A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
Lovicsek Béla FALUVÉGTŐL : FALUVÉGIG ... Behívóm a párkánynánai új laktanyába, az első harckocsizó ezredhez szólított. A párkányi állomáson tehergépkocsikkal vártak ránk. No lám, egész jól kezdődik. Nem kell gyalogolni meg cipelni a katonaládát a laktanyába vezető, mintegy másfél-két kilométeres úton. A negyedik századhoz osztottak be. Veres százados volt a parancsnokunk, Benkovich főhadnagy pedig a helyettese. A százados vékonydongájú. koromfekete hajú, iksz lábú férfi volt. Háta mögött vigyorogva súgtak össze: „Ez is csak két lavórban tud lábat mosni." Tényleg vékonyka volt. Szinte átütötte a napsugár. Csoda, hogy nem kapta el a szél. Viszont kíméletlenül kegyetlen tudott lenni. Jaj volt annak az újoncnak, akire kérdőn rávetette hideg, kígyó tekintetét. Bár halkan beszélt, mégis metszett a szava, mint a beretva. Mintha a drága jó édesanyja azért hozta volna a világra, hogy a kiskatonák réme legyen. A Benkovich főhadnagy szép férfipéldány volt. Nagyon szerette az italt meg a nőket. Jóval emberségesebb volt a századosnál. Néha ugyan, ha megharagitatta valaki, hátra arcot vezényelt és úgy rúgta ülep>en az illetőt, hogy két-három métert csúszott hason. Mégsem haragudott rá senki, mert a következő pillanatban megveregetve az illető vállát, ezt mondta: „Oda se neki, kiskomám, annak idején engem is sokszor valagon rúgtak!" Azzal el volt intézve. A század igazi réme azonban Péter, a kiképző, jutási őrmester volt. Apró termetével úgy nézett ki, mint egy bulldog kutya ülve. Ha elbödült a körletben, beleremegett ajtó, ablak, és akkorára nyílt a pofája, mint egy kályhacsö. Csodálatra méltó volt a „szókincse". Azon tűnődtünk, hogy abban a szűk agyában miként tud megteremni a kitolások oly széles skálája, továbbá a repedt sarkú édesanyák, az istennek meg a rokonságának, valamint a kuplerájok hervadt virágszálainak a gyakori és szabatos emlegetése. Mindez úgy ömlött a szájából, mint valami jól megkomponált, barbár imádság. Azzal ugyan nem dicsekedett el, hogy a macskakaparás különb az Írásánál, meg azzal sem, hogy az egyszeregyet végképp nem tudja, viszont, ha valakit műveltebbnek érzett magánál, azt le tudta volna nyelni keresztben. Így aztán mindenki sötétebbnek és butábbnak tetette magát előtte még a bakancstalpnál is. A század nagyobbik része felvidéki volt, ami a jutásinál rettentő nagy bűnnek számított. „Majd én kiherélem belőletek a felvidéki szellemet, rothadt, kommunista banda! Nálunk a hozzátok hasonlókat a patkányok rágják meg a csatornákban!" Nem akarom részletezni az újonckiképzésnek már-már a kibirhatatlanságig fokozódó kegyetlenségeit. Vért ugyan nem izzadtunk, viszont többen véreset vizeltek. Sokan megátkozták világra jöttének a pillanatát, s nem egy akadt közülünk, aki elkeseredésében azon törte a fejét, hogy szájába dugja a puskája csövét és lábujjával meghúzza a ravaszt. Én összeszorított foggal tűrtem, s bármilyen furcsán hangzik, a humorosabbik oldaláról próbáltam felfogni a helyzetet. Részben sikerült is, különösen akkor, amikor levelet kaptam a kedvesemtől, meg aztán azzal biztattam magam, hogy nem tart ez örökké. s még mindig kibirhatóbb és veszélytelenebb a frontszolgálatnál. Takarodó és villanyoltás után a szobaparancsnokunk, egy tizedes úrrrl, már meg csak rámszólt a sötétben: „Hé, Lovicsek, mondj már valami marhaságot, hadd röhögjön ez a rojtos szájú banda! De jó pikánsát, hogy szebb legyen az álmunk!" Lassanként kifogytam a trágár vicceimből. Szerencsémre december elejéig az újonckiképzés is befejeződött. Miklós-napkor ünnepi ebédet kaptunk, hozzá két deci vörösbort. Lám, milyen szép a katonaélet! Az alapkiképzés után egyeseket harckocsi- vagy gépkocsivezetőnek, másokat lövésznek vagy rádiósnak osztottak be. A főhadnagy meglátta, hogy elég maradhatós az írásom, meg tán a szememben is több értelmet vélt fölfedezni, mint általában, századirnoki beosztásba sorolt. Számomra így sokkal kényelmesebbé és elviselhetőbbé vált a katonaélet. Irigyeltek érte. Mást azonban nem tehettek a társaim. A legénységi szobából az első emeleti irodába költöztem. A szekrényen és az íróasztalon kívül két ágy állt benne. Az egyik az enyém, a másik pedig az üzemanyagos szakaszvezetőé volt. Jól megvoltam a hóri - horgas szakival. Karácsonykor néhánynapos szabadságot kaptam. Végtelenül örültek a szüleim meg a nagyszüleim, dicsértek a szomszédok meg az ismerősök: „De szép katona vagy!" Bizonyára nőttem volna egy félarasznyit, ha a kedvesem is megláthatott volna. A lévai kórházban feküdt, nem találkozhattam vele. A szabadságom leteltével vissza kellett utaznom. Sokkal nehezebbemre esett, mint a bevonulás hajnalán. Teltek, múltak a hetek, hónapok. Egyszer éleslövészetre vonultunk ki a közeli lőtérre. Feladatom a lőlapok előkészítése, s majdani kitöltése volt. A teljesség kedvéért én is rákönyököltem a fékpadra. Nem féltem attól, hogy leégek, hiszen leverrtekoromban első díjat nyertem a megyei versenyen. Akkor állt a hátam mögé a százados. Gunyorosan megjegyezte: „A puhány Írnokok is tudnak lőni!?" Kissé meggondolatlanul azt válaszoltam, hogy tessék a teres mögé állni, majd megtudja. Rettentő dühbe gurult az ikszeslábú. s ha nem lettem volna a főhadnagy „kedvence", kiköttetett volna, mint ahogy előttem és utánam kiköttetett egy-két századbelit. Akkor már hallottam a voronyezsi harcokról, meg a Don-kanyar pokláról, a szétvert 2. hadsereg sorsáról. Személyesen láttam lefagyott és megcsonkított végtagokkal hazakerült katonákat. Rettenetemben és kínomban szerettem volna világgá kiáltani, hogy: „Mit akartok tölünk, egyszerű emberkéktől ti őrmesterek, századosok, ezredesek, tábornokok, s ki tudja még kik, mások? Egyetlen, arcnélküli masszává gyúrni és a pusztulásba kergetni? Kiért, miért?" Kitavaszodott, kőzelgett a nyár. Apám egyszer-kétszer meglátogatott. Jó hazai ízekkel telt meg a szám. És meglátogatott a kedvesem is. Teljes lett volna a boldogságom, ha közben nem rebesgették volna, hogy rövidesen indulunk valahová, de azt senki sem tudta, hogy hová. Gyomorrontással az ezredtörzshöz tartozó „gyengélkedőre" mentem. K. L. eü. őrmesterről hallottam egyet s mást, főleg azt, hogy homokos. Bevallom, fogalmam sem volt, mit takar a szó. Olyan ember volt, mint bárki más. Talán abban különbözött másoktól, hogy örökké mosolyban fürdött a kerekded arca. Kikérdezgetett, hogy ki fia-borja vagyok, körbejárt, megtapogatta az izomzatomat, aztán megkérdezte, akarok-e az ezredtörzs vezető orvosának, a százados úrnak, az írnoka lenni. Akartam! Egy héten belül elintézte. A századbeliek a fejüket csóválták: „Lovicsek, Lovicsek, te aztán megfogtad az isten lábát, szerencsés csillagzat alatt születtél!" Isten áldja meg az őrmester „homokosságát", gondoltam magamban, bár egy kicsit tartottam tőle, azaz féltem az ellenszolgáltatástól, mert közben megtudtam, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Mint később kiderült, felesleges volt az aggodalmam: nem „bántott". Megelégedett azzal, hogy mindig a közelében érzett engem. Vadonatúj mundérba öltöztettek bennünket. Mi ez? Végkielégítés a halálba indulás előtt ? A közelben lakók hazavihették a katonaládájukat. Mikor apám megpillantott az új mundérban, tudta, hogy miről van szó. Édesanyám csak sejtette. Csendesen sirdogált, pedig nem akart. Olajzöld, vöröskeresztes mentőkocsit kaptunk. Heten tartoztunk hozzá: az orvosszázados, az őrmester, a gépkocsivezető, a százados csicskása, két „dögész" meg én. Másnap bevagoniroztunk és irány a Délvidék. Szerelvényünk a Balaton mentén robogott. Azt hallottuk, partizánvadászatra megyünk. Csak annyit tudtam a partizánokról, hogy az ellenség hátában robbantgatják a vasutakat, lőszerraktárakat, meg hogy a mesterlövészeik rendszeresen tizedelik az ellenséget. Hát köszönöm szépen! (Folytatjuk) Folytatás a 17. oldalról bácsolta a hullámokat és a tenger vizét, a szökőár elárasztotta Hollandia termékeny alföldjét. Sok falut, sok ezer embert nyelt el a tenger. Ott, ahol tíz-húsz méternyi mély a tenger tiszta időben sokszor látni az elárasztott falvak házait, a templomok tornyát a viz alatt. Ezért harcol Hollandia századok óta a természet erőivel, ezért épít gátakat. A királyi család székhelye Amszterdam. Amikor 1200-ban megalapították és felépítették a magas, keskeny házakat, a szűk utcácskákat, nem gondoltak a nagy motorikus járművekre. A városokban, őrizve a hagyományt, nem kivétel, hogy a régi épületek mellett modern házak is láthatók. Különös, hogy a lakóházak ablakain ritkaságnak számit az ablakfüggöny. A nagy üvegtáblák mögött látható a sok virág és a berendezés. Hollandiában természetesen a miénktől eltérő a családok háztartása, étkezési szokásai. A bőséges reggeli gyümölcslével kezdődik, utána vajat, sonkát, tojást esetleg szalonnás rántottét tálalnak fel a teához vagy kávéhoz. A gyerekek a kitűnő holland kakaót isszák. A főétkezés időpontja este hat óra. A menü levesből vagy valamiféle előételből, gyakran a változatosan elkészített rákkoktélból, bőségesen köritett hús- vagy halételből és desszertből áll. A legkedveltebb a marhahús, de gyakori a szárnyas, főképpen a kacsa. Természetesen az asztalra kerülnek a híres holland sajtok is. Az estebédet bor és sör egészíti ki. Végül e csodás országról elmondhatjuk, hogy a zöldellő rét, a csatornák, amelyek mintha a talaj felszíne felett gyűjtenék a vizet, a szélmalmok, amelyek szorgalmasan dolgoznak bizonyára minden odalátogató csodálatát és elismerését kivívják. PLOCZEK M.ERZSÉBET 23
