A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-13 / 15. szám

AGYARSAGISMERE

Az utóbbi időben egyre nagyobb feszültség és türelmetlenség tapasztalható Dél- Szlovákia néhány nemzetiségileg vegyes lakosságú járásában. A magyar kisebbség helyi szószólói különböző, korábban még csak suttogva sem kimondható igényeket fogalmaztak meg nyíltan, kellő határozottsággal, sőt — most már nyilvánvaló — a kívánatosnál talán hangosabban is. Mindez felháborodást, magyarellenes indulatokat gerjesztett az ott élő szlovákok egy részében, annak ellenére, hogy az ő jogaikat senki sem akarta — s továbbra sem kívánja — megnyirbálni vagy korlátozni. Milyen követelésekről van szó? Elsősorban az anyanyelvi oktatás kiszélesítéséről, a helységnév- és az utcanévtáblák, a feliratok és a hivatalos nyomtatványok két- illetve többnyelvűségéről, a nemzetiségi megoszlást figyelembe vevő arányos közigazgatási képviseletről, a nemzetiségiek nyelvének egyenrangúsításáról a vegyes lakosságú területeken, stb. Különösen a Komáromban létesítendő Jókai Egyetem váltott ki bősz indulatokat, ez az igényünk volt a magyar irrendentizmus corpus delictije, ezt hurcolták körbe szinte véres kardként, de azt még senki sem kérdezte meg, hogy tulajdonképpen milyen egyetemet is szeretnének.

Mert ha erre rögtön az elején választ kaptak volna a Szlovákia területi integritásáért aggódók (amelyet magyar részről egyébként senki sem fenyeget!), akkor talán az ellenszenv sem lobogott volna akkora lánggal. Az előző rendszer hibás és magyarellenes iskolapolitikája következtében az ezredfordulóra több mint kétezer magyar tanító és tanár fog hiányozni a meglévő és talán majd létesítendő magyar iskolákból. Ez a szám így leírva soknak tűnik (különösen azok számára, akik egyetlen magyar pedagógust is sokallnak), pedig még csak az alsó határértéket mondtam, azt a mennyiséget, amennyi a nyugdíjba vonulók pótlására kellene. De jól tudjuk, hogy nagyon sok iskolában a gyermekeink zsúfolt tantermekben, harminc fölötti létszámú osztályokban tanulnak.

Újabb osztályok indításával csökkenteni lehetne a tanulók számát egy-egy osztályban, ezáltal javulna az oktatás színvonala is, csakhogy ennek egyrészt a helyhiány, másrészt pedig a már jelzett pedagógushiány a legnagyobb akadálya. Ha az oktatás elkerülhetetlenné váló korszerűsödéséből fakadó igényeket is figyelembe vesszük, akkor a fenti számot legalább még ezerrel megtoldhatjuk. Ennyi embert felkészíteni viszont a jelenlegi körülmények között elképzelhetetlen. Azt szlovák barátainknak is be kellene látniuk, hogy magyar pedagógusokat csakis magyar felsőfokú oktatási intézményben — egy tanárképző egyetemen — lehet kinevelni. Nem hinném, hogy államunknak az volna az érdeke, hogy a leendő magyar pedagógusok Magyarországon szerezzék meg a diplomájukat. Manapság sokan és sokat emlegetik Helsinki szellemét, nem ártana talán eközben a finnországi nemzetiségi politikát is tüzetesebben szemügyre venni. A finn modellnek már a tanulmányozása is nyugtatólag hatna, az alkalmazása pedig talán a hőn óhajtott békés együttélést is kézzelfogható közelségbe hozná.

A különböző magyarellenes megnyilvánulásokat hallgatva, az elfogult újságcikkeket olvasva egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szlovákok (még a velünk egy településen élők is) nagyon keveset tudnak rólunk, s amit tudnak, azt is rendszerint rosszul tudják. Eredetileg arról szerettem volna cikket

írni, hogy milyen nagy szükség lenne a magyar általános és középiskolákban egy olyan tantárgyra, amelynek magyarságismeret volna a neve. Ez a tantárgy felölelné a magyarokra vonatkozó néprajzi, történelmi, földrajzi, művelődéstörténeti stb. ismereteket és azt a célt szolgálná, hogy a csehszlovákiai magyar diákok megismerjék a magyar nemzet történelmét, kultúráját, művészetét, néprajzát. Mert ugye — valljuk be hősiesen — mi magyarok sem tudunk nagyon sok fontos dolgot saját magunkról. Ezt a tantárgyat mindenekelőtt magunknak hoznánk létre, de egy tömörítettebb változatát felkínálhatnánk szlovák barátainknak is. Ha belelapozunk a szlovák iskolákban használatos irodalomtankönyvekbe, vagy az általánosan használt földrajz- és történelemtankönyvekbe, akkor bizony szomorúan kell megállapítanunk, hogy ott szinte semmi sem olvasható a csehszlovákiai magyarokról, s a magyarokról is csak alig valami. Tévhitekkel és félreértésekkel kell nap mint nap reménytelennek látszó küzdelmeket vívnunk, olyan tényeket és evidenciákat kell lépten-nyomon bizonygatnunk, amelyeknek

Nagy József: Petőfi Apostol c. verséhez, 1983

pedig az általános műveltség szerves részeiként kellene élniük a köztudatban. Sokan a létezésünkről sem tudtak ebben az országban, s most meglepődve kapják fel a fejüket, ha rólunk hallanak. A cseh és a szlovák sajtóban is csak ritkán lehetett olvasni rólunk az elmúlt évtizedekben, többnyire ünnepi alkalmakkor, a gombaszögi fesztivál ürügyén. A Dél- Szlovákiába érkezőket aztán joggal meg is lepi, hogy itt milyen sokan beszélnek magyarul, mert a statisztikai évkönyveket leszámítva szinte sehol sem olvashattak arról, hogy Csehszlovákiában 600 ezer magyar is él. Ez kb. háromszorosa Izland lakosságának és kétszerese Luxemburg lakosságának. Sovány vigasz számunkra, hogy ezekről az országokról sem tudnak sokkal többet mint rólunk.

Számos szlovák amiatt aggódik, hogy a jövőben magyarul kell majd tanulnia és hogy ez mennyire megalázó. Nem hiszem, hogy magyar részről ilyen követelés megfogalmazódott volna, de megtisztelő lenne számunkra, ha akadnának olyan szlovákok, akik önszántukból magyarul (is) megtanulnának. Meglepő tény, hogy az elmúlt négy évtized során nem alakult olyan magyar tanszék egyetlen szlovák

tudományegyetemen sem, ahol a szlovák 6Í- ákok magyar nyelvet és irodalmat tanulhattak volna. A magyar s-épirodalmi müveket többnyire magyar származású szlovákok fordítják le szlovák nyelvre vagy olyanok tolmácsolják, akik autodidakta módon tanultak meg magyarul, esetleg magyarok között nőttek fel. A műfordításhoz azonban nem elegendő a nyelv ismerete, a rátermettség és a jószándék. A műfordítónak ismernie kell az illető nép történelmét, kultúráját és szokásait is, s ezt — ha történetesen nem e nép tagjai körében él — valahol meg kell tanulnia.

Szomorúan olvasom szlovák barátaink méltatlankodását amiatt, hogy a szlovákságról olyan keveset tud a világ. Szomorúan olvasom, mert igaz, s őszintén átérzem azt a keserűséget, amit ez a tény kivált. Épp ezért arra kérem a rólunk, csehszlovákiai magyarokról oly tájékozatlanul véleményt nyilvánító szlovákokat, hogy ök is próbálják megérteni a mi keserűségünket, ha igaztalan vádakkal illetnek bennünket.

LACZA TIHAMÉR

16