A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
Colin Higgins: Maude és Harold • Szentpétery Ari jutalomjátéka ÉLETKÉPEK, GONDJAINKRÓL A feleimben jelzett színmüvet már első „ránézésre" több szempont ajánlja. Előadható, mert írójának: a távoli Új-Kaledóniában született Colin Higginsnek egyedi optikájú romantikája mindenképpen leköti a közönség egy részének rokonszenvét. Bemutatható, mert a darab filozófiai nimbusza viszont a publikum más rétegeit csábíthatja. Színrevihető, mert mind Maude, mind Harold figurája két parádés címszerepet ígér a vállalkozó társulat két érdemes tagjának. Tömören: a Maude és Harold igazán kívánatos müsordarab. Jól játszható szerepekkel szavatolt, méltányos sikert ígér; úgynevezett igényes szórakozást, komédiát a javából, nem minden mondanivaló nélkül. Aligha csoda hát, hogy e lírai vígjáték az 1973-as párizsi ősbemutató óta a világszínpadok amolyan tüskés örökzöldje — ami azért csodákra képes, ha jók a klimatikus viszonyok és a színpadi légkör, amiben ez a darab kivirágozhat. A Magyar Területi Színház komáromi társulatában ezt az apropót az a körülmény szolgáltatja, hogy játékszínünk kitűnő, ám az utóbbi másfél-két évtizedben bántóan keveset foglalkoztatott művésznője: Szentpétery Ari játssza benne a női főszerepet, Maude-ot — jutalomjátékképpen, a nyugdíjba vonulása előtt. Nos, kezdjem rögtön itt: csupán bízni tudok benne, hogy jeles tudású színésznőnk búcsúja az 1990. február 23-án tartott premieren csak szimbolikus volt, eleget téve ezzel a hivatalosan előírt „szabálnak". Őszintén szeretném remélni, hogy Szentpétery Ari a Matesz továbbszolgáló tagjaként, vagy akár vendégművészként, de mindenképpen a jövőben is erőssége marad a honi magyar színjátszásnak! Éppen Maude szerepében bizonyította be újfent, hogy minő vétek volt annyira fukar kézzel osztani neki a komolyabb megmérettetést igénylő szerepeket. Colin Higgins darabjának központi figuráját nemcsak külső színészi eszközeiben játssza el hitelesen, hanem a szavakkal; is humorral, kedvesen bánik; miközben szépen bontja ki énnél* az örök optimizmussal megáldott idős hölgynek természetes filozófiáját és belső harmóniáját. Sokarcú, érett játéka szinte minden izében gondolatiságot és emberséget sugároz ... A Matesz komáromi társulatának legutóbbi produkciója — kivált a premiert záró lelkes taps Maude és Harold (Szentpétery Ari és Skronka Tibor) Lovicsek Béla FALUVÉGTŐL a — FALUVÉGIG .. . Csáktornyán kötöttünk ki. Elhagyott, kastélyszerű épületben rendezkedtünk be. Nem tudtuk, ki lehetett a gazdája, s hová tűnhetett. Az ódonfalú épületben ijesztően nyomasztó volt a csend. Nyugtalanok voltak az éjszakáim, különösen az elején. Érthetetlen feszültséget éreztem. Zűrzavaros álmaimból gyakran verejtékezve riadtam fel. Mintha arctalan és személytelen idegenek settenkedtek volna körülöttem. Csak nem partizánok? Nem. Partizánoknak hirét sem hallottuk. Egyetlen puskalövés nélkül teltek a napok. Lassanként megnyugodtam és igen jól kezdtem magam érezni. Sosem hittem volna, hogy a háború kellős közepén létezhet akkora nyugalom, kényelem és békesség, mint akkor és ott. Mintha Csáktornya a béke különös szigete volna, s mintha direkt a mi részünkre találták volna ki. Napfényesek voltak a nyári nappalok, s langyosak az éjszakák. A kastélykert évszázados fáinak a lombjai közt hajnaltól alkonyaiig csattogtak a madarak — szivet, lelket gyönyörködtető hangverseny. A nagy trillázásba mintegy figyelmeztetőül ugyan néhanéha belebúgott egy-egy vadgalamb bús hangja: .Azért ne bízzátok el magatokat, kiskatonák, még dúl a háború!" Megérkeztek az első tábori lapok, s aztán már rendszeresen jöttek. A kedvesem mindennap írt egyet. Édesanyám ritkábban, de irt. Esténként kiültem a kastély teraszára. Álmodozva néztem a sziporkázó csillagokat: vajon az én szülőfalum felett is ilyen fényesen ragyognak, s a kedvesem ugyanúgy nézi és látja őket, mint én? Lehunyt szemmel újra meg újra átéltem az együtt töltött perceket és órákat. Kimondhatatlan honvágyat éreztem. Elkeseredésemben olykor panaszosan feljajdult a lelkem: mit vétettem, kinek ártottam, kinek a bűneiért kell bűnhődnöm, miért kötik gúzsba fiatalságom legszebb éveit, s vetik a háború szennyes posványába? Magamba fojtott lázadásom izzott és perzselt, mintha önpusztító máglyán ültem volna. Hogy némileg megnyugtassam magam, a szülőfalumra, apámra, anyámra meg a kedvesemre gondoltam, meg arra, hogy hátha megúszom ép bőrrel és újra köztük lehetek. Ahogy a kasza után is talpon marad egy-egy fűszál, a háborúknak is voltak, vannak és lesznek túlélői. Váratlanul véget ért a „nyaralásunk". Jött a parancs: bevagonirozni és irány vissza, hazafelé! Útközben kétszer volt légiriadó. Az ezüstösen csillogó nehézbombázók kötelékei egymást követő hullámokban húztak el felettünk. Mint óriásira nőtt bogarak zümmögése töltötte be a légteret. Mennyivel más az, amikor az égbefúródó parányi pacsirta csodálatos füttye zengi tele a széles nagyhatárt! Augusztus közepén értünk a nánai helyett az esztergomi József-nádor laktanyába. Rossz sejtéseink támadtak. Sajnos nem tévedtünk. Egy hét múlva újra vagonírozás és irány Románia. Legalább haza ugorhattam volna, de még üzenni sem volt szabad. Hogy honnan tudta meg az apám meg a kedvesem, hogy mikor indulunk, rejtély. Tény, hogy az indulás pillanatában mindketten a szerelvény mellett álltak. Már csak arra futotta az időmből, hogy apámtól átvegyem a nagy csomagot, s hogy egy pillanatra összeboruljak a kedvesemmel. Nagyot fújtatott a gözös, majd lomhán megmozdult a hosszú szerelvény. Apámék lesújtottan álltak a peronon és hosszan integettek. Végül eltűntek a szemem elől. Homályba borította őket a gözös fekete füstfátyla. Útközben tudtuk meg, hogy a románok átálltak az oroszokhoz. Azért volt hát a nagy sietség. Orosházán kivagoníroztunk. Úgy szólt a parancs, hogy onnan már „talpon" megyünk tovább. Másfél órányi időt kaptunk a déli étkezésre. Az őrmesternek sosem ízlett a kincstári koszt, ö azonban mindig megtalálta a módját, hogy kipótolja. Rettentő nagyétkű ember volt. Ezúttal is és a talicskányi virágcsokor láttán — kedvező fogadtatásra talált; de még a színház emeleti társalgójában hallott tartózkodóbb szóbeli visszajelzések is egy jó színvonalú színpadi anyag kellemes nívójú előadásáról tudósítottak. Magam sem akarom kétségbe vonni, hogy a Komáromban jutalomjátékképpen színre került darab ügyes. Hogy az előadás „lebonyolítása" szintén jó. Hogy Szentpétery Ari valóban attraktív a maga ajánlotta színmű női főszerepében. Természetesnek tartom azt is, hogy tájainkon manapság ennyi elég a tetszést arató sikerhez — és akinek mégsem, az egykönnyen a kellemetlenkedő fráter, akarom mondani: a piszkálódó színikritikus címkéjét kaphatja; elvégre megbontani igyekszik azt az amúgy is törékeny „Isten békéjét" a „Mateszban, amit — úgy tűnik — a Maude és Harold újfent s ki tudja meddig, de újra elhozott . .. Én mindennek ellenére megkockáztatom papírra vetni: ha őszintén belegondolnánk, kinek az érdeke, hogy elhitessük magunkkal ennek az átlagosnál yalóban jobban sikerült produkciónak a tökéletességét, akkor valószínűleg belátnánk — senkinek. E tekintetben legfőbb érvem, hogy Szentpétery Aranka színészi nagyságát aligha ezen az egyetlen „búcsúszerepén" méri majd az utókor; mint ahogy őróla sem feltételezhető, hogy ilyesmit várna el a közönségtől, netán a kritikától. Annyi bizalmat azonban mindenképpen szavazhatunk jeles művésznőnk sokak számára nyilván meglepetést okozó darabválasztásának, hogy elhiggyük: Szentpétery Ari pontosan tisztában volt (és van a virágözönnel zárult premier után is!) Maude figurájának minőségével. Nyilván ő is látta, hogy ez az idős hölgy — a nagyszerű szereplehetöségen túlmenően — csupán az élet okozta csalódások kifizetetlenül maradó számláinak szintjén konfrontál a Valósággal. Maude figurája nehéz színészi feladat, mégsem tévesztendő össze az ismertebb szerzők mívesebb veretű drámáinak felém csapott a szemével, hogy gyerünk, keressünk valami jó kis éttermet: Nem kellett sokáig keresgélnünk. Az őrmester rendelt, aztán evéshez látott. Megevett egy tányér tyúklevest csigatésztával, egy sült csirkét, hat darab töltött paprikát, egy adag töpörtyüvel megszórt túrós csuszát, két cső főtt kukoricát, s mindezt leöblítette egy liter zöldszilvánival. Hanem böfögött is egész úton, s még másnap hajnalban is szólt az ülepe, mint rezesbandában a nagytrombita. Átlépve a magyar—román határt, kis patak hídján dübörgött át a menetoszlop. Mi, egészségügyiek zártuk a hosszan kígyózó sort. Erdő közt vezetett az út. Mintha csak a lombok közül csapott volna ránk két óriási sasmadár — két román felségjelzésü Messersmidt vadászgép —, s heves géppuska tüzet zúdított ránk. Mintha egy halált hozó lángostor csapott volna végig a menetoszlopon. Arra sem volt időnk, hogy kiugráljunk a gépkocsiból, máris tovazúgtak. így estünk át a tűzkeresztségen. Csodával határos módon csak egyetlen sebesültje lett a váratlan támadásnak. Fiatal, karpaszományos zászlósnak fúródott egy golyó a gerince mellé. A százados úr ellátta, aztán leadtuk öt az első tábori kórházba. A fene egye meg, ennek már a fele sem tréfa, gondoltam, itt bizony nem kócpuskával lödöznek, s az ember könnyen megkaphatja útlevelét a másvilágra. Aradon túli falucskában táboroztunk le. Nyomott volt a hangúié#» Mindenki tudta, hogy csakhamar megérkezik a parancs az első bevetésre. Meg is érkezett. Hajnali
