A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-20 / 16. szám

Rovatvezető: MACS JÓZSEF Teljes emberként élni és dolgozni! Elhangzott a Csemadok rendkívüli országos közgyűlésén Évtizedek óta folyamatosan mondom, írom nemzetiségünk gondjait. Évtizedek óta pró­bálom elhitetni mindenkivel, hogy Szövetsé­günk nem 90 ezer ember önkéntes tömörü­lése, de az egész szlovákiai magyarság leté­teményese. Vagy legalább is az volt a legkö­zelebbi múltig, mert azóta több magyar tömörülés is magáénak véli ezt a jogot. Ez természetesen jó, ha jól használjuk erőinket, ha nem öt, vagy tíz felé indulunk, hanem ha képesek vagyunk, vagy leszünk egyirányba mozdulni az általános emberi és polgári jogaink kivívásában. Azonban ha ezt az egy­séget nem tudjuk megteremteni, erőink szét­­forgácsolódnak, s nemzetiségünk meglévő immunrendszere megsemmisül. Azt hiszem, valahányunk előtt világos, hogy a legfőbb feladatunk megakadályozni, hogy ez bekövetkezhessék. Az európai átrendeződést hatalmi harca­inak káoszában ezt a küzdelmet megvívni nem lesz egyszerű. Óriási erőfeszítéseket és határozott kiállást követel meg valahányunk­­tól. És nagyfokú toleranciát. Toleranciát min­den irányban. Aki figyelemmel kíséri az utóbbi hónapok hazai eseményeit, láthatja, hogy a nemzeti kisebbségekkel szemben ez a tolerancia sok esetben hiányzik. Ezt a komáromi kihelye­zett kormánytanácskozás is jelesen de­monstrálta. Holott a fordulattól ennek az ellenkezőjét vártuk. Ám a realitásokat reali­tásokként kell kezelnünk. Ezért úgy vélem, hogy minden fórumon egyértelműen ki kell nyilvánítanunk, hogy nemzetiségi jogainkat nem könyöradorpányként várjuk. A kor­mányzatnak Prágában és Pozsonyban ezt tudomásul kell vennie. A szlovákiai magyar­ság gazdasági potenciálja, több mint hetven éves lojalitása ugyanis olyan gazdasági és erkölcsi értékteremtő erő, amelyet ebben az országban kikerülni nem lehet. Az a több millió tonna élelmiszer, az a szellemi poten­ciál, amelyet Dél-Szlovákia magyarsága bir­tokol, és megtermel, az egész országot gazdagítja. De ott van a szlovákiai magyar­ság az iparban és a közszolgáltatásokban is. Ha pedig ott van, a kötelességekhez teljes emberi és polgári jog illeti meg őket ■ — minket valahányunkat. Ebből következően egyszer azt a kérdést is feltehetnénk, hogy vajon kötelességeink számával arányban vannak-e jogaink? Úgy vélem, ez távolról sincs igy, s tapasztalom, hogy ezt a kor­mányzat alig is szorgalmazza. Ha pedig igy van, akkor nem marad más hátra kollektiv jogaink kivívására, mint olyan eszközöket latba vetni, amelyek által e jogok kivivhatók. Sérelmesnek találom az új választási tör­vényt, amely lehetővé teszi a nemzetiségek arányos képviseletének a kizárását. Nem látni miként alakul az új alkotmányban, vagy alkotmányokban általános emberi és állam­­polgári jogaink biztosítása és e jogok garan­ciái. A kialakult közhangulat pedig — mi­ként egykor Sztálin és Beneš között létrejött egyezségben — a nemzetiségi kérdést már-már újra vagonkérdéssé fokozza le. Ennek gyakorlatát, mi idősebbek, jól ismer­jük, és nem kérünk belőle. Ha mindezeket a gondokat a kormány, vagy a kormányok megfelelő módon nem oldják meg, akkor nekünk határozott figyelmeztető lépéshez kell folyamodnunk. Ugyanis, amikor egy nemzetiség jövőjéről van szó, nincs helye a tétovázásnak. Aki képes és mer is európai méretekben gon­dolkodni, s nem csupán a saját kicsinyes érdekeit tartja szem előtt, annak meg kell értenie, hogy a nemzeti kisebbségek általá­nos emberi és polgári jogainak megnyugta­tó megoldása nélkül az oly nagyon óhajtott európai egység nem jöhet létre. Én magam még mindig hiszek abban, hogy van mód az értelmes párbeszédre, hogy van mód az elmúlt hetven óv nemzetiségi jogsérelme­inek orvoslására. De e hitem mellett azt is tudom, hogy határozottan és megfelelő eréllyel ki kell nyilatkoztatni e jogok iránti követeléseinket. Hazánk Európa — írta volt Fábry Zoltán. Én ebben az európai hazában kívánok teljes emberként élni és dolgozni. S ebben az európai hazában mi nem kilencvenezren. nem 600 ezren, de 15 millióan vagyunk. Célok, tervek, tömörülések ezerfélék le­hetnek, de nép csak egy van. S nekünk a népet kell szolgálni. GÁL SÁNDOR Temessük be az árkokat! Elhangzott a Csemadok rendkívüli országos közgyűlésén A Tátra fölött villámok cikáznak — jutott eszembe a vonatból kinézve Pozsonyba jö­vet. Kora tavasz lévén, szerencsére még nincs égiháború, habár a felhők ugyancsak gyülekeznek. Tavaszodik a természetben és tavaszodik társadalmunkban. De ha a felle­geket fejünk felöl nem sikerül idejében eloszlatnunk, akkor a tátrai jeges eső senki számára sem teszi lehetővé a csúcsra jutást, ahonnan pedig Európára is kitekinthetnénk. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek" írja több mint kétszáz évvel ezelőtt a Kassán élő költő, Batsányi János. Ma is általában nyu­gatra tekintünk. A közös európai házat emle­getjük amely bizony nincs olyan közel, mint ahogy azt elképzeljük. Főleg akkor tűnik távolinak, amikor a mindnyájunk számára megalázó nemzeti kisebbségünket sértő és gyalázó megnyilvánulásunkról hallunk, olva­sunk. Pedig az ezeréves elnyomás már régen elcsépelt frázisai helyett sokkal inkább az ezeréves együttélésről kellene beszélnünk. Kassát képviselem ma itt a közgyűlésen. Olyan várost, amely az együttélés szimbólu­ma is lehetne. Hiszen itt hétszáz éven ke­resztül éltek együtt németek, magyarok, szlovákok, zsidók, ruténok, s kölcsönös meg­értésüket csak az elmúlt hetven év keserítet­te meg. Együttélés — mondtam néhányszor az elmúlt percekben. S nem véletlenül. A jövő kulcsa és megoldása csak ez lehet. És amig a Csemadoknak elsősorban a kultúrával, ha­gyományaink és népművészetünk ápolásá­val, amatőr művészeti tevékenységünkkel, a közművelődés fejlesztésével, intézmény­­rendszerünk kiépítésével kellene elsősorban foglalkoznia, addig politikai mozgalmainknak ezeknek politikai és jogi garanciáit kell meg­teremteniük. Ehhez természetesen minél szorosabb együttműködésre lenne szüksé­günk és nemcsak más nemzetiségű partne­reinkkel, hanem a szlovákiai magyar politikai élet összes reprezentánsával. Ezzel tartozunk a jövő nemzedékeinek, s ugyanezzel tartoz­nak ők is a mának és holnapnak. A kölcsönös tolerancia kell, legyen vezér­fonalunk. Egymás megértése természetesen a józanság határain belül. Eddig sok minden­től féltünk. Ezeket a félelmeket nem vagyunk hajlandók újra felvállalni, még akkor sem, ha belügyminiszterünk ezt szeretné szuggerálni. A fenyegetés nem az az eszköz, amely a problémákat megoldhatná. Vagy mi is mondjuk el, hányszor vezettek orrunknál fogva bennünket Novotný vagy Husák idejében?Tálaljuk ki, miképpen jutott a megszűnés küszöbére húsz éve csak lét­­fenntartási ösztöne hatására létező kassai színházunk, a Thália? Kik, és hogyan szeret­nék a szlovák középfokú műszaki képzés őréül is szolgáló kassai magyar középfokú ipariskolát megszüntetni? Ne alacsonyod­­junk le idáig! Nem lenne értelme annak sem, ha elmondanánk, milyen eszközeink lenné­nek, hogy jobb belátásra bírjuk az illetékese­ket. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljuk: van rá sajnos a világon elég példa! Mi azonban együttélést akarunk. Jogaink biztosítását kívánjuk. Csak azt szeretnénk elmondani, és elérni, amit 130 évvel ezelőtt Deák Ferenc igy fogalmazott meg: „A közelebb lefolyt néhány esztendők a súlyos szenvedések kora volt ránk nézve. Ősi alkotmányunk eltöröltetett, s korlátlan hata­lom idegen rendszere nehezedett ránk. És e nyomasztó rendszert még súlyosabbá tették azok, kik azt ellenséges indulattal, korlátolt felfogással s gyakran rosszakarattal kezeltek. Bűn volt előttük a szabadság érzete, bűn volt ragaszkodásunk nemzetiségünkhöz, bűn volt még a legtisztább honszeretet is. Országunk erejét kimerítették, a nemzet vagyonát jogtalanul elidegenítették, nemze­tiségünket üldözés tárgyává tették. Minden nap új szenvedést hozott, minden új szenve­dés egy gyökerét szakasztottá el keblünkben a hitnek és a bizalomnak. Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezeté­re nézve se vallás, se nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeletéi, melyek e teljes jogegyenlőséget korlátozzák, a méltá­nyosság kívánalmaihoz alkalmazva módosí­­tassanak." És ha már idéztem, hadd fejezzem be Fábry Zoltán némileg módosított gondolata­ival: A népek kapcsolatában a hidak össze­kötik az embereket. Mi eddig hidakat építet­tünk, de sokan árkokat ástak. Úgy gondolom, most ne a hídépítésre helyezzük a fö hang­súlyt. Az árkokat temessük be. S ha kell, hántoljuk be a gödrökbe a sírásókat is. igy talán kevesebb, népet, embereket elválasztó mesterséges akadályt kell leküzdenünk a jövőben. KOLÁR PÉTER Fotó: Gyökeres György 7

Next

/
Thumbnails
Contents