A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-30 / 13. szám

apokalipszist beszélik el — akár a gyilkosokról, akár az öngyilkosokról, akár az AIDS áldozatairól, vagy a jelenkori lerobbant életekről szólnak —, hanem a huszadik századot, amely talán az ezredfordulóig be is fejeződik. Mert igen szeretnénk végre túllenni rajta. Rossz század volt. Jobb lenne elfelejteni, persze nem úgy, hogy le sem Írjuk, filmre se vesszük ...

A XXII. Magyar Filmszemle fődíját nem osztották ki. Egyenként talán nem is volt fődíjra érdemesült alkotás s talán csak azért nem, mert a megváltozott politikai körülmények új szerepet osztanak a Közép-európai térségben készülő filmeknek is, ahol a nyílt beszéd szigorú tilalmának évtizedeiben nyelvet, műfajt teremtett, s remekműveket szült — épp a hallgatás kényszere. Biztosak lehetünk benne, hogy a kibeszélés lehetősége is megteremti a maga remekműveit, de ennek még csak a legelején vagyunk, sok bennünk a bizonytalanság, légzésünk ritmusa egyelőre még a sóhajtozások sorozatára emlékeztet inkább. A magyar filmesek azonban előbbre tartanak egy-két sóhajtással, de ettől még az ö szájukban sem édesedik meg olyan gyorsan a nyál.

Kétségtelen, hogy a huszonkét esztendő minden nekifutásában ugyanúgy születtek klasszikus értékű magyar filmalkotások, mint ahogy születnek majd a jövőben is. Hogy a filmszemle évtizedei során nagyobb ünnepeknek is lehettünk tanúi, az tagadhatatlan. Személy szerint azonban nekem ez a filmszemle is ünnep volt, hiszen külföldi, de magyar lévén végképp nem volt, nem lehetett idegen az a kontextus, amit a kényelmesebb és gondtalanabb országokból jött idegenek egy szerencsésebb múlt birtokában nem mindnyájan tudtak megérteni, vagy ha úgy tetszik, megszeretni, — jóllehet, ők sem csupán szórakozni akartak. Mert szórakoztató semmiképpen sem volt a filmek mezőnye. Vígjáték alig akadt, az is meglehetősen bugyuta. A kedvünk valamivel talán jobb, de felhőtlen marháskodásra annak ellenére sincs kellő okunk, hogy tudjuk: nehezebb időkben jobb magyar vígjátékok is születtek, mint ez az egyszál idei darab. Úgy látszik, Közép-Európa közelmúltja hozzánk, közép-európaiakhoz úgy kerül egyre közelebb, ahogy a távolabb élőktől távolodni látszik. Talán csak azért, mert önmagáról szólván óhatatlanul politizál, miáltal szélesebb politikai összefüggéseinek gyürüzése enyhülni látszik. Ám arról se feledkezzünk meg, hogy a magyar filmesek az utóbbi néhány év alatt igen sok mindent kibeszéltek, amit nem mentségül, hanem egyértelműen érdemként kell elkönyvelni. A beszéd pedig nem maradhat befejezetlen, mert akkor nem lesz belőle párbeszéd. Ez a párbeszéd talán most kezdődött el és éppen ez igazolja, hogy az idei szemle elkerülhetetlenül lett ilyen. Szerencsére nem a nemzeti elfogultság okán. Hozzá kell tenni, ennyi — félszáz — film még egyetlen szemlén sem került közönség elé, pedig úgynevezett konzerv egy sem akadt köztük. A koncepciós perekről, a kivégzett kulákokról, az erdélyi menekültekről, az ötvenhatos forradalomról s annak nem csak utcai harcokban elesett áldozatairól, a Szibériába hurcoltakról beszéltek ezek a mozgóképek. Ha az elmúlt negyven esztendő máshogyan alakul, biztosan másról szólnak a filmek is. S ami Így alakult, az most átalakulni látszik, de nem olyan gyorsan, hogy máris lila sci-fit kérjünk számon a jelenkori alkotókon^

Más kérdés, hogy senki sem szomorkodik szívesen.

KESZELI FERENC

Ásítanak-e az inasok?

Kezdetben vala a „mester úr", annak rikácsoló felesége és a pofonra váró, ásító inas. Az inasból később ugyancsak mester lett, mert megtanulta a szakmát és mesterének házában céhbeli büszkeséget is tanult. Majd jőve a szocialista iskolaügy, az államosított ipari vállalatok, a szövetkezetesített szolgáltatások és megszületik a gyönyörű eszme: mindenkinek lehetővé tenni, hogy képességei, rátermettsége szerint válasszon és tanuljon szakmát. Hogy az eszme valóra válhassék, megszületnek a szaktanintézetek, és hogy távolabbi érdeklődőt se kelljen visszautasítani, kollégiumot is építettünk. A szaktanintézetek építésének korában megtanultunk egy új fogalmat, mely szerint az inas már nem inas, hanem szakmunkástanuló. A hetvenes évek végén érvénybe lépett az iskolaügyünk további fejlődéséről szóló dokumentum 1976-ból, új szakok jöttek létre és gyártottuk az érettségizett szakmunkástanulókat, százával, ezrével.

Most, amikor az egész iskola ügy az átalakulás fázisába került, nem tudjuk, mi lesz szaktanintézeteink sorsa. Pedig képzett — és nagyon jól képzett — szakmunkásokra a jövőben is szükség lesz, csak nem mindegy, ki neveli fel őket és milyen áron. Arra vagyok tehát kiváncsi, hogy most ki ásítozik: az iskolaügy vagy az inasok?

Dr. Viera Očkayová kandidátus, a Pedagógiai Kutatóintézet csoportvezetője és az oktatásügyi minisztérium újonnan megalakult szakmunkásképző szakcsoportjának tagja.

— A szaktanintézetek jövőjéről nyilatkozni ma még felelőtlenség lenne. Szakcsoportunkra olyan operativ feladatok hárulnak, amelyek miatt ma a távlati feladatok megoldására nem marad idő. Legsürgetőbb gondunk az, hogy a vállalatok nagy része áttérve az önfinanszírozás gyakorlatára nem hajlandó olyan mennyiségű szakmunkástanulót fogadni, mint az eddigi gyakorlatban. Megjegyezném: bizonyos kérdésekben igazuk van, hisz a nagyvállalatok túlnyomó többsége más üzemek sőt ágazatok részére is képzett munkásokat, s most ezt nem vállalhatják. Ha a jövő tanévben emiatt a korlátozás miatt nem tudnánk biztosítani a munkásfiatalok egy részének a továbbtanulási lehetőséget, az intézkedés kb. 20—23 ezer fiatalt érintene. A probléma megoldására — tekintettel annak súlyára — Szlovákia kormányhivatalát kértük fel. A másik gond, amely Viszont távlativá válhat az az, hogy nagyvállalatok esnek szét apró üzemekké, átszerveződnek és a belőlük keletkező kisebb üzemegységek nem képesek eltartani a szaktanintézeteket. (Szerk. megj.: a szakmunkástanulók nevelési költségei háromszor nagyobbak, mint a szakközépiskolásoké és gimnáziumoké). Ebben a helyzetben nem áll módunkban semmilyen jogi úton rákényszeríteni a vállalatokat, hogy legalább átmenetileg vállalják a szakmunkásképzés eddigi formáját. Természetesen Így nagyon nehéz a szaktanintézetek struktúraváltásáról és távlati feladatok megoldásáról nyilatkozni.

A szaktanintézetek építésének, anyagi bázisának eddigi gyakorlata is felemás volt. A pedagógusokat az iskolaügy fizette és természetesen előírta tantervi feladataikat is. A gyakorlati rész fenntartása pedig az egyes ágazatok dolga volt, s azok biztosították a

szakembereket is. Az eddig fennálló struktúrában nagyon nehéz elképzelni, hogy magánvállalkozók foglalkozzanak a munkásifjúság nevelésével, pedig a közeljövőben remélhetőleg ők is kiveszik részüket ebben. Majdnem minden olyan találkozón, amely iskolaügyünk további feladatairól szólt az alapvető gondot abban láttam, hogy a jelenlegi oktatási minisztérium csakis a centralizált iskolaügyben képes gondolkodni. Indokolja ezt természetesen az ország gazdasági helyzete is, hisz a központi állami költségvetésből működő iskolarendszer még képes dolgozni, de nem tudok olyan magánvállalkozókról, szponzorokról vagy egyéb szervezetekről (az egyházon kívül) amelyek képesek lennének eltartani az iskolákat. Magától értetődő, hogy az iskolarendszer — beleértve a szaktanintézeteket is — most átmeneti időszakba került. A régi már nem jó, de még működőképes, ellenben nincs meg az iskolaügy felépítésének új

koncepciója, jelenleg csak „akadémiai" szinten tárgyalnak erről az arra hivatott szakemberek.

Újra dr. Očkayová: — Az egyetlen konkrétum, amelyet áprilisban már előterjeszthetünk, az a koncepció, amely megoldást javasol az újonnan felmerült gondok megoldására. Eszerint jó lenne, ha egy ágazatokon felüli, központi szerv jönne létre a szaktanintézetek munkájának koordinálására. Úgy képzeljük el, hogy a szakmai képzés továbbra is az ágazatok vállán marad — s itt lehetnek partnereink az egyre inkább teret kívánó magánvállalkozók — az elméleti képzést viszont az iskolaügyi minisztérium látná el az ágazatok erre szánt költségvetéséből. A már említett szerv feladata lenne a költségvetés

szétosztásának módja valamint az új tantervek elkészítése. Ma még nem tudom megjósolni, mi lesz az ún. kétéves szakokkal, hiszen azok létjogosultságát nem egy szakember és nem egy fórum kérdőjelezte meg. Távlatilag megoldandó kérdés, hogyan biztosítsuk a jövőben a szakmunkástanulók továbbtanulási lehetőségeit — gondolok itt az érettségi bizonyítvány megszerzésének módjára. Nem tudjuk még, hogy a kötelező iskolalátogatási idő tíz év marad-e vagy visszaállítják kilencévesre — várjuk tehát a készülő alapiskolai és középiskolai törvényt. Nem elhanyagolandó tény, hogy nem tisztázott a szaktanintézetek pedagógusainak helyzete, hogy legalább nagy vonalakban hogyan állítjuk össze az átmeneti elméleti tanterveket.

Nem irigylem azokat a szakembereket, akik a szakmunkásképzés jelenlegi gondjaival

foglalkoznak. Országos problémák megoldása nélkül nem szólhatok most a nemzetiségi szakmunkásképzés specifikumairól, azokra a közeljövőben visszatérek még. A megoldásokra várva viszont eszembe jut Munkácsy Az ásító inas című képe, s van egy olyan érzésem, hogy most nem az inasok ásítoznak. Mig iskolaügyi szerveink megoldásokat keresnek, addig sem kívánok az e témában tevékenykedőknek és érintetteknek jó álmokat.-lovász-