A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
Hivatasa: orvos ••• Október végén gyomorvérzésem volt. Felhívtam dr. Zsernovický Ferencet, és a segítségét kértem. Másnap már a munkahelyén várt, az egyetemi kórház k sebészeti klinikáján, ahol huszonöt év óta megszakítás nélkül dolgozik. A gyomrom tükrös megvizsgálását ajánlotta, s mikor ennek az eredményével visszatértem hozzá, azt mondta, úgy látja, nincs nagyobb tíaj, bár a vérzést a nyombélfekélyen történt repedés okozta, de a döntő szó kimondásáig még várjak tíz napot, mert szövettani vizsgához is mintát vettek a gyomromból. Olyan volt számomra az a tíz nap, mintha siralomházban töltöttem volna, ahol a halálra Ítélt számot vet magával, hogyan élné az életét másképp, ha újra kezdhetné, hogyan törődne jobban a családjával, stb. Az is megfordult többször a fejemben, nem lenne-e jó megírnom a saját búcsúztatómat, biztos ami biztos alapon, mert annyi mindent összezagyváltak már egy-egy földi társunk koporsója mellett szocialista és nem szocialista papok. Gyötrelmes tiz nap volt. Annyira beleéltem magam az elmúlásba, hogy már nem is bántam, hogy meghalok. Tíz nap múlva azonban Zsernovický Ferenc azzal fogadott, hogy nincs komolyabb baj, gyógyszeres kezelés sem kell, csak tartózkodás a fűszeres ételektől, legyek most már nyugodtan! Engem is olyan felemelő, az életet szépnek láttató érzés fogott el, mint azt a halálra Ítéltet, aki előtt váratlanul kinyitják a siralomház ajtaját, és közük vele: — Megkegyelmeztek önnek! Azt az óvatosságot, ahogy akkor távoztam a kórházból! Vigyázva, körültekintően, mert sehogy nem akartam, hogy éppen azon a napon, amikor az orvos azt mondja, megkegyelmezett a sors, elüssön a villamos, vagy elgázoljon az autó. Úgy érzem, a magam esetével sikerült valamelyest érzékeltetnem a beteg lelkiállapotát, aki úgy kapaszkodik az orvosába, mint fuldokló a szalmaszálba. Újra felkerestem Zsernovický doktort, de már azzal a kíváncsisággal, milyen az élete fehér köpenyben és „civilben". A Metropol mozi és kávéház közvetlen szomszédságában van az egyetemi kórház I. sebészeti klinikája, s legfelső emeletén az a kicsiny „pihenő" szoba, ahol Zsernovický Ferenccel beszélgetek. Már az esti vizit után, a kórház nyomasztó csendjében, az éjszakai szolgálat kezdetén, s nem teljesen zavartalanul, mert egyszer azt jönnek jelenteni, hogy hasnyálmirigy-gyulladásos tünettel vettek fel egy nénikét, másszor meg azt, hogy meg kell nézni a valaki tüdejéről elkészült röntgenfelvételt. A klinikának van vagy húsz orvosa, legalább kétszer annyi ápolója, laboránsa és százhúsz ágya. Pozsonyból és a Nyugat-szlovákjai kerületből vesznek fel betegeket, ha valahol, itt igazán természetes, hogy a kórház folyosóin, szobáiban szlovákul és magyarul társalognak. Zsernovický doktor az érsebészeti osztályt vezeti. Kollégáival együtt az ütőerek érelmeszesedéses megbetegedésével foglalkozik. Az agy, a belső szervek és végtagok fö ereinek eldugulásával és következményeivel. A műtétek igényesek, és hosszabb ideig tartanak. Napjában egy, esetleg két műtétet végez, de a négyórás sebészeti beavatkozásból elég egy is egy napra. Ez az aránylag fiatal sebészeti ág az ötvenes években indult fejlődésnek Franciaországban és az Egyesült Államokban. A koreai és a vietnami háború idején. A harctereken szerzett tapasztalatok felhasználásával. A szív- és érmegbetegedések száma nagy, és növekedik a stresszhelyzetek, az egészségtelen táplálkozás és dohányzás következtében. A sebészorvosnak egyre tökéletesebb (drágább!) műszerekre lenne szüksége. Ezeknek a beszerzése azonban nehézségekbe ütközik. Főleg valutáris okokból. — Hamburgban és nemrégen Bécsben jártam — mondja Zsernovický Ferenc a fotelban kényelmesen elhelyezkedve. — És mit tapasztaltam? Hogy az ottani orvosoknak is csak tíz ujjuk van, és ök is úgy operálnak, mint mi, a műtéti eljárásokban nincs lényeges különbség, de a műtő felszereltsége sokkal magasabb szintű, és ez nem csupán a sebész kényelmét szolgálja, a beteg esélyeit is megnöveli a felépülésre. Ez elsősorban azért égető probléma nálunk, mert világviszonylatban élen járunk az érrendszeri megbetegedések számában. Ennek valószínűleg éghajlati és faji okai is vannak, mert hiszen tudunk olyan földrészről, ahol a szóbanforgó betegségek majdnem ismeretlenek. Ilyen például Afrika! Persze, a káros környezeti hatások nagy szerepet játszanak. Társadalmunkban az orvos gondja, hogy mig Amerikában és Franciaországban sikerült lényegesen csökkenteni a szív- és érmegbetegedések elhalálozási számát, addig nálunk, különösen az utóbbi években, megrövidült a férfiak átlagos életkora. — Kórházban nemcsak meggyógyulnak, meg is halnak emberek. Az orvos elsiratja-e a halottait? — kérdezem. — Nem siratja el, de ez távolról sem jelenti azt, hogy részvétlenné válik. Mindig megvisel, ha a betegem meghal. A szenvedést bizonyos mértékig meg lehet szokni, de a tehetetlenségi érzést (gyógyíthatatlan betegség esetében) lehetetlen a fehér köpenynyel együtt szekrénybe zárni. Az orvos többnyelvűsége is szóba kerül, hiszen világnyelvek ismerete nélkül képtelen lépést tartani a fejlődéssel. A szakirodalom figyelemmel kísérése, a tanulmányi út és a kongresszusi jelenlét parancsolóan megköveteli a világnyelvek, Zsernovický Ferenc esetében az angol, orosz és német nyelv birtoklását. Ami viszont meglepő, mert ritkán fordul elő, hogy sebészorvosunk a többnyelvűséget a hazai viszonyokkal is összefüggésbe hozza. — A mi országunk több nyelvű — mondja hangsúlyt adva a szavainak. — És a beteg különleges pszichikai állapotban él. Feszültség és nyomasztó szorongás gyötri. Érthető, ha érzékenyebben reagál mindenre. S az az érzés, hogy engem most nem értettek meg jól, vagy egyáltalán nem értettek meg, egyenesen kétségbe ejtheti. A mi munkánkban nagyon fontos a türelem és a hosszadalmas meghallgatás, s ha az orvos nem érti a beteget nyelvi okból, nehéz megszereznie a bizalmát. Nehéz meggyőzni őt arról, hogy a műtét feltétlenül szükséges. Így a nemzeti kisebbség nyelvének az ismerése néha életfontosságú! Én nagyon örülök annak, hogy tudok a betegeimmel a nyelvükön értekezni. Egészen felvidulnak, ha észreveszik, hogy ismerem a nyelvüket. Egyszerre közlékenyebbek és készségesebbek lesznek. Nekem személy szerint gyakran van alkalmam klinikánkon megkönnyíteni a kommunikációt. Ez lényegesen meggyorsítja a betegség megállapítását, és műtét után is fontos, hogy a beteg nyelvén el tudjuk mondani, mi a probléma, hogyan kell lélegeznie, tornáznia, stb. Sokszor betöltőm a tolmács szerepét. S ez a készségem néha azt a benyomást keltheti, hogy népszerűségre törekszem, de hát a kollégák az itt eltöltött huszonöt év alatt másképp ismertek meg. Zsernovický doktor Pozsonyban született 1935-ben. Édesapja bognár és gépkocsivezető volt, az édesanyja varrónő. Az elemi iskola négy osztályát a Széna téri magyar iskolában járta ki a második világháború esztendeiben. Negyvenöt után nehéz volt a váltás, nem sokat tudott szlovákul. Fizikamatematika szakos tanár nagynénje volt a segítségére, és két hónap alatt, szünidőben, annyira beleverte a szlovák nyelvtant és helyesírást, hogy ötödik osztályban már jobb tollbamondást irt, mint sok szlovák társa. A gimnáziumban, olvasmányai hatására döntötte el, hogy orvos lesz. Szerette a matematikát, fizikát, csillagászatot. Ma is érdeklődéssel figyeli e tudományágak fejlődését. A Duna-parti városban nevelkedett, itt élte élete nagy részét. Számára ma is a Duna-part a legkedvesebb sétáló hely, meg a Korzó a Carltontól a Mihály-kapuig. 1959-ben végezte el az orvosegyetemet, és Pozsonyból Nagykürtösre került. Megnyugodva vette tudomásul a kinevezését. Jobb vidéken kezdeni, mint egy nagyvárosi klinikán huszonötödiknek lenni, aki nagyviziten már be sem fér a beteg szobájába. A tapasztalatszerzésnek nem ez a legjobb módja! Nagykürtösön egyből belepottyant a gyakorlati sebészet kellős közepébe. Vakbél, gyomor «-és epeműtét. És minden más is! Néhány hónapig asszisztált, aztán elkövetkezett számára'élete legizgalmasabb és legemlékezetesebb pillanata: az önálló sérvműtét! A beteg férfi Ipoly-menti volt... — Érdekes vidék — emlékezik vissza az indulására. — Ott futott a nyelvhatár. Egymástól néhány kilométerre magyar és szlovák falvak. Akkor még se ipar, se vasút. Kékkő volt a járási székhely, majd Losonc. A vidék történelmi levegője is felemelő volt. A közelben Szklabonya, Mikszáth szülőfaluja, és Alsósztregova, amely Madáchot adta a magyarságnak és, a világnak. Körzeti orvost is helyettesítettem Nagykürtösön. Óvárra akkor még a nagy sár miatt csak lóháton vagy traktoron lehetett bejutni. A sebészet széles területével ismerkedtem meg az indulás hónapjaiban. Pozsonyban ez sokkal körülményesebb lett volna. Legszebb emlékeim ahhoz a vidékhez kötődnek. Gömöri származású (bejei) feleségemmel is ott ismerkedtem meg. Akkor gyermeknövér volt, most műtős. Zsernovický Ferenc negyedszázada gyógyít megszakítás nélkül. Szenvedélyesen szereti a hivatását. A kórházat második otthonának tartja. Csak a család itt nagyobb és másféle összetételű. Rengeteg emberrel kerül meghitt kapcsolatba. Hosszan lehetne sorolni azoknak a nevét, akik a gyógyulásukat neki köszönik. Élete egyik felét a kórházban, a másikat otthon éli, pozsonypüspöki családi házában, szüleinek a szülőfalujában. Édesapja tíz-, édesanyja hatgyermekes családban nőtt fel. Nem tudja egészen pontosan, hány unokatestvére él Magyarországon. Apai és anyai nagyszüleit kitelepítették. Az ö házasságában későn születtek a gyerekek. Hét évet kellett várniuk a fiukra, aki most huszonegy éves és az orvosegyetem harmadéves hallgatója, s ugyanannyit a lányukra, aki elsős gimnazista. Szeret együtt lenni a család. Pihenni is együtt járnak egyszer a Balatonhoz, másszor a tengerpartra. Mondaná még sokáig ezt a másik életét, az otthonit, de megint kopogtatnak a kis szoba ajtaján, s szólítja a kötelesség, kezet nyújt, és elnézést kér... MÁCS JÓZSEF A
