A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma A romlás évtizedei BESZÉLGETÉS DR. JANICS KÁLMÁNNAL 1989. december 12-én este a Csemadok pozsonyi székházéban találkoztak az érdeklődők, elsősorban a fővárosban tanuló főiskolás fiatalok, de szép számban felnőttek is dr. Janics Kálmánnal, A Hontalanság évei című, eddig csak Münchenben és Budapesten megjelent nagyszerű könyv szerzőjével. Megragadtam az alkalmat és interjút kértem tőle. — Beszélj a közérzetedről. Hogyan hatott rád a november 17-ét követő nagy társadalmi megmozdulás ? — 1989 novemberének prágai napjai döbbenetes hatással voltak rám. Ha valaki november 15-én azt mondta volna nekem, hogy diákok és színészek fellépése 21 nap alatt megdönti a Jakeš-diktatúrát, azt javasoltam volna neki, hogy jelentkezzen a pszi - chiátrián. Egy új világ áll előttünk, amelynek a távlatait le sem tudtuk még mérni. — Emlékezz az úgynevezett válságos 1968-69-es esztendőkre... — 1968 mindenki számára súlyos depresszió volt. Ebben a hangulatban éltem én is, annak ellenére, hogy bizonyos értelmiségi körökben optimizmust tapasztaltam. Mindenki úgy tudta, hogy az alkotmánytörvény, amelyet az Új Szó 1968. november 7-én közzétett, érvényesnek tekinthető. Hogy ez hamisítvány, arra csak 1983-ban jöttem rá, amikor egy vita kapcsán elhatároztam, hogy kinyomozom a rejtélyes titkot. 1968 októberében a Pravda, az Új Szó, a Lúd és a Nové slovo olyan alkotmányszöveget tett közzé, amely tartalmazta az egyenrangúságot, a kulturális önigazgatást és a központi szervek létrehozását. Ehhez még meg kell jegyeznem, hogy 1969 elejétől ugyanazt tettem, amit a második világháború befejezése után. Gyűjteni kezdtem minden irodalmat, és írásbeli megnyilatkozást, s végigolvastam az Új Szó 1968. október 28-i számában Egri László képviselő beszédét, aki a Nemzetgyűlés október 27-i ülésén a következőket jelentette ki: „Hiába szavazzuk meg mi most az egyenlőséget és a kulturális önigazgatásra való jogot, az is szükséges, hogy ézeket be is tartsuk." Ezeket a sorokat olvasva nagyon meglepődtem. Elsősorban azért, mert a könyvesboltokban árult és az Új Szó november 7-i számában közölt alkotmányszövegben nem szerepel az egyenrangúság és a kulturális önigazgatás. Hozzá kell tennem, hogy az Új Szó október 29-i számában is az érvényes szöveget tették közzé, de november 7-én már jelezte a szerkesztőség, hogy a régi szöveg érvénytelen. Mindaz, amit eddig elmondtam, csak a csehszlovákiai magyar olvasók számára újdonság. Budapesti szamizdat lapokban már 1986-ban nyilvánosságra hoztam Törvény vagy nem törvény? címmel. 1978-ban az ügynek törvényes folytatása is volt. Az államügyész felszólított, bizonyítsam be az állításaimat. A rendőrség rendelkezésére bocsátottam a Pravda és az Új Szó október.5-i számát. Egy hét telt el, és közölte velem a rendőrség, hogy az államügyészség a bizonyítékaimat elfogadja. Meg kell vallanom, 1981-ben még magam is olyan cikket juttattam el a Münchenben megjelenő Új Látóhatárnak A romlás évtizedei címmel, amelyben azt a téves nézetet vallottam, hogy az alkotmánytörvényt megszavazása előtt meghamisították. Az igazságot csak 1983-ban ismertem fel. Nemcsak a rendelkezésemre álló adatok alapján, hanem politikai ismeretek birtokában is, hiszen az alkotmánytörvényt létrehozó legfőbb politikai személyiségek (Svoboda, Dubček, Černik, Smrkovský) még a helyükön voltak, tehát elképzelhetetlen, hogy bárki is hamisítási kísérletet hajthatott volna végre. Akkori közérzetemről szólva, ez azonos volt a többi magyar közérzetével. Vártuk a végrehajtó törvényeket, ezek helyett azonban Csehszlovákia népe 1970 decemberében a Tanulságok című párthatározattal „gazdagodott". Minden okunk megvolt a lelki megroppanásra, így 1971 -ben már nem is csodálkoztunk a magyar nemzeti kisebbség ellen irányuló jogfosztásokon. 1975-ig hitegettem magam, hogy még Svoboda az államelnök, 1975 után meg azzal, hogy a magyar nemzeti kisebbség ügyében akkor jóindulatot tanúsító és kifejező Gustáv Husák lépett a helyére, aki közismerten a reformpolitika híve.volt. Teltek-múltak az évek, bekövetkezett az, amit a romlás évtizedeinek neveztem. A 80-as években a helyzet még csak tovább romlott. Ekkor már csupán a csodában lehetett hinni. 1987 decemberéig passzív és kizárólag megfigyelő álláspontot foglaltam el, s mikor Jakeš lett a CSKP KB főtitkára, végérvényesen felismertem, hogy itt már a csodában sem lehet hinni, tennem kell valamit. Adataim felhasználásával megírtam egy tanulmányt István-nap éjszakája és ami utána következett címmel. A budapesti Beszélő 1988. július 1 -jén közölte. Reméltem, hogy a Szabad Európa magyar adása ismertetni fogja, de nem tette. A mai napon (december 12) átadtam az Új Szó szerkesztőségének. — A csehszlovákiai magyar olvasók előtt majdnem teljesen ismeretlen „hírhedt" könyved, A hontalanság évei. Szeretnék ismerni megszületésének a körülményeit .. . — A második világháború befejezésének napjaiban a barbárság és öldöklés undorító múltjával szembenézve, hazatérő katonaként arról ábrándoztam, hogy most már a különböző nemzetek meg fogják érteni egymást, és huzamosan biztosított lesz az emberiség tartós, békés együttélése. De amikor hazaérkeztem, olyan feliratokat láttam, hogy a magyarokat a Dunába, meg magyarok nélküli Csehszlovákiát, stb. Az álmodozásaimból kénytelen voltam felébredni. És mert láttam, nem átmeneti forradalmi kilengésről van szó, gyűjteni kezdtem az adatokat és a bizonyítékokat. Minden folyóiratot megrendeltem, köztük három napilapot, minden háború után megjelent könyvet megvásároltam, azzal a céllal, hogy történelmi áttekintés maradjon az utókorra mindarról, ami Csehszlovákiában 1945 után a magyarokkal történt. Az adatgyűjtést 1980 decemberéig folytattam, de az óriási mennyiségű anyag feldolgozásához már 1947-ben hozzáfogtam. Elmúlt harminc esztendő, 1977-et írtunk, amikor a könyvem Írását elkezdtem. Januárban ültem hozzá és 1977 júniusában fejeztem be. Közben persze sok minden történt. Például 1968-ban a demagógokat sorra a pádra kellett ültetnem. Tudtam, mit írtak korábban, benne voltak a dossziémban. A kéziratot (290 oldal) 1977. július 1-jén juttattam el Budapestre. — A kézirat sorsáról, hányattatásáról és a kiadását kísérő félelemről is hallhatnánk valamit? — Bár a kéziratom már Budapesten volt, kizárólag azért, hogy védeni tudjam magam, 1977. szeptember 1-jén elküldtem egy másolatát a Madách Könyvkiadónak, ahonnan azzal a megokolással kaptam vissza, hogy pontatlanok a fordítások. Ami azonban ennél lényegesebb, hogy Illyés Gyula értesült a kézirat létezéséről, és levélben kért arra, hogy Csoóri Sándorral együtt elolvashassák. Én ebbe örömmel beleegyeztem. Néhány hét múlva Illyés Gyula levelet írt, amelyben kifejezte, hogy szeretné, ha meglátogatnám. A látogatás megtörtént Tihanyban 1978. szeptember elején. Közben ez év április elsején hazug vádak alapján menesztettek jolsvai körorvosi állásomból. Visszakerültem a szülőfalumba, Vágkirályfára, 1978. július 26-án, Anna-napon. A kézirat létezéséről tudomást szerzett a csehszlovák hatóság! Az Illyés Gyulánál tett látogatásom kedvező hangulatban folyt le. Kérdésemre, hogy mi a véleménye a kéziratomról, csak annyit mondott: „Kedves barátom, a műved korszakalkotó!" Megígérte, hajlandó mindent megtenni azért, hogy ha a kézirat Budapesten nem is, de valamelyik nyugat-európai országban megjelenjen. És, hogy előszót is ő maga ir hozzá! Végül a kiadást a berni Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem vállalta. 1979. október 26-án a könyv Münchenben megjelent. A kéziratot egy japán nyelvész csempészte át a magyar—osztrák határon. Ez is Illyés Gyula ötlete volt. 1979 januárjában jutott el a kézirat nyugatra, s azután támadott meg az Új Szóban Szatmári Ádám álnéven valaki Kit szolgál ez? című cikkében. A bíróságnál panaszt emeltem az Új Szó ellen, de másodfokon is azzal utasítottak el, hogy nem tehetnek semmit, ha nem közlöm velük a cikkíró Szatmári Ádám lakhelyi cimét. Mikor Jolsváról elbocsátottak, sokat töprengtem azon, miért fáj ennyire ez a könyv valakiknek? Gondoltam, a ligetfalusi tömegsír, a 90 legyilkolt magyar levente esetének leírása a harag kiváltó oka? Ezért úgy döntöttem, ezt a részt kihagyom a könyvemből. Illyés Gyula azonban azt mondta. benne kell maradnia a tömeggyilkosság leírásának. A hontalanság évei miatt a zaklatásaimnak soha nem volt vége. A könyv fogadtatása azonban kárpótolt mindenért. Illyés Gyula méltató sorai kívánkoznak ide: „A hontalanság évei hamari reménykeltés nélkül is mutató tábla a jövő felé. Soha senkit ilyen sorscsapás ne fenyegessen. Azokat sem, akik hajlottak ilyet okozni, kihasználni. Ez a könyv kéznyújtás tehát: kemény fogásé, de ezáltal férfias: nyíltságával kínál barátságot." Második kiadása még Münchenben, de a harmadik már Budapesten jelent meg az 1989. évi ünnepi könyvhétre. Bántó számomra, hogy a csehszlovákiai magyarok a Madách Könyvkiadó kiadványaként még nem ismerhették meg. — Bethlen-dijas író vagy. Beszélj a megtisztelő elismerésről és tervedről egyéni életeddel, valamint forrongó társadalmunk jelenével és holnapjával összefüggésben ... — A Bethlen-dijat 1988. november 2-án kaptam A hontalanság éveiért. Akkor azt az ígéretet tettem, hogy 1989 decemberéig új könyvvel jelentkezem, amelyben a csehszlovákiai magyarság 1968 utáni sorsát dolgozom fel. Ez a könyvem, sajnos, még nem készült el, abban azonban biztos vagyok, hogy 1990 júliusáig be tudom fejezni. Szívósan és körültekintően dolgozom rajta. 1989. július 30-ig orvosként szolgáltam Vágsellyén, Így nem sok időm maradt az Írásra. A brezsnyevi invázió következtében előállt negatív nemzeti kisebbségi jelenségek végső okainak felderítése nemcsak magyar, hanem csehszlovák közügy, ezért a megírását sürgős feladatnak tekintem. 1968-tól 1971-ig ugyanúgy gyűjtöttem a bizonyító anyagokat, mint a második világháború befejezése után. A helyzet alapos ismerete hozzátartozik a demokratikus léthez és igazmondáshoz. Hetvenhét éves vagyok, hála istennek szellemileg még friss. És akármilyen furcsán is hangzik, köszönettel tartozom azoknak, akik elűztek jolsvai körorvosi állásomból, mert visszacsöppenve a falusi magányba, egészségesebbnek és talán munkabíróbbnak is érzem magam. MÁCS JÓZSEF NYÍLT LEVÉL a Csemadok új Központi Bizottságához Tisztelt Választmány! Örömmel vettem tudomásul, hogy a Csemadok egyéb nemzetiségi kezdeményezéseink után szintén reagált rég várt társadalmi változásainkra és rendkívüli központi bizottsági ülést hívott össze. Örömmel vettem tudomásul azt is, hogy nem egyszerű személycserékről és legiszlatív „rehabilitációról" van csak szó, hanem elindult egy folyamat, amely talán egyetlen, tömegeket mozgató szervezetünk valódi megújulását, jó értelemben vett átalakulását szolgálhatja. Persze, vannak fenntartásaim is, de remélem, hogy a „teljes eszmei odaadás" műelméletének ideje Csemadok-berkekben is lejárt. A Csemadok amatőr művészeti mozgalmaival foglalkozva eddig is gyakran vettem elő kritikus toliamat vagy „jártattam a számat". 6
