A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-20 / 16. szám

Az emberi települések ősidőktől fogva vizek (források, folyók, tavak, stb.) közelében jöttek létre, azon egyszerű oknál fogva, mivel a mindennapi élethez elengedhetetlenül szükséges a megfelelő mennyiségű tiszta víz. A természetes forrásokat aztán fokozatosan mesterségesen készített kutakkal pótolták, egészítették ki. Az első közös kutakat rendszerint a környéken lakók közösen ásták, majd a zavartalan vízellátás érdekében szükséges karbantartásokat is együttesen, közmunkában végezték. Ilyen karbantartási alkalom volt százaforduló tájékán négy közös kútja volt. A Felső kút lényegében természetes forrás volt, amely még ma is működik és a falun végigcsordogáló kis patakot látja el vízzel. A többi kutat már mesterségesen, minden bizonnyal a környéken lakók közös erővel ásták, ill. ásatták, bár a ma élő legidősebb emberek sem tudtak ezzel kapcsolatban konkrét tájékoztatást nyújtani. Ezeket a kutakat a közelben lakók közösen használták. A vizet vizhordó rúdra akasztott kannákban szállították házhoz.

Nagyjából századunk húszas éveinek közepéig volt szokásban Leléden,

hogy ezeket a kutakat a falu legényei húsvét táján közösen megtisztították. E munka közelebbi időpontjára vonatkozólag, sajnos, csak egymásnak részben ellentmondó adatokra sikerült bukkanni. Hemerka Olga szerint, aki 1957- ben végzett néprajzi gyűjtést a faluban, erre a kúttisztításra a Szent György-nap utáni szombaton került sor. A mai legidősebb emberek visszaemlékezése alapján viszont húsvét táján, egyesek véleménye szerint a fehérvasárnap előtti szombaton az öt legénybíró összefogott és kitisztította a kutakat. Ez a munka az utóbbi időben (amikorra idős beszélgetőpartnereim vissza tudtak emlékezni) meglehetősen mechanikussá, már-már jelképessé válhatott, hiszen állítólag mindössze abból állott, hogy néhány kannányi vizet kihúztak belőle, ill. „csöppet megzavarták a vizet". Az igazi, emlékezetesebb eseményre aztán másnap, fehérvasárnap került sor, amikor az ünneplőbe öltözött kúttisztító legények egy vízzel félig töltött dézsát végighordtak a falun és munkájuk fizetségeként minden háznál tojást kértek. Általában két tojással ajándékozták meg őket, amit a vízbe tettek, hogy megállapíthassák, ha véletlenül polozsnyikot

(záp tojást) adtak volna a háziak. Az összegyűjtött tojást eladták, s árából este mulatságot csaptak, amelyen már a falu összes fiatalja részt vett.

A szokás a házaknál, az udvarokban ásott magánkutak megszaporodásával fokozatosan elkopott, hiszen hovatovább, ezek a közös kutak elveszítették eredeti rendeltetésüket, lassan tönkrementek, majd betemették őket. Egykori helyükre is már csak a legidősebbek tudnak visszaemlékezni a faluban ...

LISZKA JÓZSEF

A szerző felvételei

Megürült egy poszt a végeken

OSZTÉNYI LEANDER HALÁLÁRA

Ismét kevesebben és ismét kevesebbek lettünk valakivel. Elment közülünk egy művész, magunkra hagyott bennünket egy Ember. Egy ember, egy művész, ki sosem volt tán a teljes reflektorfényben, hisz a szó szoros értelmében a végeken, Csehország nyugati csücskében művelte alkotó munkáját, őrizte magyarságát, s plántálta ivadékaiba emberségét. Február 26-án kisérte utolsó útjára a család a Karlovy Vary-i krematóriumba Osztényi Leander porcelántervező- és porcelánfestő művészt, s vett tőle búcsút sok száz kilométerrel idébb, legalább lelkiekben barátainak, ismerőseinek széles köre. Nem tűnik fel most már jellegzetes alakja, sötét ingben, nagy karimájú „müvészkalapban", diákéveinek színhelyén Komáromban, a szülőfaluban. Vágfarkasdon, sem a volt iskolatársak körében Budapesten, s egyebütt sem.

Hét éve lesz immár, hogy komáromi kiállítása alkalmával közelebbről is megismertem. Hetvenkét éves volt akkor, s vele készített interjúm, reá nagyon is jellemzően azzal kezdődött, hogy ......nézd

barátom, a Mester helyett szólíts csak inkább Leander bátyámnak, és tegezz nyugodtan, hisz geológiailag úgyis egyidősek vagyunk, az a néhány évtizednyi különbség ami valójában köztünk van, ilyen formában teljesen elenyésző."

Vágfarkasdon született 1911-ben, s nem is akármilyen házban — szokta volt mondani —, hisz szülőháza a szabadságharc idején Görgey Artúr főhadiszállása volt. Úgy tudta, apai ágon valahol Olaszországban eredt a család, anyai ágon viszont Csokonai Lilláját tudta nagynéniének. Tanító lett, s életének innét való alakulása akár mesébe illő is lehetne. Mint a tarisznyájában hamuban sült pogácsával világgá induló legkisebb fiúé vagy a szegény szabólegényé. Lehetne, mondom, ha nem lenne az sokkal prózaibb, sokkal szívszoritóbb a mesék világánál. A vándunk elejéig Európa-szerte a tavaszi forrástisztítás és kúttisztitás. Erre általában a tavaszi határjárással egyidőben, Szent György napján (április 24-én) került sor. A falu legényei, férfiai közmunkában kitisztították a kutakat, forrásokat, amit aztán egy esti mulatsággal, áldomásivással ünnepeltek meg. Vidékeinken e régi szokás emléke már csak rendkívül halványan él az idős emberek emlékezetében. Az alábbiakban egy konkrét példáját mutatom be röviden.

Az Ipoly alsó forrása mentén, a festői völgyben megbúvó Lelédnek a század8