A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma atommag tulajdonságainak megbeszélésére hívtak össze — a megjelentek valamivel több mint egynegyede Nobel-díjas európai tudós volt! A résztvevők további negyede a következő két évtizedben érdemelte ki tudományos tevékenységével azt a legmagasabb elismerést. A huszonkét Nobel-dijas életútján keresztül pontosan érzékeltetni lehetne azt a rémregényt, amit huszadik századi európai történelemnek nevezünk: az egyiknek (Albert Einstein) menekülnie kell hazájából származása miatt, a másik jobbnak látja nem viszszatérni oda (Enrico Fermi) a politikai őrület tombolása miatt, a harmadik (Max Ptanck) fiát egy bő évtizeddel EGY FEDÉL ALATT Az „ezután minden másképp volt" cikkek garmadája után üdítőleg hatott rám Csáky Pál töprengő írása Közép-Európa nemzeteinek és nemzeti kisebbségeinek, köztük elsősorban a csehszlovákiai magyarságnak a jövőjéről. Mert ugyan fontos a közeli és távolabbi múlt tisztázása — tekintve, hogy a holnap a tegnapban gyökeredzik —, viszont a jövö körvonalainak a kirajzolása jelenlegi helyzetünkben mindennél fontosabb. Kontinensünk több mint ezer éven keresztül volt a kultúra, a tudomány és a technika központja, mígnem az utóbbi évtizedek folyamán az Atlanti-óceán térségéből (Nyugat-Európa, Amerika keleti partvidéke) fokozatosan áttevődik a „civilizációs epicentrum" a Csendesóceán vidékére (Amerika nyugati partja — Kelet-Ázsia). Szomorú lenne ugyan, de nem tragikus, ha mindez egy természetes folyamat következménye volna. De nem az. Mert ha belegondolunk, két emberöltővel ezelőtt még mindenki az Óvilágba tódult, ha valamit tanulni-alkotni akart. Ezt terjedelmi okokból most csak egy apró illusztrációval érzékeltetném: a kor legfontosabb természettudományos kérdéseit taglaló 1933-as brüsszeli konferencián — amelyet az később kivégzik a Hitler-ellenes merényletben való részvétel miatt, a negyedik (Niels Bohr) egy katonai repülőgép bombaterében hasalva menekül át az Újvilágba, a többiek nagy része is szétszóródik a szélrózsa minden irányába. A harmincas-negyvenes években a tudós-menekültek jelentéktelen amerikai kisvárosokból (pl. Princeton) varázsolnak legendás tudományos központokat, hogy aztán sose térjenek vissza szülőföldjükre. A világ újraelosztása a második világháborút követően végképp megpecsételi Európa sorsát: nyugati feléről a brain-drain keretén belül a lerombolt, kifosztott, felparcellázott területekről menekül az értelmiség krémje, mig keleti felén a teljes létbizonytalanság, majd a kontraszelekció és a bekerítettség süllyeszti apátiába. E rövid történelmi visszatekintés csupán azt szolgálja, hogy egyértelműbb legyen a szakemberek előtt oly jól ismert tény: Európát elsősorban erőszakos eszközökkel taszították a politika sötét erői jelenlegi helyzetébe, nem saját életképességének, küzdőszellemének, tudásának hanyatlása. Emellett a háború utáni fejlődés egyre inkább megmutatta, hogy csupán az integrációs folyamatok felgyorsulása jelenthet ésszerű alternatívát a kor kihívásaira. Csakhogy Nyugat-Európában is megvolt ennek (a sajnos általunk is oly jól ismert) akadálya: a nemzeti előítélet, ennek egyenesági következménye, a nacionalizmus, a sovinizmus (nem véletlenül ez utóbbi francia szó), ami elsősorban a német—francia—angol ellentétekben nyilvánult meg. Olyannyira, hogy még ifjúkorom hajnalából jól emlékszem arra a tizenkilencedik századi groteszk gesztusra, amellyel az egyébként zseniális államfő, Charles de Gaulle megpróbálta biztosítani a francia hegemóniát a tudomány, a technika és a fegyverkezés területén. Az idő tájt, amikor már meresztgetni kezdte az oroszlánkörmeit egy hangyaszorgalmú, nagy kultúrájú, fegyelmezett nép gazdasága a világ túlsó felén. A hetvenes években Európára zúduló japán árudömping döbbentette rá az iparmágnásokat, hogy ezúttal egy természetes folyamat — a gazdasági versenyképesség — söpörheti el őket és egész népeket az útból. A kihívásra csupán egyetlen válasz adódott: a gazdasági és politikai integráció megvalósítása. Bár az egyesült Európa eszméje már évtizedekkel ezelőtt megszületett, a valóságban külső — gazdasági — kényszer nyomására jutott el abba a stádiumba, hogy az Óvilág örök ellenfélként számontartott nagy nemzetei leverték magukról a nacionalizmus béklyóját, ismét bebizonyítva ezzel, hogy a ráció mégiscsak erősebb minden érzelmi indulatnál. Tehát ott már győzött a józan ész — amint arra utal is Csáky Pál írásában. Tájainkon annyival nehezebb a helyzet, amennyivel gazdaságilag és ezzel összefüggésben tudatilag-szellemileg elmaradottabbak vagyunk. Az emberi történelmet jól ismerő űrlény bizonyára jót mulatna azon, hogyan sikerült ötvözni a tizenkilencedik századi nemzetállam-eszményt egy jó adag szociálfeudalizmussal, fittyét hányva az egyik legfontosabb közgazdasági alaptételnek, amely szerint személyi és vállalkozási szabadság nélkül elképzelhetetlen a gazdasági fejlődés. Ennek híján viszont nincs politikai és szociális előrehaladás sem. Számunkra — akik benne élünk — viszont ez egyáltalán nem vicces, így a gödör aljából sorstársként próbál felkapaszkodni lengyel és magyar, cseh és szlovák, román és szerb, horvát és szlovén, velük együtt Eurázsia kéttucatnyi nemzete és nemzeti kisebbsége. Ahhoz viszont, hogy ki is jussunk innen, a legfontosabb lépés az évszázados eszmék túlhaladása: egyszer s mindenkorra le kell számolni a központosított nemzetállam eszményével, belépve végre a huszadik századba, ahol autonóm közösségek határoznak saját sorsuk felöl. A községek, városok, települések, egyes területek nem vazallusai a központnak, de önálló gazdasági, kulturális, társadalmi egységek, amelyek az államháztartásnak kifizetett adót követően szabadon rendelkeznek megtermelt javaikkal: ők maguk határoznak arról, mire használják fel és hogyan. Eközben az állam tájainkon évtizedeken át hangoztatott „elhalása" valósággá válik: a vállalkozásoknak, a kulturális és információcserének, a munkaerő-vándorlásnak, stb. nem akadálya többé a képzeletbeli vörös vonal, amelyet nemrég még fegyverrel és vitézzel őriztek. A törvény pedig nem a lakosság megrendszabályozására és kordában tartására kifundált utasítások halmaza, hanem igazi társadalmi szerződés írásba foglalása, amely elsősorban a gyengék, elesettek — köztük a nemzetiségek — védelmét szolgálják. Hiszen az erősnek nincs szüksége védelemre, ö anélkül is érvényesíteni tudja akaratát. Szájtátva bámuljuk a japán technika csodáit, miközben irigyeljük őket, hogyan tudják ezzel összeötvözni ősi kultúrájukat. Eközben eszünkbe sem jut. hogy szellemi kultúra nélkül nincs modern technika, és hogy mi milyen európai szellemi hagyományok örökösei vagyunk, amiket a mai napig nem vettünk birtokunkba: ezen a tájon hirdettetett ki Miért nem léptem be a Csemadokba? Válasz Sz. Haltenberger Kingának Manapság divattá vált az újság lapjain válaszolni egy-egy levélre, még akkor is, ha személyes ismerősről, netán szomszédról van szó, nos, teszem ezt, nem „divathóbortból", hanem csupán azért, mert én is szeretném megosztani másokkal gondolataimat. Erre az azonnali reagálásra nem csupán abból az okból kifolyólag került sor, mert a Csemadok (ez ideig még fizetett apparátusának) dolgozója vagyok, ezt megtettem volna egyszerű tagként is. „Miért nem léptem be a Csemadokba?" Nem tudom, kedves Kinga, hogy ez önszámonkérés vagy lelkiismeretfurdalás részedről ? Most már nem hiszem, hogy bárki is firtatná ezt. Ismeretes: többször megkérdeztünk, de ezt a te kizárólagos személyes ügyednek tekintettük. Senkit sem győzködtünk, nem is próbáltunk rábeszélni. Én a Csemadok-tagságot úgy kaptam örökségül a szüleimtől, mint a hitet. Felnőttként a döntés természetesen rajtam állt. De nem is volt ezen mit spekulálni — az egyszerű ember ösztönös ráérzéseként tudtam, hogy itt a helyem. Most, az átértékelések korában kétségtelenül könnyebb. Látjuk, mi volt jó, mi volt rossz, s mi ^yolt az, amiről egyáltalán nem beszéltünk. Tudtommal mindig küldtünk meghívót a konferenciánkra, nem „kedvcsinálóként", hanem tiszteletből, de te csak egyszer jöttél el; és sajnos, akkor is csalódtál. Az, hogy a Csemadok csupán statisztikai adattár lett volna, ami a kipipálható nyilvántartás fedezékéből adagolta a kultúrát — nem igaz. „Sok tennivalóm lett volna!" Bizony sok! Tettük is, amit tehettünk, a szakemberek hiányával küszködve, pedig jól jött volna a hozzáértők és rátermettek segítsége, akik meg tudták volna magyarázni az „állampolgárság, nemzetiség, anyanyelv" mibenlétét. Aki nem csinálta, nem tudja megérteni az alapszervezeti elnök szorongását egy-egy akció (író—olvasó találkozó, vagy előadás) előtt, amikor izgalommal leste az ajtót, hányán is nyitnak be a sivár és kultúrát nem éppen sugárzó klubhelyiségbe, vagy hnb irodába. Ismertem olyan elnököt is, aki az évzáró taggyűlésre otthonról vitte a fát és a két kupa szenet. Például Pincén, egy hideg novemberi estén, Ardamica Ferenc író—olvasó találkozóján, csak a meleg légkör és az őszinte baráti szó tartotta ott a tizenhárom embert (beleértve a szerzőt és szervezőt is) 2 órán keresztül. Sikeres és látványos akcióinkon kívül, sajnos, ilyenek is voltak eseménytárunkban, de ezeknek is megvolt a maguk erkölcsi értéke. Tagságunk zöme nem városban, hanem falvakon él, kérdem, az akkori és a fent említett feltételek mellett, hogy lehetett volna a kultúra minden területét felvállalni egy-egy szervezetnek? c
