A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA Soóky László 'Reye//&u, (részletek) „Valamit tegyél hozzá ugyanúgy, ahogy elvettél. Valamit valami helyett ugyanoda." (Kelényi Béla) Az arc megrándul. A magasban szürkegém lebeg sirály sikong. Idegen az ismerős hely. Idegen a mozdulat. Hol a fészek hol az odú ? Hol a fészek a fa az odú ? Az ösztön a vad az eredendő a hamisítatlan megkötözhetetlenül visszahúz. A gyökér az égbemeredő a helyét nem lelő az életet-már-többé-nem-adó; maga a gyökértelenség. Hol a víz a bölcső az őselem a menedékadó a holtág hol a fészek a fa az odú ? Az arc megrándul a magasban szürkegém rikolt sirály sikong bíbic rí guvat riog. Hol a hely a fészek a bölcső a fa az odú ? Hol a bokor a rejtek ? Hol a víz az életadó őselem hol a bölcső? Idegen az ismerős hely. Lent a leninél is lejjebb a fölcsukló döbbenet: tudat-hiány; hiánytudat. II. Zsitvatorok, 1982. április 8. Ez a hely történelem- és valóságtudatunkban ugyanolyan helyet foglal el, mint Muhi puszta. Mohács, Eger, Kassa, Komárom vagy Segesvár. Még akkor is, ha jelentőségét mérlegre téve 1606. november 11 -e talán elmarad az említettek mögött. Inkább szerencsés nap, mint véres emlékű, hiszen békét hozott, ha kompromisszumosat is, ha kétes értékűt is — történelmi jelentőségűt. A békekötés színhelyén ma emléktábla áll, kidöntött fák gyökerei között, akár egy felkiáltójel. (...) ám napjai már megszámláltattak. A Zsitvatorok most építkezési színtér, buldózerek és dömperek csatamezője, a Bős-Nagymarosi Vízlépcső egyik láncszeme. A tábla még áll, de az évszázados fák már kidőltek, a holtág, a „Mester vize" már földdel van betöltve. A „C" kategóriájú természetvédelmi terület maholnap ipartelep. Vannak nagy országok, hatalmas területek, ahol néhány száz négyszögölnyi terület átalakítása, megbontása nem bír jelentőséggel, hiszen a legtöbb esetben maga a helyszín nem vésődött kitörölhetetlenül az emberek tudatába. Közép-Európa történelmi hadszíntere, történelmi valósága viszont a közép-európai ember számára erősen helyhez kötődő, helyszínközpontú. Úgy szívódott fel és úgy rögződött meg bennünk, hogy a történelmi tény semmilyen módon nem választható el a helyszíntől. (...) Gál Sándor építhetünk magunknak eget magasságot s mutogathatjuk íme a mi erőnk a messzeségek lépcsőit ostromolja s mint a hívők a hitben megmártózhatunk az áradatban zuhoghat az éjszaka esőtlenül holdta tanul zuhoghat csillagokkal égi ábrákkal ott a távolság ott az elérhetetlen az egyszeri ami a miénk is lehetne ami mi magunk is lehetnénk akár a tenger egyetlen mozdulása a sziklák óriástermének szegélyén s immár bennünk is ez a forró zuhatag ahogy fetporzik az ég tükörére ámulhat ám a jövevény ámulhat az idegen aki először áll meg a híd isteni íve előtt lám a történelem ezt is elsodorta mint annyi mást s mégis az az ív az a pillér és az a pillanat maga a sorsunk zuhanás és emelkedés egyazon időben így látható a folyón a seb és a történés az egyszeri a megismételhetetlen átlépve e bűvös küszöböt szemeink mögött sajgó jellé változik háromezer év lávalüktetése jefetrtés 9 fo/yotok* mi már tudjuk az időben egyek leszünk va/ahányan hullám hullámot ér a távolságok pontjain önmagunkban megtisztulván tükör lettünk nézd magad bennünk emberiség III. Zsitvatorok, 1982. április 8. Az arc megrándul. A magasban szürkegém lebeg sirály sikong. Lent csikorgó gépek daruk. Nem darvak! Égre meredő gyökerek. Gyökértelenek. Hol a bokor hol a fa a fészek az odú? A magasban szürkegém rikolt sirály sikong bíbic rí guvat riog. Hol a bölcső? A megtérők hontalanok. Hazátlanságra ítélve a magasban ég és föld között. Hontalanságra ítélve bizonytalanságra Ítélve. Hol a víz az életadó öselem hol a bölcső ? Idegen az ismerős hely. Az arc megrándul. A magasban madarak ragadozók prédájára: jövőtlenségre ítélve. Nagy Zoltán illusztrációi Reszeli Ferenc l/íljéf 4 Egy cserzett kőtábla áll a szürke falban. Egy régvolt vízállás szótárnyi kőjele. Százharminckilenc éve már, hogy köldökig nyaldosott itt az ár — embert és kőkaput. Fáklyák lobogtak akkor itt, sikolyok, segélyszavak a mocskos víz fölött, a Lőrinczkapu utca házai közén, ahol hamis a mai kőállás vízjele. Egyedül. vagyok, mint a fa. Sehol egy elszánt menekülő, sehol egy harangkondulás, sehol egy hintázó kőladik. És a házak is, mint a lakatlan erdő... Hát hová lett a sok hajótörött, hová a vízenjáró Jézusok, a magányos fuldoklók, kiket most sorra kimentenék, hogy ne legyek egyedül az elázott palotasoron, ebben a foghíjas szájban, ahol lenyelhetetlen ez a zavaros ár. Egyedül vagyok, magányos utcai tüntető. Senki sem tudja rólam, mert kihalt az utca, mint a cső, mint kiszáradt szivacsnak üregei, olyan kihalt a város. Oszthatatlan vagyok, hogyan is állnék önmagam közé, hogy szaporodjunk. Fegyvertelen vagyok, szétverni önmagamat nem tudom, pedig meg kéne tennem, hogy ne tüntessek itt ilyen egyedül. Reggel az utca megint tele lesz magányos tüntetőkkel, társtalan vízenjárókkal, egymástól rettegő Jézusokkal, — sokkal. 1989 október 1C
