A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
olvasónapló ÚTKERESŐ NÉPRAJZTUDOMÁNY „A kritika kötelessége az egész múlt szakadatlan megmozgatása. Csak akkor képes felfedezni bármit is a kortársak között, ha a tegnapot sem tekinti lezártnak, hanem új és új térképiét rajzol róla" — olvasom teljes egyetértéssel Ungvári Tamás sorait Az irodalomtörténet diszkrét bája című tanulmánykötetében. Mondom: teljes egyetértéssel, hiszen ez a tétel a társadalom-, ill. a történettudományok körében — ha lehet — még fokozottabban érvényes. Ebben a közegben aztán valóban képtelenség anélkül előbbre lépni, valódi értékeket létrehozni, hogy ne ismernénk teljes alap>ossággal eleink eredményeit, zsákutcás kísérleteit. Olykor mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a pofonegyszerű tényről... A közelmúltban Gunda Béla adott közre egy Bátky Zsigmond által, a harmincas években neki irott levelet, amelyben a neves etnográfus arról számol be — azóta nem kevésbé híressé vált — tanítványának, hogy a Magyar Tájszótárt olvassa immár — harmadszor. Mert minden egyes olvasat a szavak újabb és újabb művelődéstörténeti rétegeit hozhatja a felszínre ... így kéne nekünk is újra és újra elővenni, friss szemmel ismét elolvasni eleink munkáit! No, persze: az IDŐ. Bizony, ritka az olyan kutató, aki manapság lépést tud tartani az idővel, így az elődök munkáit, sikeres és kevésbé sikeres próbálkozásait inkább a tudománytörténészek tartják számon. Az utóbbi időben az ő szerepük, szakmán (szakmákon) belüli megbecsültségük megnövekedett, s most épp ezekről a kérdésekről szeretnék szólni. Az egyes tudományszakok történetének összefoglalását, az addig elért eredményekhez vezető, nem mindig egyenes és problémamentes utak fettérképjezését, a gondolati mozgatórugók feltárását elsősorban a továbblépés igénye (szükségszerűsége!) teszi elodázhatatlanná. A magyar néprajztudomány, mint önálló tudományos diszciplína, most érkezett ehhez a sorsdöntő válaszúihoz. Az elmúlt évtizedben, az összegzés első eredményeként, megjelent a Magyar Néprajzi Lexikon öt kötete, a nyolckötetesre tervezett Magyar Néprajz első darabja, valamint a Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjainak egyharmada. Közben a kutatás, a terepmunka külső feltételei (a hagyományos paraszti világ rohamos átalakulásával) is olyan alapvető változásokon mentek át, hogy tudományszakunk hovatovább csak gyökeres szemlélet és módszerbeli változások segítségével fejlődhet tovább, ill. érhet el valós eredményeket. És többek között épp ezek miatt van szükség az alapos, a mindenkori bölcseleti hátteret, tudományos közeget is jól megvilágító tudománytörténeti összefoglalásokra. Kósa László könyve, A magyar néprajz tudománytörténete (Budapiest 1989) minden bizonnyal ilyen igényekkel. ennek a fordulatnak a szükségét felismerve készült. Mivel a szerző éppren a továbblépés lehetőségeit keresi, munkája nem az eddigi eredmények egyszerű, leltárszerü számbavétele. Azt igyekszik inkább nyomon követni, hogy milyen eszmei áramlatok nyomán alakult ki a magyarországi néprajzi érdeklődés, majd mik befolyásolták a szaktudományos kutatás fejlődését, ill. hogy a néprajztudomány mindenkori eredményei miként termékenyítették meg a közgondolkodást. E feladat megoldása során nem volt könnyű dolga, hiszen a magyar néprajztudomány történetét csak felületesen ismerők előtt is világos, hogy benne igen gyakran csak kevéssé mutatható ki a bölcseleti megalapozottság. Sokszor inkább-a mechanikus kutatások, adatfelhalmozások (amelyek ét jogosultságát persze senki nem vonja kétségbe!), az empirikus megközelítések kerültek előtérbe. Tudományszakunk művelőinek jelesei már a harmincas években felismerték ezt a hiányosságot és nyomatékkai hangoztatták, hogy „a magyar néprajznak folyamatosan ható. meghatározó elméletre és módszerre van szüksége". És ezt az igényt ényegében még ma is joggal hangoztatjuk ... Most nem az a célom, hogy Kósa László könyvének egész felépítését ismertessem. Amint már említettem, az egész mű — vééményem szerint — ennek a kialakítandó egységes koncepciónak, az új kutatásmódszertani elvek, problémafelvetések kijelölésének az érdekében született. Éppien ezért, a könyv zárófejezetével foglalkozom csak részletesebben, amelyben a szerző a válaszút előtt álló magyar néprajztudomány lehetőségeit veszi számba. Mivel az egyértelmű, hogy a hagyományos népi műveltség, hordozójával, a parasztsággal együtt megszűnt létezni, ill. az is nyilvánvaló, hogy a jövőben is lesznek a kultúrának olyan jelenségei, amelyekkel a néprajznak (vagy egy hozzá hasonló tudományágnak) kell foglalkoznia, sarkitva úgy lehetne rákérdezni, vajon múlt- vagy jelenkutató tudomány legyen-e a néprajz? Kósa — a kétirányú feszítő erőkkel számolva — a magyar néprajz előtt hármas választási lehetőséget lát. Egyrészt azt, hogy megmarad annak, azokkal a módszerekkel dolgozó tudománynak, ami ma is. Ezzel, a kutatandó anyag elveszésével párhuzamosán, saját magát számolná föl belátható időn belül. Egy másik esetleges lehetőség, amely szerint olyannyira szakosodna, sp>ecializálódna tudományszakunk, hogy egyes ágazatai, fokozatosan leválva, szétdarabolódva. más tudományágakhoz kapcsolódnának. Ez természetesen szintén a néprajztudomány (ön)felszámolását jelenti. A szerző szerint az egyedül járható út az. ha a néprajzi stúdium bizonyos korszerű folklorizmuskutatássá alakul át (tehát azokat a jelenségeket vizsgálná — természetesen az erre a célra kidolgozott módszerekkel —, amelyek a hagyományos ptaraszti hordozóréteg eltűnésével sem szűntek meg, hanem ellenkezőleg : felvirágoztak), ill. ha a nemzeti néprajztudományt szemléletében, módszereiben és kutatási tárgyában közelíteni próbáljuk a történetíráshoz (erre már vannak szép piéldáink). ill. a kulturális antropológiához. Mintha már Herman Ottó is ilyesmire gondolt volna a múlt század végén: „Mi meg akarjuk érteni az embert, benne önmagunkat is, lénye és lényünk összes kihatásai szerint, úgy mint azok a múltra nézve még földerithetök, a jelenre nézve rögzíthetők, okok szerint megfejthetök, és amint azok sokszorosan az ösmúltat is fölidézik. Mi nem a történelem hatalmait — nem az ún. történelmi eseményeket kutatjuk különösen, hanem azon vagyunk, hogy a tiszta emberit fogalma szerint megállapítsuk." Ne féljünk a ... avagy: a vidéki laptok nyomorúsága No, nem a farkastól, hanem az idegen szavak olykor szükségszerűen elkerülhetetlen használatától. Gondolom ugyanis, hogy ennek a túlzott félelemnek tudható be az egyik járási hetilapunk közelmúltban megjelent számában olvasható, következő szörnyszülött cím: Nem néprajzi együttesek. Most leszámítva azt, hogy egy címben nem arról kellene tájékoztatást nyújtani, valami mi nem, hanem arról, valójában mi; nekem elsőrangúan az a bajom az egész megfogalmazással. hogy nem értem (pontosabban: első olvasatra nem értettem) miről is van szó tulajdonképpen. Azután a fénykép (amely valóban egy nem éppien néprajzi kerékpáros műsorszámról készült), szóval a kép alatti szövegből az „derült ki", hogy „a nem néprajzos(!) táncegyüttesek" versenyéről lettem tájékoztatva. Tehát olyasféle vetélkedőről, amelybe a magamfajta néprajzos nem nevezhet be? — gondoltam nem kevés kajánsággal. mert az azért egyértelmű, hogy nem erre gondolt a fogalmazó. Végül is a lap szlovák nyelvű testvére segített a rejtély megoldásában. Ebből ugyanis már valóban kiderült, hogy a nem folklóregyüttesek („nefolklórne súbory") műsoráról szerettek volna hirt adni... Igaz ugyan, hogy a folklór (pontosabban a folklorisztika) bizonyos értelemben azonosítható a néprajzzal, hiszen annak egy részterületét képiezi, de felcserélni őket. a folklórt néprajzira, horribile dictu: néprajzosra „magyarítani" egyszerűen képtelenség (majdnem olyan szörnyszüleményről van szó, mintha a szökökutat „úteková studna"-ként mondanánk szlovákul). A folklóregyüttesek esetében a folklór a népit, népművészetit jelenti, hiszen ezek az ének- vagy táncegyüttesek a hagyományos népi kultúra bizonyos ünnepi, énekes, táncos szokásait viszik általában színpadra. Ha tehát minden áron magyarítani akarunk, akkor népi- vagy népművészeti együtteseket (pontosabban, a jelenlegi, tagadó formában: „nem népművészeti együtteseket", ill. egészen helyesen: társastánc csoportokat vagy modern táncegyütteseket) kellene írni. Másrészt — véleményem szerint — nyugodtan meg lehet hagyni a folklóregyüttesek kifejezést is. hiszen egy. a magyar nyelvben már eléggé meghonosodott, s közismertnek mondható idegen eredetű szóról beszélhetünk. Mindezt azért hoztam elő, s azért nem „peliengéreztem ki" konkrétan a szóbanforgó járási lapot, mert egy általánosabb jelenségre, vidéki magyar lapjaink nyomorúságára szeretném ráirányítani a figyelmet. Arról van szó ugyanis, hogy ezeket az általában négyoldalas hetilapokat két ember szerkeszti, írja. fordítja. Könnyen belátható (még ha a fentebb szóbahozott baklövés ezzel nem is menthető, hiszen az ember bármennyire siet. a királyt mégsem irja kirájnak), szóval mindenképpen el kell ismerni, hogy ilyen körülmények között képtelenség színvonalas sajtóterméket előállítani. Természetesen itt is (mint manapság az élet szinte minden szférájában) az anyagiak játsszák a meghatározó szerepet. Mindenképpen el kell gondolkodni azon. miként lehetne olyan megoldási lehetőséget találni, aminek nyomán aztán se szerkesztőnek, se olvasónak nem kellene szégyenkeznie az adott régió helyi sajtótermékei miatt. Megoldási lehetőségek piersze akadnak, csak az a kérdés, hogy melyek azok, amelyek a legelfogadhatóbbak. Olyan ötletet is ismerek poklául, amely szerint a járási lap magyar változatának a terjedelmét a felére csökkentenék azáltal, hogy az általános érvényű hírek, közlemények csak szlovákul jelennének meg, mig aztán a magyar „mellékletbe" csak a magyar lakosságot érintő kulturális, érdekvédelmi Írások kerülnének. Ezáltal, a nyomdaköltségek némi lefaragásával, lehetőség nyílna a magyar részlegnek egy újabb szerkesztő fizetésére, s így immár hárman készítenék el, nyilván sokkal színvonalasabban, a maradék két oldalt .. . Ennek a megoldási lehetőségnek két gyenge pontja van. Egyrészt nem szabad megengednünk. hogy a magyar írásbeliség kizárólag saját „belterjes" ügyeinkre korlátozódjék, másrészt viszont azzal, hogy ezt a magyar mellékletet a szlovák nyelvű főlappial együtt árusítanák, fölösleges nemzetiségi torzsalkodásokat is kiválthatnánk. A szerkesztők számának növelését inkább úgy tudnám elképzelni, hogy valahonnan többletpiénzhez kellene juttatni ezeket a lapukat. Ennek egyik lehetősége az, hogy az egyes számok árát duplájára emelhetnék, ami — egy 10—15 ezres piéldányszámú lapnál — egy harmadik szerkesztő fizetését biztosíthatná. Azt hiszem — piersze, mint mifidig, most is magamból indulok ki — bárki megfizetné a dupláját (vagy akár a többszörösét is!), ha ennek fejében egy valóban olvasható sajtóterméket kapna kézhez. A piénzszerzési lehetőségek másik formája a mecenatúra, divatos szóval szponzorálás. Sok mindenben nem tudok már hinni, de az még mindig meggyőződésem, hogy ma is akadnak (csak meg kell őket találni!) olyan lelkes magánszemélyek, üzemek, termelőszövetkezetek. akik évente nélkülözni tudnának néhány tízezer koronát, s ezzel vidékük sajtótermékeinek színvonalát emelni tudnák ... Egy újabb lehetőség a színvonal emelésére az, hogy a szerkesztők megkereshetnék a régióból elszármazott, ma már Pozsonyban vagy másutt élő írókat, költőket, közéleti embereket, tudományos kutatókat, s tőlük folyamatosan írásokat kérve kísérelhetnének meg nívósabb lapot előállítani... Néhány ötlet ez csak piersze, amelyeknek számát szaporítani lehetne és kell is — hiszen ezért hozakodtam elő velük. Mindig papirhiányról beszélünk az utóbbi időben, piedig néha az az érzésem, nem is arról van szó, hanem egyszerűen az a helyzet, hogy azt a szép (?) fehér (?) újságpapírt olykor fölöslegesen, nyomdafestékkel piszkitjuk be... Ahhoz, hogy ez ne igy legyen a jövőben, minden lehetőséget ki kell használnunk USZKA JÓZSEF 10
