A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-13 / 15. szám
Magyar égtájak ÁPRILIS 11 -E - A KÖLTÉSZET NAPJA. EZEN A NAPON SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA, AKI MOST LENNE 85 ÉVES. RÁ EMLÉKEZÜNK. József Attila LEVEGŐT! FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott, A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én. Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg. És az országban a törékeny falvak — anyám ott született — az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg. Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ, és vidul, ha toroz. Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam — messze anyám, rokonom van, ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad! Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szivünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! MÁRAI SÁNDOR (1900-1989) A kilencven évvel ezelőtt, 1900. április 11-én Kassán született Márait mi, csehszlovákiai magyarok nemcsak azért szeretjük, mert a 20. századi magyar irodalom egyik legkiválóbb írója, hanem azért is, mert gyermekkorát és ifjúkora első éveit a mi régiónkban élte le, és bontakozni kezdő kisebbségi irodalmunk egyik úttörő alkotója, megalapozója lett. Szepességi eredetű tekintélyes kassai patrícius családból származott, s ügyvéd apja a két világháború közötti időben a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok ismert politikusa volt. Az apának, a családnak a neve Grosschmid; ő bírói névként a Márait választotta, fiútestvére, Géza pedig Radványi néven lett híres filmrendezővé. Kisebbségi irodalmunkba Kassán megjelent két könyvével írta be a nevét; az 1920-ban kiadott Emberi hang című verseskötettel és az 1923-ban napvilágot látott Panaszkönyv cimü prózakötettel. Mindkét mű az akkori legproduktivabb avantgárd stílusirányzatnak, az expresszionizmusnak ihletésében született és a lázadó, protestáló hang volt rájuk jellemző. A húszas évek közepén Márai kiszakadt szülökörnyezetéböl, és néhány évi szívós küzdelem után a magyar(országi) irodalom élvonalába jutott. Tőlünk való elszakadása csak fizikai volt, a lelki kapcsolatok továbbra is erősek maradtak és művészileg rendkívül termékenyítőek lettek. Legismertebb műve, az Egy polgár vallomásai című nagy családregény a kassai és szepességi polgárság múltjából és a gyermekkor élményeiből épült fel. A gyermekkornak meghatározó szerepe lett a Zendüiők című finom lélektani regényben is, Kassa régmúlt története pedig a Kassai polgárok cimű antifasiszta célzatú drámához nyújtott témát. A szülőváros sajátos genius loci-ja a legintenzivebben az 1941-ben irt Kassai őrjáratban nyilatkozott meg. Ebben a páratlan vallomáskönyvben, tündöklő nagyesszében az író azt mondja Kassáról, hogy csak „egyedül hozzá van személyes köze a világon". Márai Írói pályája 1918-tól 1989-ig hét évtizedet ölel fel. Ezen a kivételesen hosszú pályán számos remekmű született, ami nem csoda, hiszen 40 éves korában a tehetsége már teljesen kibontakozott, zenitre jutott. Olyan sok kimagasló müve van, hogy közülük nehéz a legjobbakat kiválasztani. Én a Márai „magasságai" iránt érdeklődő olvasóknak ezt a zömmel regényekből álló könyvsort ajánlanám; Zendűlök (1930), Egy polgár vallomásai (1934), Féltékenyek (1937), Szindbád hazamegy (1940), Kassai őrjárat (1941, esszé). Mágia (1941, elbeszélések). Sirály, Sértődöttek (I—III, 1947—48), Béke Ithakában (1952), Ulysses hazatér (1958), San Gennarok vére (1963), ítélet Canudosban (1970). Márai fő művészi erénye a stílusa. A magyar irodalom legkiválóbb stilisztái közé tartozik, aki rendkívüli egyéni adottságai mellett a nagy elődök, példaképek (Proust, Thomas Mann, Krúdy stb.) vívmányait is szuverén módon szintetizálni tudta. Egyes szövegrészei hallatlanul finom, differenciált és cizellált nyelvükkel-stílusukkal úgy hatnak, mint a káprázatosán motívumgazdag keleti szőnyegek és gobelinek. Nincs igaza azoknak, akik a stílusát öncélúnak tartják. Ez a tökélyig fejlesztett stilus irodalmunk nagy kincse, és nem öncélú, mert az emberi lélek benső rétegeiből folyvást titkokat tár fel. Még az emigrációjáról kell szót ejteni. 1948-ban hagyta el Magyarországot, és a haláláig engesztelhetetlen emigráns maradt, s a régi művei otthoni kiadásához sem járult hozzá. Engesztelhetetlensége nem jelentette a hazaszeretete elvesztését, hiszen ő az anyanyelvet tartotta a legigazabb hazának, s az anyanyelvével folyvást csodákat tett. A Halotti beszéd című nagy verse pedig arról a sorvasztó fájdalomról tanúskodik, amelyet a teljes haza elvesztésén érzett. Ez a fájdalom öngyilkossággal előidézett aggastyáni haláláig lerázhatatlan kísérője volt. Fábry Zoltán, aki rappista korszakában a „menekülő iró"-nak nevezett Márai ellen sokat hadakozott, de akkor is „a magyar szellemélet egyik saroktényezőjé"-nek látta öt. az 1954-ben irt Halotti beszédet „egyik legmegrendítöbb irodalmi élményének" érezte. „Márai őszinteségéből, önhúsbatépö becsületességéből megszületett a magyar irodalom egyik legszebb, legmegrázóbb és legpesszimisztikusabb verse — írta. — Sikoltó és elfúló jajszó, az elszakadtság elégiája, a honvágy torokszorító könnye, a fuldoklás, hullás segítségvárásban kimerült letargiája, az elhagyottság, az elárvultság, a reménytelenség meztelenül didergő vád realitása". TURCZEL LAJOS 12
