált egy tízéves forma kislány: Neee! Megdöbbentő ropogás, vér. Az oroszlán jobbra-balra rángatja az imént még mosolygó arcú emberi fejet, s amikor az végre leválik a földre hanyatló törzsről, igazít rajta egyet, és széles fejrándítással nekivágja a rácsnak. Kitör a pánik. A közönség iszonyattól féttioltan menekül a kijáratok felé. Mindent eláraszt a borzadály hangja: a sikoltozás ... A fiatal nyomozó fel-alá sétál a cirkusz egyik öltözőhelyiségében. Magas, széles vállú. fekete hajú. megnyerő arcú. Testén sportos, barna öltöny feszül. A sarokban tízéves forma szőke kislány gubbaszt egy fotelben. Pillanatonként törölgeti kék szeméből a könnyeket, fújja pisze orrát. A férfi hirtelen megáll, mustrálgatja a lánykát. Épp annyi idős lehet, mint az én Margitkám. gondolja, aztán a gyerekhez lép és vigasztalóén megsimogatja lágy hajú buksiját. — Na. összeszedted magad? — érdeklődik barátságosan. — Igen ... — szipogja a gyerek. — Hogy hívnak ? — Katinak ... — Szép neved van! — A férfi mélyet sóhajt. — Szeretted apukádat ? — Nagyon — mondja Kati. Nézésén látszik, sérti a kérdés. — Mindig jó volt hozzánk! — Hozzánk? — Anyuhoz és hozzám. Ha messziről jött haza, hozott nekünk ajándékokat. Csokit, játékot és mindenféle állatkát. Ilyenkor együtt ebédeltünk, elvitt minket kirándulni, moziba, cukrászdába ... — hadarja a kislány dicsekvő hangon. A nyomozó a gyerek arcát fürkészi. — És ha nem messziről jött haza ? Ha sokáig otthon volt? A gyerek töpreng, visszamereng a múltba. Majd határozottan kijelenti: — Akkor is megvoltunk együtt! Játszott velem. segített a tanulásban, és esténként hancúroztunk az ágyban! — Ez igen! Ez mér valami! — vigyorodik el a rendőr. — Én is ilyen apukát szerettem volna mindig! — Vár egy szusszanásnyit. mert tudja, elérkeztek a kellemetlen, sebtépő kérdésekhez. — Megmagyaráznád, miért kiáltottál fel az előadás alatt? Kati szeme sarkából újfent sós patakocska buggyan elő. mely fürgén lecsorog pici piros szájáig, ahol a virágos zsebkendő felszáritja. — Rosszat álmodtam az éjszaka ... — Mit ? — Hát azt, hogy apu beletette Kleus szájába a fejét, és... — A kislány láthatóan megborzong. A nyomozó kérlelhetetlen. — Álmodban Kleus leharapta apu fejét... — Igen... — nyögi Kati. — És amikor ott ültem a nézőtéren ... — Eszedbe jutott az álmod, és megijedtél! — Figyelmeztetnem kellett aput! — helyesel hevesen a gyerek. — Ezért kiáltottad azt, hogy: Neee! — Ühm... — motyogja Kati lehorgasztott fejjel. Minden világos, derül fel a férfi. A gyerek éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart... Feltesz neki még egy utolsó kérdést, aztán békén hagyja szegénykét! — Vad oroszlán volt a Kleus? A gyerek gyásza dacára majdnem felnevet. — A Kleus!? Dehogyis volt vad! Hisz nem régen még az udvarunkon játszottam vele! Egy légynek sem tudott volna ártani! Biztosan a kiáltásomtól ijedt meg ... — Rendben, befejeztük. Elmehetsz. — Mielőtt becsukódna az ajtó, a férfi még Kati után szól: — Fel a fejjel, ne búslakodj! Te csak jót akartál! Küldd be anyádat! A kislány hálásan köszön és megy. A nyomozó azon morfondírozik, miként pattanhattak elő az agyából ezek az ostoba, át nem gondolt szavak ... Egy kislány, aki elveszti az édesapját. ne búslakodjon, mert ő csak jót akart... Jó alakú, szőke nő lép a helyiségbe. Inkább szép. mint csinos, ám szépsége ellenére intelligensek. műveltek a vonásai. Farmert és kitűrt bő inget visel. Mozdulataiból kitűnik, tisztában van előnyös külsejével. Kölcsönös bemutatkozás után a férfi hellyel kínálja. A nő lehuppan a fotelbe, keresztbe teszi a lábát, és könnyedén cigarettára gyújt. Miután a nyomozó úgy érzi. hogy minden szögből, szempontból kiélvezte az üdítő látványt, halk. megnyugtató hangon közli: — Beszélgetésem a lányával és önnel csupán formaság. Igyekszem minél hamarabb lezárni ezt a nyilvánvaló ügyet. Nincs szándékomban tovább kinozni önöket... Az özvegy mélyen leszívja hosszú cigarettája füstjét. — Kérdezzen bármit, nem leszek rosszul! Ugyanis, kedves uram. már jó ideje gyűlöltem azt a vadállatot... Bevallom, boldog vagyok, hogy végre eltűnt az életünkből! A férfi fejében összekavarodik minden. — Hogyan? — kérdi értetlenül. — Csak az átkozott macskáit szerette ... Meg az alkoholt... Örültünk, ha turnézott valahol, mert akkor mi is élhettünk egy keveset! Nem kellett a kívánságait lesnünk, nem kellett ügyelnünk minden egyes lépésünkre! — Mit csinált a férje.'ba nem úgy viselkedtek, ahogy ö szerette volna ? — Verekedett... — A gyereket is megverte ? A nő arcáról elpárolog a könnyed szenvtelenség. Nála is eltörik a mécses. — Öt is ... Legutóbb akkor, amikor egy este részegen maga alá kényszeritett... És utána feküdtünk az ágyban ... — Megszívja a kezében táncoló cigarettát. — Ügy kellett feküdnöm, hogy csodás kannak higgye magát a szerencsétlen ... — És? — És akkor bejött a szobába Kati, és közénk akart bújni... — És? — Az az állat megverte, majd a szobájába vitte és rázárta az ajtót! Nem szólhattam semmit, mert engem is eltángált volna ... — A nő már zokog. — Ilyen dolgok, szinte mindennap történtek ... A férfi megsajnálja a nőt. Nem szól egy ideig, hadd keseregje ki magát szegény teremtés. Csupán később kérdi meg szomorúan: — Miért nem vált el a férjétől ? Az asszony lemondóan legyint. — Akkor sem hagyott volna békét nekünk. Üldözött és gyötört volna bennünket mindig. A halálnak kellett elválasztania tőlünk, hogy végleg nyugtunk legyen! — Tudja, hogy mindannak, amit most elmondott, a kislánya merőben az ellenkezőjét állította? A szép arc megmerevedik. — Ezt komolyan mondja ? Ó, árva kicsikém, még most is védi azt a szörnyeteget... Tisztára akarja mosni... Olyanná tenni, amilyenné életében nem tehette ... A nyomozó egyetértőén bólint. — Én is így képzeltem valahogy. Még egy kérdés és befejeztük: Milyen vérmérsékletű volt Kleus? Megvolt a kockázata annak, hogy egyszer gondol egyet, és összezárja állkapcsait? E kérdés az anyából ugyanolyan reakciót vált ki, mint a lányából: — Mit nem gondol! Az az állat szelídebb volt egy macskánál! Egyszer, amikor beteg volt, hetekig velem és Katival élt egy házban, egy udvarban, akár egy házicica! A férfi elégedetten összecsapja és összedörzsöli két tenyerét. — Meg is lennénk! A férje szerencsétlenség áldozata lett. Kati ölt. de nem szándékosan! Szeretetből, féltésből... — Igen... — suttogja a nő boldogságtól ragyogó szemmel. Az emeletes családi ház konyhájában egymással szemben ül anya és lánya. Hallgatnak, nézik egymást. Nagy sokára az anya töri meg a nyomasztó csendet. — Miért hazudtál a rendőr bácsinak? — Mert nem akartam, hogy megtudja, milyen volt apu ... — Úgyis tudta már mindenki... A gyerek másodpercekig magába burkolózva néz maga elé. — Szegény Kleust sajnálom ... — mondja utóbb. — Többé nem labdázhatunk együtt... Az özvegy révedezve keres vigasztaló szavakat, azonban váratlanul múltból feltörő képek akadályozzák ajkán elhagyni a hangokat: „Megtermett oroszlán szökdécsel az udvar harmatos füvén. Nem messze tőle apró, tízéves forma kislány kacag, kezében pöttyös labda. Lendül az üde karocska, száll a gömbölyű játék. Vidám gyerekhangot repít a szél: Ne. Kleus. ne! Nesze! Neee! És Kleus örömittasan suhan a labda felé. Félelmetes agyarai élésen csattannak, amikor levegőben úszva pofájába kapja az emberi fej nagyságú játékot. Aztán igazít rajta egyet, s széles fejrándítással a tapsoló-viháncoló kislány felé lódítja. És újból felhangzik a kiáltás: Kapd el. Kleus. ne! Neee! S ez ismétlődik százszor, ezerszer ..." 23
