A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
(Pha/acrocorax carbo) A kárókatona, vagy kormorán liba nagyságú, fekete színű vízimadár. Jól úszik, kitünően bukik, gyorsan és kitartóan, nyújtott nyakkal repül. Rendesen csapatokat alkot. Nevét a látszat után kapta, ugyanis a test végén levő lábai segítségével felálló helyzetben a nyakát kinyújtva „katonásan" tud csak pózolni. Nálunk jobbára a Dunán, illetve annak közvetlen közelében találkozunk kárókatonával. Kóbor egyedeit, vagy csapatait megfigyelték az árvái, a rózsaszállási, az ungszennai és más víztárolókon, halastavakon is. Nagyon elterjedt madár, Dél-Amerikán kívül az összes kontinensen megtalálható. Európában Izlandtól a Fekete-tengerig mindenfelé honos, elsősorban a tengerpartok mentén, valamint a nagyobb folyókat követve. A kárókatonák rendkívül vizigényes madarak. Megtelepedésükhöz bőséges táplálék és zavartalan fészkelöhely szükséges. Nem tudni még, hogy hazai kárókatonáink hogyan viszonyulnak majd a Duna vízrendezéséhez, maradnak-e, vagy végleg elhagyják az ősi tájat. Kiveszésüktöl minden bizonnyal nem kell tartani, mert a tengerparti országokban az állományok mostanában szinte robbanásszerűen emelkednek. Csak a kis Dániában 1988-ban 15 fészektelepen 14 ezer kormorán költött! Nálunk a ma már nem létező legismertebb kárókatona-telep pozsonypüspöki határában egy néhai Duna-szigeten létesült. Az akkor 1 000-— 1 500 fészket számláló telepet 1929-ben természetvédelmi területté nyilvánították. Az ötvenes évek elején még 800 pár költött itt, de később a telep megszűnt. Utoljára az Isztragov nevű Duna-szakaszon 1957-ben 150 pár költött. Manapság már csak kóbor csapatai jelzik, hogy itt vannak még a Dunán. A kárókatona nem vándormadár. A tengerpartokon kitart télen is. A nagyobb folyókról (a Dunáról) csak akkor tűnik el, ha azok befagynak. A pozsonypüspöki kormorántelepen a fészkelő madarak már február végén megjelentek s márciusban fészekaljaikat költötték. A magas nyár- és fűzfákon épült kárókatona-telep területén rendszerint néhány tucat szürkegém és 1 —2 pár barnakánya is költött. A fészkelőfák az évek során folyamatosan kiszáradtak (a sok ürülék pusztítja a vegetációt), ezért kárókatonáink fészektelepüket alkalmasint módosítani voltak kénytelenek. A teljes fészekalj 3—4, néha öt világoskék tojást tartalmaz. A mezteler\ szinte őslényekre emlékeztető fiókák 23—24 nap elteltével kelnek ki. A roppant falánk fiakat mindkét szülő szorgalmasan eteti. Ha netán éppen ekkor járunk egy ilyen telepen már messziről hallani a harsány „ge-ge-ge” hangon kolduló fiókák hangját. Az etetés úgy folyik, hogy a fióka benyúl a szülő csőrébe, hogy az ott már kissé előemésztett haltáplálékot kivehesse. Néha akkora a préda, hogy a fiatalok nem képesek azt lenyelni és kénytelenek a fészekről ledobni. Költésidöben a fészkek alatt rendszeresen rókák lesik az égből hulló lakomát. A kárókatona kizárólagos tápláléka a hal. Legszívesebben 20—30 cm hosszú példányokat fogyaszt. Napi átlagadagja 0,8 kg. A prédát bukva szerzi meg. Sokszor több példány közösen „meghajtva" egy-egy holtágat vagy Duna-kanyart. A kárókatonánál valamivel kisebb az üstökös kárókatona (Phalacrocorax aristotelis). Tengeri faj. Kontinensünk belsejében ritka jövevény. A kis kárókatona (Phalacrocorax pygmaeus) alig szárcsa nagyságú. A Duna-delta karaktermadara. Szlovákiában két alkalommal fordult elő: Ungszennán 1926-ban és Vágvörösváron 1950- ben. STOLLMANN ANDRÁS (Fotó: Stanislav Harvančík) I
