A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-06 / 14. szám

HALLOTTUK

OLVASTUK

LÁTTUK

KÖNYV

Weiss kopt:

Tudás és csoda

„Figyelemre méltó, hogy a ma rendelkezésünkre álló csillagászati műszerek olyan távolságokra ellátnak, ahol a távolodás sebessége eléri a fénysebesség harmadát. Ez már nem sokkal kevesebb, mint az a legnagyobb távolság, ameddig valaha is elláthatunk. Ha csak háromszor messzebb hatolunk a térbe, lényegében kimerítettük a látható Univerzumot."

A világhírű atomfizikus a hatvanas évek elején tartott előadásai nyomán írta 1962- ben megjelentetett könyvét, minthogy a második kiadáshoz 1978-ban írott megjegyzésében nem tér ki rá, valószínű, hogy e merész megjegyzését, máig fenntartja, ha csak épp az azóta eltelt tiz esztendőben nem történt változás e téren. Mert ha nem történt, akkor valóban a legfantasztikusabb eseménynek vagyunk a részesei, t. i., hogy „a tudás gyarapodása egy nagy pillanatának vagyunk tanúi, mely csak ahhoz fogható, amikor 1 520-ban Magellán először körülhajózta a Földet, és ezzel kirajzolódtak a földi utazások lehetséges határai. Ma kezdjük felismerni a térbe való behatolás lehetőségének határát. Kezdjük az utolsó, még észlelhető tárgyakat látni".

S hogy mi történik ezután? Az űrszondák, az űrhajók, az űrutazások nyomában? Erről szerzőnk nem szól. így hát alapos zavarban vagyunk, majdhogynem hasonlóban, mint Planck lehetett a századfordulón, midőn tanára azt tanácsolta volt neki, keressen más tárgyat magának, a fizikában immár minden föl van találva. Nos, a XX. századi fizika, a relativitáselmélet, a kvantumfizika diadalútja nyomán alapos okunk van hinni, hogy amaz „utolsó, még észlelhető tárgyakon" túl is lesz látnivaló az elkövetkező évtizedekben-évszázadokban-évezredekben.

Ettől persze mit sem változik Weisskopf „Tudás és csoda" című pompás könyvének értéke, csak hálásak lehetünk a Gondolat Kiadónak, hogy elérhetővé tette a szöveget a magyar olvasók számára is (cseh kiadása már jó húsz éve megjelent).

Ha van színvonalas ismeretterjesztés, a „Tudás és csoda" prototípusa ennek. Szerzője egyike a század legnagyobb fizikusainak, stílusa viszont világos, nem nagyképü, mindenki számára érthető. S ez bizony több, mint elismerésre méltó teljesítmény, hisz tíz ujjunkon megszámolhatjuk a hasonló elismerést kiérdemlő munkát. Hiszen „Ma a különböző természettudományok már egyáltalán nem függetlenek egymás(cselényi)

FILM

Az élet értelméről — humorral, mégis komolyan

Megrázó élmény volt a közelmúltban a szovjet televízió képernyőjén végignézni Arkagyij

Rajkin saját rendezésű négyrészes filmjét. Rajkin halhatatlan életművének java részét vállalja fel és mutatja be a film. A humor, az irónia, a derűs világészlelés formáinak kimeríthetetlenül gazdag sorát vonultatja fel Rajkin, s mindezt az élete őszén tartó nagy humorista világot átfogó emberszeretetével teszi.

Humora gyorsan pergő zsánerváltásainak feltűnik belső logikája. Ezt a logikát, mint kívülálló, az események fölé emelkedő szemlélő-tűnődő filozófus magyarázza, pontosítja, fűzi tovább. Nem öndicsőülten, mellét veregetve. hanem csodálatos természetességgel, jósággal, bizalomkeltően. Kételkedés nélkül hisszük el róla, hogy társadalomismerete mély és megbízható, hogy a szovjet valóságot, millió apró ember gondját-baját, naponta ismétlődő helyzeteik lényegét, tipikus mozdulataikat, belső világukat mennyire érti és szereti.

Rajkin filmjének a „Gyalogosok és gépkocsivezetők" címet adta, mélységes gondolatisággal töltve meg saját monológjait. Kriti>át mond, kipellengérez, metsző éleslátással mutat a problémák lényegére, a mindennapok fonákságaira, s közben végtelen optimizmussal javasol kivezető utat. A cim a társadalom megosztottságára is utal, a vezetőkre és beosztottakra, szerencselovagokra és sikertelenebbekre, karrieristákra és becsülettel dolgozókra, gépkocsivezetőkre és gyalogosokra. Ö maga minőségében állandóan váltakozik, hol egyik, hol másik tábort képviseli sokszínű, zamatos tréfáiban. S legvégül, az elnéptelenedett késő éjszakai Moszkva egyik széles sugárútján, pontosan a fehér felezővonalon lépegetve fáradtan — s a néző valahogy tévedhetetlenül megérzi, hogy ez a vonal Rajkin életével azonos és minden pillanatban elfogyhat — apai jósággal int bennünket: „Gyalogosok, gépkocsivezetők, ne feledjétek! Minőségben változhatunk ugyan, de mégis mindig egy úton maradunk!"

Rajkint csak ritkán ragadja el az önfeledt nevetés. S amikor az élet értelméről vall — csodálatos egyszerűséggel mégis éleslátással, húsbavágóan igazan és könnyfakasztóan szomorún — megviláglik előttünk a történelemhengerelte hétköznapok döbbeneté, az eliramlott, s a végállomással fenyegető élet drámája! Ez a rajkini világgyújtás, megláttatás elszoritja a szivet, levegő után kapkod az ember! És akaratlanul önmagának is felteszi a kérdést: És mit hagyok a világon magam után?!

Mázsár László

Soha, sehol, senkinek

(Impressziók egy film kapcsán)

Téglásy Ferenc fogta magát, megírt és megrendezett egy filmet az ötvenes évekről, gyaníthatóan erős önéletrajzi beütésekkel. A néző pedig — miután hallott és olvasott már egyet s mást erről a munkáról — leült a televízió elé, hogy figyelmesen megnézze az alkotást.

Elszántsága — egyhamar kiderült — fölöslegesnek bizonyult. A film az első pillanattól magával ragadta őt, s a néző csak bámulta az ötvenes évekbeli kitelepített család — szülők és két, majd három gyerek — történetét, megpróbáltatásaikat. A néző nézte az ötvenes évekbeli masinériát, az osztályellenség megsemmisítésének profi módszereit, az új ideológia úthenger-hatalmát és arra gondolt, nem hallgathat, ezzel kapcsolatban neki is állást kell foglalnia, hacsak egy recenzió erejéig is. Később, amikor az ÁVO már sokadszor vitte be a

férfit a soros verésre semmiért, a néző úgy gondolta, több kell; erről tanulmányt kell Írni, ezek az évek pszichiáterek vadászterülete kell, hogy legyenek. Amikor aztán a cselekmény ama megdöbbentő helyzethez ért, hogy a pusztán, a düledező négy fal közt magára hagyott családnak még azt sem engedik meg, hogy a feleség emberi körülmények között szüljön, s a férjet az éber osztályörség újfent bevive, a teljesen magára maradott asszony e szülést önmaga, két kiskorú gyereke asszisztálásával kénytelen lebonyolítani, a néző már semmiben sem biztos. A néző csak gubbaszt a képernyő előtt — pesszimista lenne? — és nagyon, mérhetetlenül szomorú.

Igen szomorú, mert a film ijesztő gondolatsort indított el benne első fokon az emberi erkölcsről és jóságról, a goethei erénysátán relációkról, de a másik oldalon keleteurópai mocsárból való kiemelkedés lehetőségeiről is. Arról, hogy itt most mindenki mindenféle Európákhoz való felzárkózásokat hirdet; de tudatositjuk-e mindemellett, hogy Európa és köztünk még mindig menynyi feloldatlan görcs, fel nem tárt, be nem vallott, meg nem bocsátott szenny tornyosul? Egyáltalán; hogy mennyire bennünk van még, milyen mélyen, a sejtjeink között, a citoplazmánkban, ez az örült negyven év? Hogy Európa és köztünk még mindig menynyi ázsiai korlátoltság, beidegzödöttségek, konokságok, aljasságok vannak?

Ezért kellenek az ilyen filmek. Elmondani, kibeszélni, meggyónni mindent, ami nyom minket, tisztába tenni a múltat. Emóciók nélkül, tárgyilagosan — de igazul. Igen, elmondani az igazságot.

Mindig, mindenütt, mindenkinek.

Csáky Pál

HANGLEMEZ

Abrakadabra

Vidám, arcmosolyogtató, üde korong az Abrakadabra, mely a cimadó felvétel szövegéből ítélve varázsszó, de ezt nem az olvasó elkápráztatása érdekében, vagy olyasféle hatásvadászat céljából Írom, csak hogy tudatában legyenek a valóságnak; a három kislány (Csepregi Éva, Lukács Erzsébet és Schaffer Edina) kacagása a címoldalon megtévesztő lehetne, hacsak nem vagyunk bizalmatlanok meg gyanakvók, hogy esetleg túljárnak az eszünkön, vagy jobb esetben becsapottnak érezhetnénk magunkat, ami viszont ezt a zenei anyagot illeti, az megüti az eddigi mércét, mi viszont őszintén szólva fejlődést, esetleg előrelépést is szívesen tapasztalnánk, csakhogy erre már nem volt erő a sok szerzemény elkészítésekor — mit mondjak, nem áll szándékomban élesen bírálni, úgyis a hallgató döntése a végső, de ha a Neoton tagjai most önmagukba fordulnak, azaz önkontrollt gyakorolnak, biztosan sejtik, hogy az előző Vonalra várva LP-hez hasonlóan ez a lemez nem a legsikerültebb produktumuk, ami persze nem feltétlenül kell, hogy megtorpanást jelentsen, hiszen Csepregi szólóalbumai nagyon jó színvonalúra sikerednek, akkor hát miért gyengébb ez a tiz dal, vagy csak én érezném annak; mindenesetre hoszszabb-rövidebb meditálás nélkül adom immár mindenki tudomására (hátha valaki utánozni próbál): tapsolok kettőt, hármat, négyet, aztán esszeveszetten hadarom egymásután, megállás nélkül, hogy Abrakadabraabrakadabraabrakadabraabrakadabra ...

Koller Sándor

KEĹĹ-E MÉG AZ ÁLRUHA?

Történelmünk valódi egyéniségeiről is sok mese, monda, történet él az emberek közt. Egy dolgot viszont különösebb vizsgálódás nélkül is bátran kijelenthetünk: a Mátyás királyról szóló mesék, történetek — mai szóhasználattal élve — konkurrencia nélküliek a Kárpát-medencei embereknél. Ismerik őket csehek, szlovákok és románok is. Prágában tettem fel járókelőknek a kérdést:

— Tessék mondani, ismeri Corvin Mátyás nevét ?

— Jo, to je ten, kterého vychoval náš Jiŕí z Podébrad. (Ja, ő az, akit a mi Pogyebrád Györgyünk nevelt). Hát hogyne ismerném.

— Corvin Mátyás? Fogalmam sincs. Valamilyen új miniszter?

— Persze hogy ismerem. Állítólag igazságos volt, nagy orra volt és álruhában járt. Azt hiszem ma is kellene néhány álruhás politikus onnét „föntről", hogy megtudják hogyan élünk mi itt „lent".

Hát igen. Így ismerik Prágában. Nagy meglepetésemre egy 1974-ben megjelent szlovák meseválogatást találtam a prágai ifjúsági könyvtárban — hiába kerestem viszont a pozsonyi gyermekkönyvtárban. Ne csodálkozzunk azon sem, hogy pl. a szlovákok is királyuknak tartják, hiszen az igazságos, de keménykezű uralkodó máig élő mítoszát mi sem bizonyítja jobban, mint a már említett mesegyűjtemény, amelyet főleg Nyugat- és Észak-Szlovákia népmeséiből állítottak öszsze. Címe: Podivné príbehy kráľa Mateja (Különös történetek Mátyás királyról).

Ugyancsak alkalmi ismerősöktől és járókelőktől tudtam meg egyik bodrogközi utamon, hogy hazánk legkeletibb csücskében is él még Mátyás mítosza. Néprajzosok a megmondhatói, hogy az amúgy is gazdag Bodrogközben és az Ung-vidékén hány történet, mese, legenda őrzi az „igazságos" emlékét. Ízelítőként egy olyan történetet említenék, amely másutt nem közismert, negyvenéves embertől hallottam, aki szerint ezt a mesét a gyerekek is ismerik még. íme a történet:

Hol volt, hol nem volt, de biztos volt Szomotortól nem messze egy csárda. A csárdáról az a hir járta, hogy a kocsmáros miután megvendégelte a vándort, megölte és kifosztotta őt. Meghallotta ezt a kövesdi várban tartózkodó Mátyás király is, aki — szokásához híven — álruhába öltözött, hogy megtudja igaz-e a hir. Egyetlen királyi „öltözék" maradt rajta, mégpedig a gyűrűje. Betért a csárdába, ivott a környék jó borából, majd mindenki nagy csodálkozására aranynyal fizetett. Nem kellett több a kocsmárosnak sem, kint a kocsma előtt várta egy nagy bunkósbottal távozni készülő vendégét. De Mátyás király tudta mi vár rá, odaadta hát gyűrűjét a szolgálólánynak és elküldte öt hires fekete seregbeli vitézeiért a kövesdi várba. A kocsmáros üldözőbe vette a távozó királyt, de mire elkapta volna öt, megjelentek a fekete vitézek, elfogták és várták a király ítéletét. Mátyás király a gálád kocsmárost halálra ítélte és egy közeli dombon fölakasztatta. A dombot azóta „akasztódombnak" hivják, a kocsmát viszont örökre elnyelte a föld.-lovász-9