A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-12 / 2. szám

Magyar égtájak

KONCSOL LÁSZLÓ

S

zö/S

fö

ld

m

,

(részletek)

... Apám sokat gyötrődött az egyke miatt, s nem győzte korholni a szülőket és a hangadó öregeket, ha késett a második gyermekáldás, márpedig az késett, sőt rendszerint el is maradt, de a gazdasági rendszerek vastörvényeivel szemben a szó általában vesztesen és megszégyenülten hanyatlik az enyészetbe. Apám azért is tudott gyorsan azonosulni a mezőgazdasági szövetkezés gondolatával, mert sejtette, majd az első években meg is figyelte, hogy az új gazdasági szerkezet nyomán a gyermekáldás is bőségesebben buzog a családokban. Örömét csak az rontotta meg, nem is kevéssé, hogy a szülők nagy része nem élt az ötvenes évek elején újraszerveződött anyanyelvi oktatás lehetőségével, s noha szándékuk szerint mind jót akartak gyermekeiknek, döntésükkel többnyire megfosztották őket a harmonikus lelki és szellemi kibontakozás, illetve a továbbtanulás esélyétől. A továbbtanulók és az „érvényesülök" végül is természetszerűleg szinte kivétel nélkül abból az aránylag csekély számú csoportból kerültek ki, akik a bölcsebb szülők jóvoltából a deregnyői, illetve vajáni magyar tanítási nyelvű iskolába jártak. Ha mostanában nagy ritkán hazalátogatok, mindig elfacsarodik a szívem, mert a gyerekek, pajtásaim és barátaim gyermekei, nem

olvasnak magyarul, s nyelvük hemzseg az idegenszerűségektől és egyéb hibáktól. Mindez, kérdem okkal és joggal, miért, mi célból? Mit nyertek vele? S mit nyertek azok, akik az elidegenítő tömeghangulatot kialakították, s leterelték a gyermekeket az alkotmányjogi, neveléstani és emberi szempontból egyedül helyes, célravezető és szocialista útról, a csorbítatlan és korszerűen fejlett identitás és belső hitel útjáról?

Ezzel szembeállítható jó tapasztalatot, hogy arról a bizonyos hegyről megint előre- és visszatekintsek, rövid kétéves gömöri tanárkodásom idején szereztem. Azt is társadalmi és történelmi okokkal, a helyi birtokviszonyok ösztönző hatásával magyarázom, hogy a szűk, erdős gömöri patak- és folyóvölgyekben nemcsak a gyerekek és a tehetségek száma volt felvillanyozóan nagy, hanem a tanulás és taníttatás vágya is dolgozott a lelkekben. Kézenfekvő a magyarázat, hogy a föld, kevés lévén, Gömörben és Nógrádban sohasem kötötte úgy az embereket, mint az alföldön. Ha a nép a hegyek, erdők és bányák világában boldogulni akart, a szó szoros értelmében iparkodnia kellett, s a sok évszázados alkalmazkodási kényszer és viszonylagos kötetlenség mozgékony elméjű, vállalkozó kedvű, kitörni nem habozó emberfajtát nevelt

ki. Két évig voltam egy huszonkettes létszámú alapiskolai gyermekcsoport osztályfőnöke, nyolcadikban és kilencedikben vezettem őket, s ebből a kis csapatból közel tizenöten érettségiztek, majd hatan szereztek oklevelet Prágától Kassáig, az ország egyetemein és főiskoláin — talán mondanom sem kellene, miért. Azért, mert szüleik jó ösztönnel vagy jól átgondoltan anyanyelvi iskolába küldték őket, amelyben értelmük és személyiségük az első iskolai pillanattól töretlenül és harmonikusan bontakozhatott ki.

Az élet időben és térben messze sodort szülőfalumtól. Sok száz kilométer választ el bennünket, s apám teste pontosan két évtizede porlad a deregnyöi temetőben. Azóta csak a sirja és néhány barátom személye köt a falumhoz: nemzedéktársaimat részben kiirtotta a nagyon is mohó halál. Mintha valami átok ülne volt osztálytársaimon: nem tudom, marad-e közülünk valaki, aki falum hajdani szép arcú, szikár testű öregjeinek nyomdokába léphet majd. Számos hajdani pajtásom, iskola- és padtársam időnap előtt elnyűvödött és elpergett. Talán azért ilyen hamar, mert a mi nemzedékünk volt a tengely, s rajtunk fordult el kilencven fokkal a világ iránya ...

A szülőföld nemcsak tér, hanem idő is, s nekem ilyen szülőföld, ilyen gyermekkor adatott a sorstól. Mi vagyunk az utolsó olyan nemzedék, amely még a ■ szülőföld ősi, természeti állapotát is látta, sőt a játék és a munka nyelvén párbeszédet is folytatott vele, s együtt alakult át, már amennyire egy ember át tud alakulni, a teljesen megváltozott tájjal és világgal. Gondoljuk meg, micsoda írói lehetőség: méltó megformálása egész nemzedékünket a világirodalomba emelhetné. Kérdés, hogy mindent föltettünk-e erre az egyetlen igazán fontos írói kártyára, nem is a világirodalom kegyeiért, hanem önmagunkért, a célért, mely magában hordozza jutalmát.

Nemzedékünk abban a szemléletben nőtt fel, azt sugallták neki, hogy szinte semmi a múlt, és minden a jövő, s egy mozdulattal fordult szembe vagy legalábbis perbe a történelemmel és a szülőkkel. így vonult ki a teljes tér és idő egyik feléből, s elhitte és vallotta, hogy így helyes, így célszerű, a jövő teljes birtoklásáért. Később rádöbbent, hogy aki a megértből, a bizonyosból kilép, a megélendöben, a bizonytalanban gyökértelen és talajtalan lesz, puszta váz, nyelvi, szellemi és lelki ördögszekér a változó erejű és irányú történelmi szelekben. Rájött a hibára, a tévedésre meg a turpisságra, de közben élete legfogékonyabb hányada elszelelt, s fájva tapasztalja gyermekeiben ugyanazt, amit pár évtizede még maga is tett, mert a sugalmazás, ha nem is olyan erővel, mint ifjúságunk idején, ma is tart: az el- és szembefordulást. Haragszik gyermekeire, mert félti őket, hogy késön eszmélnek majd, s azt veszítik el, ami az ember legdrágább kincse — a teret és az időt. Nemzedékünket annak idején külön is verte a sors azzal, hogy a megmaradt fél teret és időt is csonkán, keresztül-kasul fölszeletelve adta, s a nyitott térfélen is tartós és alkalmi tilalomfákkal cövekelte ki. Csoda-e hát, ha nemzedékünk idő előtt elkopik és elpereg ...?

Fotó: Könözsi