A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-06 / 14. szám

A csehszlovákiai magyarok fóruma

HÚSZ ÉV — tanulságokkal

Elhangzott a Csemadok rendkívüli országos közgyűlésén

Szeretném megosztani Önökkel a Csemadok jelenével és jövőjével kapcsolatos gondjaimat. Kezdeném a november 17. előtti jelenlétünkkel a társadalomban, amikor teljes mértékben ránk is ránk ragadt az a csend, amely a minden jól van alapján mozdulatlanná és dermedné tette a közélet állóvizét. Tudtuk, hogy különösen számunkra minden nagyon rossz, hiszen irányt vettek türelmetlenül és felgyorsított ütemben iskoláink és más fontos kulturális intézményeink felszámolására. Ebben a, keserves időszakban, amikor szemünk láttára szűntek meg a magyar iskolák, vagy helyeződtek új közös igazgatás alá. hogy a tantestületi értekezletek nyelve számunkra hátrányosan megváltozott, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága hirdette meg mindez ellen az elszánt harcot, s csatlakozott hozzá a Csemadok Központi Bizottsága és annak pártcsoportja, s a készülő, hírhedt iskolatörvényből nem lett semmi. Sőt, a 24. órában már annyira megbátorodtunk, hogy beadvánnyal is mertünk fordulni a párt- és kormányszervekhez, gondolok arra az időre, amikor a „harminchármak" is előterjesztették a maguk elképzelését, amelyet én a nemzetiségi életünk egészét átfogó alapos dokumentumnak tartok.

Persze, azon a nézeten vagyok, hogy a húsz év számunkra is kínált lehetőségeket, amikor mozgásba hozhattuk volna a ránk nehezedő politika állóvizét. Arra gondolok.

amikor a Duray Miklós vezette jogvédő bizottság bel- és külföldön terjesztett anyagai nemcsak a hazai magyar, hanem az egész nemzetközi közvéleményt felrázták. A Ľudovít Pezlár képviselte kulturális politika akkor kényszerült először magyarázkodásra, s megjelentette a Politikai Kiadó magyar szerkesztőségével A magyarok Csehszlovákiában cimü könyvet, amely dokumentálni kívánta befelé és kifelé a nemzetiségi politika elért „nagyszerű eredményeit", főleg a csehszlovákiai nemzetiségi politikára irányuló nemzetközi figyelem ellensúlyozására. Akkor volt először érdeke a rossz emlékű húsz év alatt a tudovit Pezlár-féle nacionalista politikának, hogy magyarázza és magyarázhassa a nemzetiségi politika „vívmányait". Még a minisztériumot is utasította, hogy színes képekkel gazdagon illusztrált füzetben (Nemzetiségek Csehszlovákiában) próbálja meg ellensúlyozni a Csehszlovákiára nehezedő nemzetközi nyomást. Ezt a füzetet is propagálni kellett volna a csehszlovákiai magyar lapoknak, s mi ettől teljesen érthetetlenül viszolyogtunk. elmulasztottuk a reagálást, pedig mindkét könyvre rá kellett volna kapcsolnunk, mert hiszen a felsőbb szervek kívánsága volt ez, s mozgásba hozhattuk volna az állóvizet, feltörhettük volna a kemény tabutéma páncélját. Még egy könyv jelent meg a nyolcvanas évek derekán, a Sokolová vezette prágai munkacsoport jóvoltából, ha jól emlékszem Nemzetiségek

Csehszlovákiában volt a címe. Ezt sem használtuk ki a saját javunkra, egy-két recenzióval intéztük el mindazt, amit ez a komoly munkacsoport a könyvében összehozott. Csupán egyetlen példa belőle: közvéleménykutatást végeztek Dél-Szlovákíában a magyarokkal együttélő szlovákok körében, helyeslik-e bevezetni ezen a területen szóban és Írásban a kétnyelvűséget, s a megkérdezettek 74 százaléka igennel válaszolt. Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy ha az egymás mellett élő emberek ezt helyeslik, akkor kik nem helyeslik, és miért nem valósulhat meg? Egyszóval, kínált a pangás két évtizede nem egy lehetőséget arra, hogy dolgainkkal a nyilvánosság előtt foglalkozhassunk, de nem éltünk a lehetőséggel, a gyávaságunk még azt sem hagyta mondatni velünk, amit az említett könyvek kapcsán, egyenesen a hatalom felszólítására mondhattunk volna.

S most még november 17-röl beszélek! Ezután is rögtön előbújt bőrünk alól a gyávaságunkat leplező óvatosságunk, amely részben az első állásfoglalásunkban fejeződött ki, később meg abban, hogy látványosan félteni kezdtük a bimbózó domokráciát, a területi autonómiával kapcsolatos állítólagos aláírásgyűjtéstől. Rögtön fegyelmezni kezdtük a viselkedni nem tudó nyájat, hogy a demokráciáért folytatott harcban a dobogó szélén állhassunk, hogy az nekünk nem kell, mire jó az, pedig még Novotny is azzal lépett le a posztjáról 1968-ban, hogyha föderáció, akkor legyen tökéletes, akkor az ország területén élő nemzetiségeknek területi autonómiát kell biztosítani. Ez maximális program, elismerem, és mi akkor is megelégedtünk az önrealizálási elv hangoztatásával. ennek megvalósítható programjával, a Csemadok márciusi állásfoglalásával. S mi lett belőle? Az óvatos bizonytalanságunkkal, a hüség-kinyilvánításhoz szokott természetünkkel kezére játszottunk a szlovákoknak abban, hogy a föderációt számunkra elfogadhatatlan alapon a két nemzetállam koncepciója szerint oldhassák meg. Visszatérve tehát a területi autonómia aláírásgyűjtőire, vagyis arra, hogy ez pedig nekünk nem kell, holott rokonszenvesen maximális programunkká tehettük volna, azzal a taktikai elgondolással, hogy a politika a kompromisszumok játéka, tehát a szigorúan megfogalmazott területi elv fokozatos feladása (ha erre kényszerítenek!), segíteni fogja a magyar oktatás- és művelődésügy autonóm jogkörű irányításának érvényesítését. Mert ugye, oda jutottunk a maximálistól visszafogott, óvatos politikánkkal, hogy sem az oktatásban, sem a művelődésben mind a mai napig még miniszterhelyettesünk sincs, s egyelőre semmi jele, hogy lesz! Ha mi a politika nyelvén maximalistaként az autonóm jogkörű oktatás- és művelődésügyi önigazgató igényt fogalmaztuk meg, akkor abból az ellenállás hatására mindjárt kevesebb lesz, és főleg nem az lesz, amire törekedtünk.

Čič miniszterelnök úr mártoni látogatásáról is szólnék. A Matica slovenská ősi fészkében megtartott beszédében elmondta, hogy a kormány a Matica slovenskának társadalmunk egészében integráló szerepet szánt. Csak emlékeztetni szeretnék arra. hogy 1968. augusztus 21. után Dano Okáli a Matičné čitanie-ban úgy fogalmazott, hogy továbbra is fontos feladata marad a szervezetnek Dél integrálása Északkal. Tehát a Matícának kormányzati szinten szánt integráló szerep számunkra nem megnyugtató, mert a mögötte megbúvó szándékot 1968- ban volt alkalmunk bizonyítottan megismerni. Čič úr azt is mondta Mártonban, hogy a Matica slovenskának tiszteletben kell tartania a nemzeti kisebbségek jogait. Ez persze lefordítva azt jelenti: integráló szerepret szánunk a Matícának, ezt törvénybe is iktatjuk, de ne ijedjetek meg, és főleg ne keressetek az integráló szerep mögött semmit. Kérdem én: milyen integráló szerep juthat a Maticának egy olyan Szlovákiában, amelyben a többségi nemzet igényei kielégítésére minden intézménnyel rendelkezik, még kormánnyal is? Čič úr arra is felszólított Mártonban, hogy mindkét fél harcoljon a nacionalista kirohanások és szenvedélyek ellen! Én itt megint megkérdezem: mi a nacionalizmus, mert ezt mind a mai napig nem határozták meg a két nép együttélésével kapcsolatban. Illyés Gyula szerint nacionalista az, aki jogot sért. Napok óta gondolkodom azon, hogy az elmúlt évtizedekben mivel sértettem én más népek jogát? Nem tudtam rájönni. Teljes felelősségem tudatában kijelentem, hogy a jogukat soha nem sértettem a szlovákoknak, csak a nyugalmukat háborgatom meg, amikor kinyilvánítom az akaratomat, hogyan is tudom én elképzelni Csehszlovákiát igazi hazámnak. Amikor el akarom érni, hogy végre, négy évtizeddel a második világháború befejezése után, maguk a szlovákok mondják már meg nekünk és a saját népkiknek, hogy a Kassai Kormányprogramból következő. rajtunk alkalmazott kollektív háborús bűnösség ránk ütött pecsétje minden következményével együtt a sztálini idők borzalmaira emlékeztető embertelenség volt, s ők számolják fel ennek máig érőn minden következményét, s takarják már ki végre a 45—48 szellemében elkeresztelt és eltakart történelmi helyneveinket, s írják már ki végre két nyelven a községi táblákra a településneveket. s épüljön ki végre arány szerint az óvoda- és iskolahálózat a középiskolákig, a szakközépiskolákig, a szaktanintézetekig és az egyetemig, amelynek mezőgazdasági főiskolai, állatorvosi és orvosi tagozata is len-6