A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-13 / 15. szám
A dolgozószoba a gyerekek számára természetesen „tanulószobát" jelentett: az ábécét anyjuktól. Marija Fjodorovnától tanulták állítólag nagyon korán, a leendő írónak például már négyéves korában olvasnia kellett. Mihail Andrejevics ugyanis meg volt győződve arról, hogy fiai jövője kizárólag a műveltségtől függ, apjuk halála után egyébként nincstelenek lesznek. Dosztojevszkij tankönyvei között örömmel fedezem fel a latin nyelvtant, a „Grammatica latinát", amely nem is olyan régen — mielőtt a pozsonyi egyetemen megszűnt volna a latin tanszék — nekem is mindennapi „kenyerem" volt. A dolgozószobából egyenesen a nappaliba lépünk, amelyről csupán vékony — plafonig sem érő — deszkafallal van leválasztva a Dosztojevszkij-szülök hálószobája. Tulajdonképpen ennyi, ez a néhány szoba az egész lakás, amelyben tizenhat éves koráig élt Fjodor Dosztojevszkij. 1837-ben, amikor édesanyjuk meghalt, a nagyobb fiúk Pétervárra mentek továbbtanulni, a kisebb gyerekeket rokonok fogadták magukhoz, az apa-Dosztojevszkij pedig végleg kiköltözött 3 darovojei birtokra, ahol aztán két évvel Később agyoncsapták saját jobbágyai (itt legalább zárójelben megjegyzem, hogy ez a történet — mármint a jobbágyokkal — nem azonos a „hivatalos" verzióval, mely szerint az akkor ötvenéves orvossal agyvérzés végzett). A lakásőrző nénike, akit a világért sem neveznék „teremörnek", mint a „nagy" múzeumokban dolgozó kolléganőit, úgy beszél Dosztojevszkijék családi életéről, mintha személyes ismerősük lett volna. Nemcsak a fentebb elmondottakat tudtam meg tőle, hanem olyan apróságokat is, mint például hogy a nappaliban falnak támasztott gitáron Marija Fjodorovna — lánykori nevén Nyecsajeva — játszott estelente. Ki tudja, milyen kritériumok alapján válogatják ki Moszkvában a híres Írók „lakásöreit"? Hiszen a Dosztojevszkijéknál megismert nénikét egy napon sem lehet említeni mondjuk a Tolsztoj-kúria szigorú őrével, aki — alighogy „birodalma" küszöbét átléptem — rám rivalít, hogy ne tegyem a táskám Lev Tolsztoj székére. Persze, ha tudtam volna, hogy a nevezett bútordarab Lev Tolsztoj széke, magam is elriadtam volna a „szentségtöréstől", a kiabálás mégis annyira fölháborított, hogy elment a kedvem Tolsztoj otthonának tüzetes felderítésétől. Úgy döntöttem, inkább a ház körül s a kertben sétálok egy jót, noha a csípős moszkvai hidegben ez a vállalkozás akár vakmerőnek is minősíthető. Mit mondjak? Indulataimat inkább nem részletezem. Tolsztoj kertjét rendőr őrzi... Nem engedett be! VARGA ERZSÉBET ELNÉMULNI VAGY ELTÁVOZNI — Volt-e annak valami különösebb oka, hogy az elmúlt öt évben nem utazhatott külföldre ? — Különösebb oka az lehetett, hogy az alatt a másfél-két hónap alatt, amig külföldön tartózkodtam, igyekeztem minél több irodalmárral felvenni a kapcsolatot. Közölték a lapok verseimet Magyarországon is, és erről — részint magánlevelezésemből, részint talán más forrásokból — tudomást szerzett a Securitate, és nem vette jó néven, úgyhogy miután hazamentem, két délutánt ott töltöttem a vallatószobájukban. Nem nyúltak hozzám, de faggattak egész utamról. Gondolom, azt akarták megakadályozni, hogy ezek a kapcsolataim a magyarországi irodalmárokkal és kulturális intézményekkel továbbfejlődhessenek. A legborzasztóbb dolog az volt, hogy odahaza személyesen is el voltunk zárva egymástól. Nem elég, hogy nem közölték Írásainkat, tehát nem tudtuk, mi az, amit a másik csinál, és egyáltalán még az országban van-e, él-e vagy hal-e. Kibírhatatlan volt, hogy még a személyes kapcsolataink sem voltak meg nemzedéktársaimmal, irótársaimmal, költötársaimmal. attól függetlenül, hogy ami a nyilvánosság elé kerülhetett irodalmi lapokban, az — mérget vehetett mindenki rá — nem ugyanaz, amit mindenki odahaza mégiscsak megírt. Nemcsak azok zárták ki magukat az irodalmi életből, akik nem álltak be a „daloló kórusba", hanem azok is, akik nem voltak hajlandók a konjunktúrának megfelelően írni, nem vetették alá magukat alkotásaikban bizonyos szabványoknak, bizonyos hangulatoknak, bizonyos elvárásoknak, amelyek már szerkesztői elvárásokká is fajultak. Arról, hogy ki hogyan bírta ki mindezt, mindenki személyesen tudna csak vallani. Nekem egy megoldásom volt — ez talán nevetséges —: karatéztam. Nagyszerű román karatemesterekre találtam, akiknek a társasága sokat jelentett. A szintén tiltott karate-mozgalom kárpótolt a közléshiányért. Többen úgy oldották meg ezt a dolgot, hogy Magyarországra települtek át, s ha őszinték vagyunk: nem is volt már az utóbbi egy évben közülünk senki, aki legalább egy kitelepülési, tehát egy magyarországi befogadó vízumot valamiképpen ne járt volna ki magának. Aki nem volt hajlandó beállni a sáncba, annak vagy a teljes elnémulás képzete keltett lebegjen a szeme előtt, vagy egy ilyen kényszermegoldás, hogy el kell hagynia a hazát, és távol tőle csak megpróbálni kibontakozni egyénileg. Hargita megye legjobb költője Ferenczes István. Állítom, hogy ő volt az egyetlen, akinek nem volt távozási szándéka, sőt általában megpróbálta lebeszélni mindazokat — többek között engem is —, akik ilyen szándékukat egyáltalán kinyilvánították neki. — Ferenczes Istvánról annyit meg kell jegyeznünk, hogy ő most a Nemzetmentési Front megyei bizottságának egyik fő szervező tagja. Ön hogy látja: lesz-e most már elég tér az íróemberek számára odahaza? — Számítunk egy Székelyföld cimü általános társadalmi, művészeti, művelődési, irodalmi, kritikai folyóirat vagy heti, ill. kétheti lap megalapítására. A kötetek megjelentetésével viszont továbbra is gond lesz, ahogy ezt nekem Szabó Gyula jelenlegi Kriterion-Kozma Szilárd romániai magyar költő nevét az Irodalmi Szemléből ismerheti már az olvasó. 1985-ben járt utoljára külföldön, Csehszlovákiában is. Február közepén újra Pozsonyba látogatott, akkor készült vele az alábbi beszélgetés. főszerkesztő elmondta. Mindenki úgy várta volna el, hogy most már lerövidül az átfutási idő, és megnövekszik a kiadandó kötetek száma, de ez koránt sincs Így. Nem tudom, hogy miért, talán papírhiány, talán kapacitás miatt, nem tudom. — Ön üzemmérnöki diplomával rendelkezik, most mégis valamelyik Csíkszeredái sajtóorgánumnál kíván majd elhelyezkedni. — Ez az én ún. üzemmérnöki szakmám, úgy érzem, kitérő volt. Művelődési területen nem tudtam kezdőként elhelyezkedni, lévén hogy román iskolába jártam első osztálytól, és építészeti szakközépiskolát végeztem, tehát végül is kénytelen voltam műszaki egyetemre menni. Nagyon szeretném végre mindennapi munkámban is azt csinálni, amit eddig egyfajta kompenzációként csináltam. A legjobban akkor érzem magam, amikor fogalmazok. — Ha végig román iskolába járt, hogyan lett önből magyar költő ? Érdekelne a folyamat. Egyáltalán: miért adták román iskolába ? — Hát az édesanyámnak egy kispolgári tévedése volt, ő azt hitte, hogy ezzel mindent megold és a későbbi „érvényesülésem" javát szolgálja. Költői „hajlamaim" nem is tűntek fel egészen 18 éves koromig, amikor csak felszínre bukkantak, s annak ellenére, hogy anyanyelvemen nem tanultam semmit, mégiscsak magyarul kezdtem verset Írni, persze minden szóban helyesírási hibával, aztán lassan megtanultam magyarul irni. Akadtam jóindulatú segítőkre is, és rengeteget olvastam, beszereztem a helyesírási tanácsadó szótárakat meg a magyar lexikonokat, és utánanéztem a dolgoknak. Szerencsémre pont akkor alakult meg Csíkszeredában egy irodalmi kör is, tulajdonképpen ott „fedeztek fel". Nekem úgymond az irodalmi kör volt az iskolám, mert ott tanultam meg fogalmazni, ott tanultam stilisztikát, ott tanultam meg vitatkozni, ott tanultarrr meg még beszélni is egyáltalán folyamatosan. — Működik még ez a kör? — Igen, s most is van három olyan tehetséges fiatal, aki éppen katona, de nemsokára hazajönnek, ők még a Ceau$escu-házaspár bukása előtt jelentkeztek az irodalmi lapok hasábjain. Azonkívül van még egy állandó szellemi töltet, amit az ún. matematika-fizika (régebbi katolikus) magyar gimnázium diákjai jelentenek, általában minden végzős osztályból felbukkan egy-két tehetséges ember. — Van ott valaki, aki foglalkozik velük ? — Részint spontán dolog ez, lehet a hely géniuszának is nevezni, azonkívül jók a magyar irodalom tanárai is. Bara Katalin tanárnőt emelném ki közülük, aki Cs. Gyimesí Éva tanítványa. — Január vége óta tartózkodik külföldön. Mi a véleménye a hazai eseményekről? — A véleményem, hogy román társainknak, honfitársainknak most már tudomásul kell venniük és önmaguknak be kell vallaniuk azt, hogy idáig félre voltak vezetve, és hogy ott vagyunk és egy potenciális kultúraképző, kultúrára képes nemzeti kisebbség vagyunk, és jogunk van arra. hogy meglegyenek az iskoláink, amelyeket — nem tudom, hogy ők mennyire tudtak és tudnak róla, és vajon mennyire nem akarnak tudomást szerezni erről —, lassan-lassan ördögi módszerrel felszámoltak, osztályt osztály után, különböző tanügyi manőverezésekkel, szakliceumok. tehát szakközépiskolák, -osztályok képzésével oda juttatták, hogy a végén már nem is voltak középiskolai magyar osztályok olyan városokban, ahol azelőtt tiz-húsz-harminc magyar osztály végzett egy évfolyamban. Természetes elvárásnak tartom minden szülő részéről, hogy a gyermekét, hogyha már ebben a forradalomban a vérét hullatta, mert állítom, hogy nem kis részük volt a magyaroknak a forradalomban, ezt saját tapasztalataim és kapcsolataim, információim alapján is állíthatom, tehát természetes elvárásunk, s gondolom, hogy európai és egyetemes elvárásainknak adunk hangot akkor, amikor az iskoláink és egyéb kulturális intézményeink helyreállítását kérjük. Nem valami fantazmagorikus, újabb kitalációkat kérünk, mondjuk olyasmit, ami nem járna nekünk. Aktivan részt fogok venni ezen jogos igényeink előterjesztésében a román értelmiség, a román vezetés és a világ felé. — Vagyis politizálnia is muszáj lesz? — Nem szeretnék politizálni, esetleg kultúrpolitizálni. Nagyon számítok Mircea Dinescu barátomra, akit már első kötetemben, remélem, nem hiába neveztem barátomnak, ö jelenleg az írószövetség elnöke. Nagyon megértő és nagyon becsületes ember. A napi ún. aktuális politikába nem szeretném belévetni magam, egyrészt azért, mert nem kenyerem a politizálás, másodsorban pedig azért, mert az a véleményem, hogy író ember ne vesse bele magát túlzottan a politikába, legfeljebb annyira, amennyire emberi, etikai önmagával szembeni elvárásai diktálják azt. HARASZTI MÁRIA 11
