A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-12 / 2. szám

Mielőtt befejezi röptét a denevér

Nem könnyen besorolható filmtermék látott napvilágot Tímár Péter rendezésében. A Mielőtt befejezi röptét a denevér, úgy vélem, elegánsan táncol a krimi, a pszichológiai horror és a kedd esti tömegfilm műfaja közt. Mintha a rendező maga sem tudná eldönteni, hogy melyik csoportba sorolja. Netán e három műfaj szintézisét próbálta létrehozni ? Egy biztos: aki a hagyományos értelemben vett tömegfilmet, s az aki gyilkosságok sorozatát megtekinteni megy a moziba, egyaránt csalódni fog. Valószínűleg azért is, mert a szüzsén túl olyan dolgokra akarja felhívni a rendező a figyelmet, amire a szombat esti krimik és slágerszöveg típusú filmek után nem vagyunk fogékonyak. Érezhető a rendező szándéka, hogy valamiféle csalétekkel becsalogassa a nézőt a moziba, ahol a film a maga látszólagos hétköznapiságával, érezhetően jelen időben játszódó történésével magával ragadja a nézőt, aki nem sokkal azután, hogy átadta magát a rendező „kezébe". számára azonosíthatatlan szituációban találja magát — a gyilkosságról beszélni olyan, mint egy kicsit gyilkolni elv alapján — rádöbben, hogy olyan tettet legalizált egy adott, specifikus szituációban, amelyért nemhogy az elkövető fejét követelné, hanem még drukkol is a bűntény, a gyilkosság sikeres kivitelezéséért. Ekkor döbbenünk rá, hogy minden csak nézőpont kérdése, s ha a vetítés alatt más már.nem is jut eszünkbe, még igy is nagyon megérte moziba menni.

Ahhoz, hogy a történet ilyen értelmet nyerjen, szükséges bemutatni Tímár „vonalvezetését", melynek érvényesítésénél nemcsak tartalmi, hanem formai megjelenitö-eszközhöz is folyamodik.

A történet cselekményszálon a következő: adott egy fiú, Robi (Csontos Róbert), aki beállítottságának nem éppen megfelelő munkát tanul, végez. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy ez a fiú bármit is tanulhat, sosem fogja megtalálni a helyét, képtelen bármilyen szerep felvállalására. Túlságosan is hermetikus az ö világa, ami nemcsak az anyja, Hajnalné (Bodnár Erika) felelösségére utal, hanem demonstrálja a társadalom szerepét is, amely nemhogy támogatná az egyén sokoldalú fejlődését, hanem nagyon is vigyáz arra, hogy a keretből ne lógjon ki senki, miközben megfeledkezik arról, hogy egy struktúrát a rendszeren belül mozgó részecskék sokszínűsége, különbözősége élteti. Nagyon is érezhető ez a háttér anya és fia, anya és környezete, fiú és környezete viszonylatában pedig kiváltképp. Ezek az emberek a lehetőségek tárházától megfosztva élnek. Természetesen önmaguk tehetetlenségéből (?) is.

Tehát adott az anya, akinek anyasága elegáns kódjelekké alakult: leleplezvén és egyben elárulván, értékátrendezödésröl van szó. Ha ezt egyszerűen elhidegülésnek nevezném, nem lenne igazam. Inkább a szerepek váltak motorikusabbá. Mindemellett az anya is külön világban él. A rendezőnek sikerült érzékeltetni a két világ különbözőségét, s egyben az érintési felületeket. Az anya egyedül él, szinte már alig tiltakozva nyugszik bele magáramaradottságába. Egy napon azonban betoppan az üzletbe — ahol dolgozik — a végletek embere, Tardos (Máté Gábor), s leveszi a lábáról az anyát.

Nem sokkal ezután a lakására költözik. Eddig még csak azt tudjuk róla, hogy a végletek embere, s hogy rendőr, akinek az igazoltatásnál hajbókolnak a rendőrök. Ebből kifolyólag zavaros az utalás, miszerint nincs hová költöznie ... Azzal, hogy ő belép a csonka családba, természetszerűleg megbolygatja annak rendjét. A családi kapcsolat már nemcsak két ember viszonyának kölcsönhatása, hanem beékelődik közéjük Tardos, s mintegy közvetitöszerepet vállal magára anya és fia közt. Ezt a helyzetet kihasználva férkőzik közel mindkettőjükhöz, miközben látszólag felvállalta az apa-szerepet. A néző azonban érzi, hogy a kedveskedés, gondoskodás mögött valaminek lennie kell, mert van ebben a figurában valami, ami miatt még a szeretetet. a ragaszkodást semhinné övének senki. Egyébként Máté Gábor alakítása egyértelműen utal az okra. Az anya

értékrendszerében egyre nagyobb helyet bitorol a férfi, s egyre kevesebb jut a fiúnak. Tardos természetesen ezt is kihasználja, amikor arról próbálja meggyőzni az anyát, hogy fiának nem tudott nyújtani semmit, hiszen csak egy gátlásos, pubertás gyerek lett belőle, s a szeretetnek is csak egy szeletkéjét kapta meg a fiú. A bosszantó a néző részéről, hogy kisebb-nagyobb fenntartásokkal el is fogadná ezt az ítéletet, amikor megvillan az a hátsó ok, mely a monológját motiválta. S miután látjuk — a születésnapi „zsúr" ezt megfelelően bemutatja —, hogy az anya milyen mértékben kiszolgáltatott Tardosnak, nem lepődünk meg, amikor az anya ott térdel fia előtt, s összekulcsolt kézzel könyörög a fiának, hogy adja oda magát Tardosnak, különben a férfi elhagyja öt. Úgy is mondhatnám: ez az első párbaj Robi és Tardos közt, s az lett a győztes, aki mellett kiállt az anya. Robi ijedten rohan el otthonról. Az anya magára marad a felismeréssel és a lelkiismeret-furdalással, s ezért öngyilkos lesz. Másnap, mikor Robi megjelenik a

feldúlt lakásban, ahol ott találja Tardost, aki a maga szuggesztŕv stílusában hárítja a felelősséget a fiúra, anyja öngyilkosságáért. S ezzel kezdődik a film bravúros része: az egész idő alatt ketyegő gázóra most rémisztő lüktetésbe kezd. A fiúnak sikerül bezárkóznia a szobájába: megindul a második párbaj. Ahogy telik az idő. a magabiztos, fenyegetőző, majd hízelgő Tardos úgy törik meg. A tévében ezalatt egyre gyorsuló ritmusú néptánc lábdobogása kíséri párhuzamosan az „összecsapást", hogy mikorra az őrjítő ritmusú lábdobogás betölti zajával az egész teret, akkorra fejeződik be Tardos megadásának rituáléja. Mire a tánc véget ér, Tardos az ajtó előtt elterülve nyüszít és bebocsátásért könyörög. Veszített. A tánc és a két „erő" párhuzamba állítása az egyik leginkább sikerült mozzanat. A film utolsó negyedében nem látunk mást, mint a fiú hidegvérrel kitervelt és kivitelezett gyilkosságát, melyet öngyilkosságnak, balesetnek' tüntet fel.

A fiú ezért a győzelemért nagy árat fizet.

Puskin téri emlék

A Népszabadság december 11 -i számában megdöbbentő tudósítást olvastam „Zászlóégetés a Puskin téren" címmel, amelyben arról van szó, hogy előző nap délután Moszkvában a Puskin téren „az államot, a pártot, Gorbacsovot élesen támadó tüntetés zajlott le a Demokratikus Szövetség szervezésében. A mintegy másfél ezer résztvevőt még a mínusz húsz fok alatti dermesztő hideg sem zavarta. Vörös zászlókat égettek, a pártot, Gorbacsovot elitélő táblákat lengettek. A rendőrség nagy erőkkel vonult fel, de nagyobb,összecsapás nem zajlott le. Meg nem erősített hírek letartóztatásokról számoltak be, amelyeknek e sorok jelen volt írója, munkatársunk nem volt szemtanúja."

Mivel csak a napokban tértem haza Moszkvából, s nekem is vannak Puskin téri élményeim, azt szeretném itt elmondani, hogy nemcsak a nagyobb, hanem a kisebb

összecsapásokban is erősen kételkedem, s a letartóztatásokról beszámoló, szerencsére „meg nem erősített" híreket is megalapozatlanoknak tartom. A tüntetés hire viszont egyáltalán nem lepett meg, hiszen amilyen népszerű Mihail Gorbacsov külföldön, legalább olyan népszerűtlen saját országában, ahol felmérések szerint a lakosságnak csupán 17 százaléka hisz a „peresztrojka" sikerében, s napjainkban mintegy 43 millió ember él a létminimum alatt.

Ezek a problémák azonban már egy másik cikkbe kívánkoznak. EzúttaJ csupán egyetlen Puskin téri élményemet mondom el, a november hetedikéit. El sem tudom képzelni, hogyan terjedt el, de november 7-ikén Moszkvában már reggel mindenki tudta, hogy a magát következetesen pártnak („Pártyija Gyemokratyicseszkij Szojuz") nevező szövetség tömeggyűlést hirdetett délután

négyre, a Puskin térre. Jómagam pár perccel négy előtt érkeztem a helyszínre, ahol egyelőre minden ugyanolyan volt, mint máskor, semmi sem vallott arra. hogy itt hamarosan ezreknek kellene tolonganiuk. Már kezdtem azt hinni, hogy eltévesztettem a helyet vagy az időpontot, amikor a metró aluljárójából és a mellékutcákból valóságos tömegek özönlöttek elő s pillanatok alatt megtöltötték a teret. Az addig nyugodtan sétálgató járókelők kabátja alól. nadrágszárából s ki tudja még, milyen rejtekhelyekről előkerültek a zászlók: a Demokratikus Szövetség képviselői piros-kék-fehér lobogókkal érkeztek, aztán — vörös zászlóval — megjelent a marxista fiatalok csoportja (mint később kiderült, ők vitatkozni jöttek), s jelen volt a Szociáldemokrata Fiatalok Szövetsége is, amely ezúttal a homoszexuálisok jogaiért szállt síkra. Valószínűleg egyéb szövetségek és csoportok is ott voltak, hiszen Moszkvában jelenleg csaknem háromszáz úgynevezett „nem-formális" szerveizet működik, a tömegben azonban nemigen tudtam kiigazodni. Ráadásul mindenki mondta a magáét: olyasmit is hallottam — s ezt csak azért említem, hogy

érzékeltessem, a legkülönbözőbb politikai beszédeken és nyilatkozatokon kívül mi minden hangzik el egy ilyen tömeggyűlésen —. hogy Brezsnyev és Szuszlov annak idején kidobták Lenint a mauzóleumból, s nem tudom, mit csempésztek be a helyére. Annyi igaz, hogy a mauzóleum most (állítólag január közepéig) zárva van.

A rendőrök tisztes távolságból figyelték az eseményeket. Beavatkozásukra nem kerülhetett sor, mivel a tömeggyülésen megjelent csoportok vagy személyek közül senki sem vetemedett a másikkal'szemben tettlegességre. s mint ottani ismerőseim elmondták, a rendőrség feladata a tömeggyűléseken mostanában csupán annyi, hogy az esetleges verekedőket gallérjuknál, nadrágjuknál, miegyebüknél fogva a tömegen kívülre helyezzék. A tömegben borsos áron propagációs anyagokat (röplapokat, könyveket, brosúrákat) is árultak, s 2,50 rubelért (kb. 25 Kčs) megvásárolható volt a Demokratikus Szövetség sajtószerve, a mi Új Szónknál jóval kisebb terjedelmű „Szvobodnoje szlovo" (Szabad Szó) is.

Mikor újdonsült ismerőseimnek azt moriö-10