A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
Augusztus 1.—10. NAPRAFORGÓ fajsúlyosabb szerepeivel; noha Colin Higgins erősen „rájátszik" ez utóbbi párhuzamra. E zenével fűszerezett lírai játék — Maude szemszögéből — arról szól, hogy vállalnunk kell az élet sorshelyzetekkel és sorsfordulókkal teli kihívásait. És tudnunk kell tovább lépni rajtuk. Nomeg arról is szól — Harold szemszögéből —, hogy egyedül a talentum senkit sem emel önmaga fölé, senkiből sem csinál hőst vagy áldozatot. Ahhoz, Így vagy úgy, de valami más is kell. Valami, ami hiteles, ami tartást ad az embernek. S ez a valami olykor tálán még az ember önmaga is lehet! Ez az a pont, ahol a kör bezárul, ahol a darab mondanivalója azt sugallja, hogy a belső restauráció lehetősége bennünk van. Kivétel nélkül, mindegyikünkben ... Colin Higgins mindezt nem „erkölcsprédikálva" adja tudtunkra, hanem ironikus, mosolygósán elnéző hangnemben. Szerencsére, ezt az alaphangot veszi át a Matesz komáromi társulatához vendégként meghívott Horváth Lajos rendezése is; külsőségeiben látványos és sablonmentes produkció megteremtésére törekedett. Rengeteg ötlet, hatás, technika s látvány van jelen a kis híján három órás előadásban, amelynek legkidolgozottabb, legemlékezetesebb részeiben jól eltalált arányban vegyül a szerepkarikirozás „koreográfiája" a reális színpadi helyzetek mechanizmusával. Az előadásnak ezen pontjain Horváth Lajos rendezésének világos szituációkat, határozott vonalvezetést és plasztikus karaktereket sikerült teremtenie. Ezekben a pillanatokban a modellszerű, helyenként abszurdnak tekintett történet szinte realisztikusnak tetszik. Ez ellenben kevés ahhoz, hogy a cselekmény valamennyi szála logikus, összefüggő és áttekinthető legyen; hogy ez a sajátos poétikájú cselekmény képes legyen magába sűríteni az önelemzés és az önirónia hangjait éppúgy, mint a szenvedélytelenségből fakadó emberi szenvedéseket; hogy kellőképpen fölpörgesse és ritmusban tartsa a filmszerű snittekből „összevágott" cselekmény tempóját. Az előadás üteme ezért egyhelyütt jó, másutt akadozik, helyenként viszont egyenesen unalmas. Nagy kár, hogy helyenként ennyire leül az előadás, mert e lírai vígjátéknak azokon a pontjain, ahol a néző számára átélhetövé sikerül tenni a cselekményt, ott az ironizáló távolságtartás és a belefeledkező élményszerűség kellőképpen találkozik a főszereplők játékában; és ez a legtöbb, amit e műben elérhetnek. Szentpétery Ari szerepértelmezéséről már szóltam, itt már csak annyit fűznék hozzá, hogy Maude figuráját annak önjellemzése felöl ragadja meg. Higgadt rálátással helyenként még meg is kérdőjelezi az idős hölgy lelki erejét, amellyel Maude az érzéseit leplezi. Haroldként Skronka Tibor az érzelmileg kitaszított „enfant terrible", az elszánt megfékezhetetlenségében elviselhetetlen modorú fiatalember álarcát éppen olyan magabiztosan s technikásán játssza, mint a kedves és simogatnivaló fiatalembert, akinek szívét-lelkét Maude nemes embersége, őszintesége nyitja meg. A pontos, jó alakítások közé tartozik még Varsányi Máriáé, aki a szobalányt; illetve Benes Ildikóé, aki a második menyasszonyjelölt Nancyt játssza. Finnegan atya szerepében Holocsy István teremt precíz figurát. A többiek, közöttük sajnos a rutinos színészek is, egyszer tétován, másszor önmagukat is túlexponálva bizonytalankodnak a színpadon; Bálint Beáta bemutatkozása pedig a felszínes modorosság iskolapéldája. Úgy tűnik, a következetesebb színészvezetésre már nem futotta a rendező energiájából a kissé szűkre szabott próbaidőben. Avagy a szerepértelmezés komolysága hiányoznék egyesek játékából? Ľubomír Mojžiš díszletei jól asszisztálnak a kissé extravagáns játékhoz, Fábikné Nagy Erzsébet jelmezei pedig találóan értelmezik viselőik jellemét. MIKLÓSI PÉTER Varga Róbert felvétele Ön nyitott természetű és nagyon rokonszenves. E tulajdonságai hozzásegítik céljai eléréséhez bármilyen területen. Figyelmes és tehetséges emberekkel van körülvéve, akik segítenek Önnek. Munkáját mindig lelkiismeretesen elvégzi. Jó kapcsolatot ígér a hortenziával, kardvirággal és a gerberával való találkozás. Augusztus 11.—20. CÍNIA Ön nagyon elszánt, tele energiával. Ha kihasználná lehetőségeit, sokkal kevesebb időt venne igénybe munkahelyi feladatainak megoldása. Némely cínia irányítókészségének köszönhetően felelős posztokat tölt be a munkahelyén. A szerelemben nem ismer problémákat. Ügyesen szerez partnert, aki kész minden-' ben segíteni Önnek. Ilyen partner ÍJ A ”4m m lehet az orchidea, margitvirág, hortenzia és a rózsa. Augusztus 21.—31. GARDÉNIA Ön személyeskedő típus. Szereti, ha környezete állandóan csodálja és dicséri Önt. Vigyázzon, nehogy egoistává váljon. Tanúsítson több megértést azok iránt, akik rászorulnak tanácsaira és segítségére. Az érzelmek terén nem szeret a háttérben maradni, mindig megőrzi önállóságát. A virágok közül az orchidea, boglárka és a frézia vonzza. Fotó: Kontár Gyula J négykor dübörögtek fel a harckocsik motorjai, s indultak. Virradatkor már jól kivehetően hallottuk a távoli csatazajt. Déltájban tömegével hordták a sebesülteket. Félelmetes látványt nyújtottak. Kinek a keze, kinek a lába roncsolódott össze, ki teljesen összeégett, kinek kisebb-nagyobb szilánkok csipkézték ki a felső testét. Vér, vér, cafatokban lógó húsdarabok, és fület bántó, szivet sajdrtó jajongások közepette ki az istenhez fohászkodott, ki meg az édesanyját szólitgatta. Számomra émelyítő volt a vér szaga. Nem úgy az őrmesternek. Felgyűrekezett és megszállottan dolgozott. Valahonnan szerzett egy demizson kisüstit, s azzal itatta a sebesülteket, hogy jobban tűrjék a fájdalmat meg a kezelést. Munka közben tele derűvel biztatta egyik-másik sebesültet: „Rá se ránts, kiskomám, ne szégyenkezz, hiszen más is összeszarta már magát . ..." Azon a napon rengeteg cédulát töltöttem ki az első segélynyújtásról. A sebesülteket azokkal a cédulákkal a nyakukban szállították hátra, valamelyik tábori kórházba. Később tudtam meg, hogy harckocsiaink nagy részét kilőtték. Meg is jött a visszavonulási parancs. Elsőként az ezredtörzs hurcolkodott hátra. Velük mi is, természetesen. Fellélegeztem. Annak idején nem hiába mondták a társaim, hogy megfogtam az isten lábát. Valóban nem fenyegetett közvetlen halálveszély. Őszintén szólva, némi lelkiismeret furdalást éreztem emiatt. „Hátul", nem messzire Aradtól, összetalálkoztam néhány századbelivel. Elújságolták, hogy a nagypofájú jutásiból beszari legényke lett. Azt is elújságolták, hogy a Benkovich főhadnagy „feldobta" a talpát, hogy egy géppisztoly sorozat teljesen szétroncsolta a fejét. „Abban a fáskamrában fekszik — mutatták —, megnézheted, ha akarod." A szép szál férfi gézzel bepólyált fejjel, mellén keresztbe tett kézzel feküdt a farakáson. Márkás karórájának a percmutatója még akkor is körbe-körbe járt. Mindig hasonló órára fájt a fogam. Egy pillanatig kísértésbe estem: lecsatolom a merev kezéről és zsebrevágom. Megrettenve a saját gondolatomtól, szégyenérzettel és fájdalommal a szivemben fordultam ki a fáskamrából. Állandóan visszavonultunk. Magunk mögött hagytuk Békéscsabát, Szarvast, Nagyszénást, Csongrádot, s átkelve a Dunán, Földváron állapodtunk meg valamivel hoszszabb időre. Egyébként teljes volt a zűrzavar. A menekülők ezrei lepték el az utakat. Tőlük hallottam, hogy az oroszok barbár módon nemcsak a gyereklányokat, hanem az idősebb asszonyokat is megerőszakolják, s mindent visznek, ami a kezük ügyébe kerül. Október tizenötödikén olyasmi történt, ami felcsillantotta bennünk a reményt. A rádió egész nap indulókat bömbölt, közben-közben pedig felolvasták Horthy Miklós kiáltványát. Vége a háborúnak, lelkendeztünk. Az örömünk azonban tiszavirág életűnek bizonyult. Néhány nap múlva fel kellett esküdnünk Szálasira. A visszavonulásunk folytatódott. így értünk el hosszú menetelésünk végállomására, Pesthidegkútra. December volt, közelgett a karácsony. Vajon mit hoznak az ünnepek, örömet-e vagy bánatot? (Folytatjuk)
