A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
Lovicsek Béla FALUVÉGTŐL — FALUVÉGIG ... 4. Az oroszok megközelítették Budapestet. Mi lesz velünk? Továbbvonulunk vagy maradunk? Maga a százados úr sem tudta. Egyelőre maradtunk. Huszonöt tábori lapot kaptam egyszerre. Hármat a szüleimtől, a többit a kedvesemtől. Az utolsó keltezésű a lévai kórházból érkezett, s a kedvesem helyett egy Aliz nevezetű ápolónő írta. Elkeseredtem. Megéreztem, hogy súlyos a kedvesem betegsége. Elkeseredésemet apám váratlan megjelenése oldotta fel. Civilben, karszalagosan, katonasapkával a fején, puskával a vállán kopogott be hozzánk. Egy üveg rummal örvendeztetett meg bennünket. Én persze neki örültem a legjobban. Elmondta, hogy negyvenhét éves fejjel másfél hete hívták be Székesfehérvárra. Azóta tétlenül ücsörgött a kaszárnyában. Hajnalban azzal bízták meg, hogy két zsidót kísérjen fel Pestre és adja át őket az egyik nyilasházban. A hitelesség kedvéért megmutatta az átvételről szóló igazolást. „Hiába sajnáltam őket, fiam, a parancsot teljesíteni kellett, és én teljesítettem a saját érdekemben ...” „Nem félt, hogy megszöknek útközben?" Furcsa, magabiztos mosoly jelent meg az arcán: „Nem én. fiam. Indulás előtt megmondtam nekik, hogy ha szökni próbálnak, előbb azt lövöm agyon, amelyikük mellettem marad ... Egyikük sem akarta feláldozni magát a társáért..." „És hogyan talált rám?" „fit tábori lapod alapján ... Kicsi a világ, fiam ..Elmondta még, hogy mihelyt jelentkezik az igazoló papírral, leszereltetik. Lesütött szemmel azt is mondta, hogy a kedvesemet áthelyezték valahová, de nem tudja hová. Elmenőben még megjegyezte, hogy édesanyám betegeskedik. Kikisértem. Szálas alakja csakhamar beleveszett a decemberi ködbe. Az orvosszázadosnál derekabb embert aligha ismertem. Gyűlölt mindenféle embertelenséget. Nagyon megszeretett. Én is őt. Közvetlenül karácsony előtt magához hívatott. Leültetett, s megkínált cigarettával. „Amit most mondok, Béla, köztünk marad ... A moszkvai rádió jelentette, hogy az oroszok elfoglalták Lévát, s lefelé törve a Garam mentén, sorra foglalják el a falvakat, a te szülőfaludat is. Adok két aláirt és pecséttel ellátott nyiltparancsot. talán még sikerül kicsúsznod Pestről. Nos .. .? „Mi lesz a százados úrral V „A szüleim Budán laknak. Ha nagyon szorul a kapca, megpróbálom náluk átvészelni az ostromot." Nem szóltam senkinek. Virradatkor útra keltem. Mentem én gyalogszerrel, trénszekérrel. sebesültszállító kocsival. Az a tudat, hogy egyre közelebb kerülök az otthonomhoz, megsokszorozta az akaratomat és az erőmet. Nem túl messzire Esztergomtól leállítottam egy ponyvás teherkocsit. A sofőr intett, hogy ugorjak fel hátul. Összezsúfolódott apácák közé cseppentem. Meglepetésemben csak néztem körbe-körbe, mint a süketnéma. se nyelni, se köpni nem tudtam. Hamvas arcú, fiatal volt valahány. Látva a meglepetésemet, tenyerük alá rejtették a mosolyukat. Csuda jó asszonyszagot árasztottak. Szemérmes szégyenkezéssel hagytam abba a nézelődést. Elsősorban annak örültem, hogy lábam nem éri a földet. Jócskán alkonyodon már, mire Esztergomba értünk. Ott elköszöntem a jószagú útitársaimtól és folytattam az utam. A város teljesen kihalt volt. Mindenütt csak rom, törmelék. Az Esztergomot Párkánnyal öszszekötö hid közepén sötét lyuk tátongott. Jó, hogy észrevettem és nem cuppantam bele a jeges Dunába. Soha senki nem tudta volna meg, hol leltem a halálomat. Párkányon és Nánán végiggyalogolva, két német igazoltatott. Rendben találták az irataimat, s továbbengedtek. Szedtem a lábam, mintha űztek volna. Magam mögött hagytam Kőhidgyarmatot, Kéméndet, Bényt, Csatát. Oroszkát. Lekért, Damásdot. s közeledtem Zselizhez. Még a levegőt is másnak éreztem. A telihold fényénél már messziről láttam, hogy egy sötét tömeg áll az árok szélén. Kilőtt orosz tank volt, mellette az árokban egy kiskatona hevert szétvetett karokkal, mezítlábasán. Valaki lehúzta a csizmáját. Kissé megrettenve füleltem bele a csendbe. Az oroszok ugyan átjöttek a Garamon, de visszaszorították őket. Ezt később tudtam meg. Karácsony estjén, éjféltájban értem Zselizre. Szerencsére ott lakott a nagyanyám meg a nagynéném, hozzájuk kopogtam be. A vashídon nem mehettem át. mivel hétközben felrobbantották a németek. Nem is lett volna tanácsos. Megörültek a nagyanyámék és azzal biztattak, hogy egy két napon belül biztosan átjönnek az oroszok, aztán mehetek haza, számomra befejeződik a háború. Sajnos az egy-két napból három hónap lett. Félelemmel, szorongással és rettegéssel teli kilencven nap. Még lakodalomból is sok lett volna, nem pedig katonaszökevényként átélni. A katonaruhámat meg a pisztolyomat gondosan becsomagoltuk és elrejtettük. Télikabátot meg egy elsőosztályú nyúlszőrkalapot is sikerült szereznem. Annak ellenére, hogy a huszonharmadik életévemet tapostam, alig tizenhat-tizenhét éves suhancnak néztem ki. A két nyiltparancsom közben érvényét vesztette. Sosem tudtam, hogy mire fekszem. mire ébredek. Hetente a németek háromszor kihajtottak futóárkot, géppuskafészket ásni közvetlenül a Garam-partra. Mindig attól tartottunk, hogy közénk durrantanak a ruszkik. Nem lőttek, viszont alkonyattájt mindennap feleseltek egymással a német és az orosz csim-bumok, aknavetők, golyószórók. Nem egy civil esett ádozatul az értelmetlen lövöldözésnek. Dehát az volt az egész háború. A németek többször is összeszedték a férfiakat, köztük engem is, de mindig elengedtek. Az utolsó „begyűjtéskor" hajtottak el a legmesszebbre vagy kétszázunkat. Egy Mólas környéki hodályba tereltek be éjszakára. Előbb arra gondoltunk, hogy Németországba akarnak elhurcolni munkára, de csakhamar észrevettük, hogy magunkra hagytak. Néhány percen belül szétszéledtünk. Talán a németek is úgy akarták. Ki tudja ? A katonaszökevényekre nagyobb veszélyt jelentett a hírhedt, fekete kesztyűs, nyilas százados, aki olykor-olykor meglepetésszerűen berobogott Zselizre a pribékjeivel, s jaj volt annak, akit elkapott. Azt suttogták róla, hogy ököicsapása vetekedett a lórúgással, s akit ő a front mögé kisért, aligha látta meg többé a felkelő napot. Március közepe táján a százados pribékjei valósággal kirugdaltak az ágyból a nagyanyám jajveszékelése közepette, és a polgári iskolába kísértek. A folyosón már vagy harmincán szorongtak, s egyenként kellett bemenni a százados elé. Restelltünk egymás szemébe nézni. Mintha egymást vádoltuk volna szorult helyzetünk miatt. Paradox helyzet. Itt a vég. csengettek, gondoltam magamban. Akkor pillantottam meg Pecharc urat, az egyik ismerősömet, aki a falhoz lapulva remegett. Testes férfi volt, idősebb is nálam. Mellé húzódtam. „Ha lehet, maradjunk utolsónak, időt kell nyernünk". súgtam neki. A folyosó végi nagy ablakot rámástól tépte ki egy lövedék. A nyitott négyszög mágnesként vonzott magához, azon keresztül vezet a menekülés egyetlen útja, gondoltam. Akkora feszültséget talán soha nem éreztem magamban, mint akkor. Kinos lassúsággal fogytak a percek, s mi is fogytunk a folyosóról. Már csak ketten maradtunk, meg a puskás őr. aki fel s alá sétált. Bakancsa alatt kísértetiesen kongott a kövezet. Gondolt egyet, ránk nézett, majd bement a vécébe. Magunkra maradtunk. „Utánam, Pecharc úr!" Meglepetésében majdnem kővé dermedt, végül utánam lódult. Ki az ablakon, s neki a kerítéseknek. Vagy ötöt-hatot átugorva eltávolodtunk az iskolától. A testes férfi úgy fújtatott utánam, mint egy űzött vadkan. Az egyik lakóház padlására lopakodtunk fel, s a kémény, mögé bújtunk. Ott vártuk be az estét. Akkor elköszöntünk egymástól és haza óvatoskodtunk. Valóságos hálaimát rebegett felém az ismerősöm. Az az igazság, hogy szerencsénk volt. Még ma is beleborzongok, ha rágondolok arra a három hónapra, pedig alig néhány kilométernyire voltam a szülőfalumtól, s a halál mégis állandóan ott ólálkodott körülöttem. Március végén megindult a várva várt támadás. Az oroszok akkora tüzet zúdítottak a városra, mintha egész hadosztály védte volna, predig csak néhány tucat németről volt szó. Kimentem az utcára. Mint a hangyaboly. Másmilyennek képzeltem el a győztes hadsereget. Egye fene. Az a fontos, hogy tavasz van, gyönyörű, napfényes tavasz, és én szabad voltam. Igen. annyi keserves megpróbáltatás után, végre szabad! Kik az igazi zöldek? Ma a környezetvédők nevezik magukat zöldeknek Európa néhány országában, noha nem hordanak zöld egyenruhát. De tudunk-e valami egyenruháról vagy legalábbis afféléről ami valóban zöld? Persze, hogy tudunk, Zöld frakk dukál már régóta a Francia Akadémia tagjainak. Zöld tógát viseltek egykoron a debreceni kollégium diákjai is földig érő reverendájuk felett, amint az Csokonai Vitéz Mihály apjaurának, a seborvos Csokonai Józsefnek ránk maradt színes rajzain is látható. E zöld tógát, amelyhez sinkónak nevezett ..nagymagas" kucsmát tettek a fejükre. II. József 1777-es rendelete tiltotta ki a hajdúsági diákdivatból, előírván, hogy azontúl a debreceni diákok fekete ruhában és háromszögletű kalapban járjanak, lévén a zöld tóga rebellis viselet, mivel Rákóczi és Bethlen erdélyi fejedelmektől ered, akik a Habsburg-házhoz igencsak hűtlennek bizonyultak. A Francia Akadémia szépművészeti akadémiáján a meghalt Orson Welles helyét nemrég Peter Ustinov foglalta el. Székfoglaló beszédéhez a zöld frakkot a Pierre Cardin cég készítette el, csekély százezer frankért. (Folytatjuk) 23
