A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-04 / 18. szám
Az Ipoly es a Kürtös - patak OOf _ m 00 00 a m völgye kozott n. A Varbóval szomszédos Ipolykér Nagy- és Kiskér egyesülésével keletkezett. Ezen a vidéken is régi emberi településhelyekre bukkantak a föld rejtett kincseinek kutatói. A leletekből arra következtetnek, hogy már az újkökorban emberi élet folyt itt. Kiskér a középkorban a Murik-dülőben települt, ahol régi pénzek és épületmaradványok kerültek a felszínre. Nagykér ugyanekkor a Toldy család birtokában volt. Kér földjét egyébként többen birtokolták az évszázadok során. A XVIII. századtól Ipolykér kisnemesi község lett. Ez aztán meghatározta a falu egykori lakóinak viseletét is. A hagyományos paraszti öltözetre a polgári viselet volt befolyással, s ellentétben a közeli falvakkal, a kivetkőzési folyamat itt korán megkezdődött. Ennek ellenére a Csemadok szép hagyományőrző munkát folytat a faluban; a szervezetnek több tehetséges népdalénekese is van. Ha a lakosság létszámának alakulását hosszabb távon összevetjük, megállapíthatjuk, hogy itt a létszámcsökkenés nem olyan szembetűnő, mint például Kovácsiban. Fényes Elek Geographiai szótárában (1851) még pusztaként emlegeti a két helységet, melynek akkor együtt csak 146 lakosa volt. Jekkelfalusy Helynévtára (1892) már 287 lakosról ad számot. A század eleji Borovszky-monográfia pedig 303 lakost jegyez. 1980-ra 473-ra emelkedett az itteniek száma. Meg kell viszont jegyeznünk, hogy újabban a fiatalok elköltözése is ugrásszerűen megnövekedett. Ennek következtében megszűnt a község kisiskolája is. A falu hangulatos helyen települt. Az idelátogató a természet, a táj sokszínűségében gyönyörködhet elsősorban. A község műemlék jellegű épülete Oroszlányi László régi kúriája, amely a XIX. század első felében épült neoklasszicista stílusban. Ma ifjúsági klub. A XVIII. századból való a barokk kápolna és a harangláb. A húszas években itt tanított Farkas István csehszlovákiai magyar író, aki az első köztársaság alatt Szlovák prózai antológiát állított össze és adott ki fordításaiból. Szerette az egyszerű falusi embereket; mindent megtett azért, hogy a legeldugottabb helyre is bevigye a kultúrát, felkeltse a szellemi táplálék igényét. A magyarországi Őrhalommal szemben, az Ipoly menti katlan keleti részén, közvetlen a folyó jobb partján találjuk Ipolyvarbót. „Szép fekvésű magyar falu" — írta róla Geographiai szótárában Fényes Elek. Igaza volt, hisz a nógrádi táj megannyi jellegzetessége felfedezhető itt. A falunak egyaránt van rétje, erdeje, szőlő- és szántóföldje. Tengerszint feletti magassága 143 és 268 méter közt ingadozik. Délen, a kanyargó folyó partján füzesek, rétek, lápok és mocsarak; északabbra kisebb kaptatok, alacsonyabb homokteraszok, majd meredekebb dombok, kopár emelkedők és kis akácszigetek terülnek el. Varbó első Írásos emléke 1327-ből való. A XIV. század elején Varbóy Márton fia. Mihály a birtokos, akit a király Csák Mátéhoz való pártolása miatt megfosztott jogaitól. A község birtokosai az évszázadok során sorra váltották egymást. A Varbóyak után Szécsényi Tamás vajda, a Kakas család, majd az óbudai Kalmár Péter a helység ura. Ezt követően a Lossonczyak és a Forgáchok bírják a falut. A török korban a nógrádi szandzsákhoz tartozott Varbó. Akkor a község még más helyen volt, a mai Kisvarbód nevű dűlőben terült el. A török hódoltság alatt azonban ez teljesen elpusztult. A XVIII. század végén az egyik „legrégibb múltú és legkiterjedtebb magyar nemesi nemzetség", a Szentiványiak egyik ága telepedett le Varbón. Szentiványi Ferenc, az egykori főispán, királyi itélőmester és országbíró teremtette meg „példátlan szorgalmával, kitartásával a család ezen ága gazdasági, erkölcsi felemelkedésének lehetőségét". S ahogyan Mocsáry Antal Írja: „Nevezetessé teszi ezen falut, hogy Szentiványi Ferenc, belső titkos tanácsos (...) itt lakott, akinek ékes, kedves és szép épületekkel körülfoglalt kastélya az Ipoly partján egy kis dombon fekszik." Praznovszky Mihály tanulmányából (Egy Nógrád megyei köznemes kúriájának leltára) az egykori ősi kastélyról többet is megtudhatunk. Például azt, hogy a köépűlet, melyet zsindely fedett, 83 méter hosszú volt. Nyolc bolthajtású szobája és konyhája volt. Alatta 800 akós pince húzódott. A kastélyt 1945-ben bontották le. A nagy politikai pályát befutott Szentiványi Ferenc matuzsálemi kort élt meg, 93 évesen vett búcsút a földi világtól Ipolyvarbón 1823-ban. Azonban még életében, 1789-ben megépíttette a falu késő barokk egytornyos templomát. Varbónak 1823-ban már 720 lakosa volt, százötvennel több, mint jelenleg. Ma Ipolyvarbó jellegzetes palóc hagyományőrző kisközség. A falunak országos hírű, sőt a határainkon túl is ismert folklórcsoportja van. Az együttes fellépett már a legrangosabb népművészeti fesztiválokon és kulturális rendezvényeken: Zselizen, Gombaszögön, Detvában. Hollókőn és Budapesten. Aratási, keresztelői és lakodalmi szokásokat, illetve a régi kenderfeldolgozás mesterségét mutatták be. A varbói menyasszony-búcsúztató a magyar folklór legcsodálatosabb kincse. Ha felcsendül tehetséges énekesük ajkán a Jaj, pártám kezdetű ősi dal, hatása még ma is akkora, hogy akaratlanul is könny szökik a hallgató szemébe. A szólóénekes, Gyüre Jánosné Fajcsík Ilona különben már a Tavaszi szél... országos népdalverseny döntőjében is első dijat nyert. A Csemadok Ipolyvarbói Alapszervezete sokoldalú tevékenységet fejt ki. Az Urbán Aladár pedagógus irányította csoport bizonyította, hogy kis helyen is lehet nagy dolgokat művelni. Jól dolgozó Palóc Klubjukban például már jeles Írók, kutatók és művészek egész sora lépett fel, tartott előadást. Ezenkívül szerveztek képzőművészeti kiállításokat, irodalmi vetélkedőket, színházi bemutatókat és felejthetetlen honismereti kirándulásokat. A faluban él Juhász Géza népi fafaragó, aki a palóc elődök művészetét teszi sajátjává, s egyben tovább is fejleszti azt. Merica Zoltán tiz éve gyűjti a tárgyi néprajz emlékeit. Saját lakásában rendezett be egy néprajzi szobát, melyet már sokan meg-Nayyken szovoassznny tekintettek, itthonról és külföldről egyaránt. Gyűjteményét megnézte a jeles palóckutató. Bakó Ferenc is, aki több alkalommal gyűjtötte a falu népi hagyományait. A Csemadok alapszervezete 1984-ben Itt vagyunk címmel évkönyvet adott ki. Úgy gondolom, bevezetőjük alábbi sorai meggyőzően vallanak törekvéseikről és erőfeszítéseikről, eredményeikről és munkájuk értelméről egyaránt: „Tevékenységünk nemcsak községünkben ismert, hanem a járásban is rangot jelent, országos, sőt nemzetközi viszonylatban is elismeréssel szólnak eredményeinkről. Munkánk a rosszallók fogyó soraiban, a szándékosan törpítők köreiben is beszédtéma. Jelentünk az emberek számára valamit." Félreeső település a Nagykürtösi járásban Óvár község. Zsély és Ipolykér szomszédságában van, de egyik faluból sem vezet ide országút. Így csak északkeletről, Kissztrácin irányából lehet megközelíteni. A múlt század közepén 560 lakosa volt Óvárnak, fél évszázad múltán pedig már csupán 513 személyt jegyzett a statisztika. A létszámcsökkenésnek valószínűleg az volt az oka. hogy az 1858-as nagy tűzvész után többen elköltöztek innen. Akkor ugyanis az egész falu porrá égett. Templomát is csak 1878-ban építették újjá. A lakosság létszáma az utóbbi évtizedekben tovább csökken (1980-ban 435 lakosa volt Óvárnak), aminek már egészen más okai vannak. Nógrád eme tája is régtől lakott hely. Óvár határában szintén találtak őskori telepet ; a község fölött emelkedő Óvár-hegyen pedig népvándorlás kori sáncokra bukkantak. Mocsáry Antal említi, hogy a falut „A hajdani irományok Olvérnak nevezik (...), s hihető, hogy ezen hely a hajdani nyugalmat nem esmerő mostoha időkben felvigyázó hely volt." Az erdős dombhátak közti völgyben meghúzódó falunak jó földje, erdeje és szántója van. A községnek ezért már a múltban is több birtokosa volt. A falu településszerkezete, népi építészete hűen őrzi még a régi világ emlékeit. Több két- és háromsejtű ház található itt, a legelterjedtebb Ipoly menti fedélformákkal: a kontyfedéllel és a nyeregtetővel. Jellegzetességük ezeknek a házaknak az erősen kiugró eresz, az oszlopos tornác, valamint a szellőzőnyilásokkal díszített deszkaoromzat. Évszázadokkal ezelőtt a népi építészetben ezen a vidéken is kedvelt anyag volt a fa. Szeder Fábián palóckutató is feljegyezte, hogy földijei az erdős helyeken a házakat fából építették; szélesre faragott gerendákból rakták össze, s az elkészített házfalakat sárral tapasztották. Az Ipoly mente népi építészetének hazai kutatói egy évtizede még úgy vélték, hogy „napjainkban már nem találhatók meg ezek az emlékek, így csak a kutatók leírásaira támaszkodhatnánk az emlékezésekkor. „Nos, 1984-ben Böszörményi István önkéntes kutató még talált Óvárban egy zsilipéit falú házat, s bebizonyította, hogy az ősi technika napjainkig megmaradt, csak fel kell azt kutatni. CSÁKY KÁROLY Böszörményi István felvételei A regi es az uj építészé ti stílus egymás közelében Ipolyvarbon 14
