A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
Magyarországon 1990. március 25-én — több mint 40 év után ismét — szabad választások lesznek. Sok párt száll ringbe a választók bizalmáért. de bármelyik is győzzön, egyáltalán nem vár rá irigylésre méltó feladat. El kell takarítania azt a hatalmas csődtömeget, amelyet a totalitárius diktatúra négy évtized során ..létrehozott". Az egyik legnagyobb gondot a kis fizetésből, illetve az alkalmi jövedelmekből létminimum alatt élő tömegek helyzetének a javítása jelenti majd... Január 21-én az esti órákban érkeztünk Budapest Déli pályaudvarára, ahol halomba söpört rongyok, üres üvegek látványa, a bezárt váróterem és erős fertőtlenitőszag fogadott bennünket. Meg néhány mérges vasutas, vasúti rendőr. Kérdésünkre, hogy hova lettek innen a csövesek, azt a választ kaptuk, hogy hál'istennek elvitték őket Csillebércre a táborba. Csak azt sajnálják, mondták, hogy onnan kiszabadulhatnak, s esetleg reggelre visszajönnek. „Pedig még egyszer nem csinálnak trágyadombot a pályaudvarból, az biztos" — jelentette ki harciasán egyikük. Látva ezt a nagy haragot egyre erősödött bennünk az elhatározás, hogy utánuk eredünk, felkutatjuk ezeket az embereket, akik Így felbolygatták a magyar közvéleményt, sőt a külföld figyelmét is magukra vonták. Hiszen szlovák kollégámat is a tv-ben látott hiradórészlet kavarta fel, de egyben felkeltette kíváncsiságát is. Munkájához fordítói segítségünket kérte. Mire a csillebérci táborba értünk, eleredt az eső. Igencsak hideg lett, s bizony nagyon megörültünk, mikor a rövid bemutatkozás meg egy tömör telefonbeszélgetés után elindultunk a kijelölt barakk felé. Itt tartotta megbeszélését a napi aktuális teendőkről a stáb, meglehetősen feszült hangulatban. Mint hamarosan megtudtuk, okkal. Ennek ellenére szívesen fogadtak bennünket, s alig lepődtek meg azon, hogy hirük eljutott a határokon túlra is. Balogh Árpád, Makovecz Gyula és Ötvös Szilárd, a stáb jelenlévő tagjai a késői óra és fáradságuk ellenére is vállalkoztak a beszélgetésre. ÉJJELI VALLOMÁSOK A magyar gazdasági és politikai helyzetről legjobb áttekintése Balogh Árpádnak van, nem véletlenül lett ő „az elnök". Tőle kértünk rövid összefoglalót céljaikról és a rájuk váró legsürgősebb feladatokról. — A Nemzet Szegényeinek Frontja politikai, gazdasági és jogi érdekvédelmet akar nyújtani a ma Magyarországon másodlagos állampolgárként kezelt embereknek. Kb. 40 ezren vannak, akiknek se hajlékuk, se munkájuk nincs. Elsődleges célunk legalább átmeneti szállásokat biztosítani ezeknek az embereknek, mert potenciálisan nem munkaerők, amíg nincs hol lakniuk. A gazdasági helyzet romlásával számolni kell azzal, hogy számuk felfuthat akár 3 millióra is és elvesznek, ha nem lesz politikai érdekvédelmi szervezetük. Marad a narkó, az alkohol, az öngyilkosság. Ettől kell megmentenünk először ezt a 250 embert, akik holnap, miután rendbetettük okmányaikat, elindulnak munkát keresni. Ötvös Szilárd csendesebb szavú, de igen határozott elnökhelyettes. Világosan látja küldetésüket: — A szegények rétege óriási. Bár ma még sokan 4 fal között élnek, de a létminimum alatt, s hamarosan ők is az utcára kerülhetnek. A politikában ma fellépő 50—52 párt egyike sem foglalta egyértelműen programjába a kisemberek, az elesettek érdekvédelmét. Ezt az űrt akarjuk mi kitölteni odáig merészkedve, hogy parlamenti képviseletre akceptálunk. A legmagasabb fórumon akarjuk a nyilvánosság elé tárni a felkarolásra szorulók helyzetét. Ez tehát a ma, illetve a holnap. De milyen volt a tegnap? Milyen események láncolata idézte elő ezt a helyzetet? A kérdést elsősorban szlovák kollégám veti fel, aki kevésbé ismeri a közelmúlt magyarországi eseményeit. Szívesen fogadjuk hát Balogh úr aprólékos magyarázatát. — Novemberben az akkori közlekedési miniszter elrendelte, hogy csak érvényes menetjegyekkel lehet a pályaudvarokon tartózkodni. Célja az volt, hogy ezzel kiszorítsa a téli szállásra itt berendezkedőket. Mivel ma már nem lehet ezeket az embereket közveszélyes munkakerülőként börtönbe csukni vagy munkatáborba vinni, mint régen, másképp akartak megszabadulni tőlük. Mi tüntetéssel válaszoltunk az intézkedésre, két nap múlva vissza is vonták. De mi már nem álltunk meg: hajlékot követeltünk mindenkinek. Átmeneti megoldásként kaptunk két 40 férőhelyes szállást, meg 5 millió Ft segélyt, amely azonban valahol elúszott a sok szervezet között. Január 18-án Nagy Bandó András megjelentette programnyilatkozatát a Mai Napban, amely szerint pártot alapit a hajléktalanoknak. így lettünk érdekvédelmi szervezet, és az is maradunk, mert ezek az emberek bíznak bennünk és most csak ránk számíthatnak. Én felvállalom az ügyüket, mert magam is állami gondozott vagyok, 11 intézetben nevelkedtem, miután szüléimét Nagyváradon kíbombázták. 62-ben Kádár ellen szervezett tüntetés miatt — mert lemondott Erdélyről — hazaáruló lettem, börtönből való szabadulásom után pedig budapesti csöves. Sokáig tartott, míg talpra álltam, és soha nem felejtem el, honnan indultam. REGGELI VALLOMÁSOK Bár ébresztő nem volt, kora reggeltől a stáb épülete körül gyülekezett mindenki, reggelit, eligazítást, néhány bíztató szót várva. A pohár teával meg a vajaskenyérrel a kézben könnyebben indult a beszélgetés is. s nem fordultak el a fényképezőgép lencséje elöl sem. — Utoljára három hónapja aludtam ágyban, albérletben laktam. De megszűnt a kisiparosnál a munkám, maradt hát a Déli. Alkalmi munkám van, de annyit nem tudok összeszedni, hogy lakást vegyek. Elváltam, az asszony maradt a gyerekkel, engem kitettek az utcára. 24 évet húztam le a szakmában, gépszerelő, kocsivezető, villanyhegesztö. Diesel-adagoló vagyok, 45 éves. — Gépszerelő lakatos vagyok, 27 éves. Alsózsolcáról jöttem. Összekülönböztem a szüleimmel, feljöttem hát Pestre szerencsét próbálni, de nem ment. Ilyen piszkosan szégyenek hazamenni, és hiába is megyek be bármelyik üzembe, szóba se állnak velem. Pádig én dolgozni akarok, és rendesen élni. Folytathattuk volna a legkülönbözőbb sorsok meghallgatásával, hiszen minden ember egy-egy, szociográfiai tanulmány lehetne. Mint ahogy volt is 10—15 évvel ezelőtt, amikor a Központi Statisztikai Hivatal kezdte felmérni a szegények helyzetét Magyarországon. Csak épp az eredményeket nem lehetett nyilvánosságra hozni. Pedig ezek ismeretében talán nem döbbent volna meg olyan nagyon a magyar közvélemény, látva a szegénység ilyen mérvű jelenlétét mindennapi életében. Amint megtudtuk, valóban Nagy Bandó András közbenjárására sikerült megmozgatni a Fővárosi Tanácsot, a honvédelmi, a művelődési, az egészségügyi és szociális minisztériumot, a rendőrséget. Elérni azt, hogy a BKV szabadjegyet adott a táborlakóknak, amely egyúttal belépő is a táborba. S hogy ezen az éjszakán — hosszú idő után először — megint ágyban alhattak ezek a szerencsétlenek. DÉLI VALLOMÁSOK Nagy Bandó Andrással éjjel csak kezet fognunk sikerült, a találkát másnap délre beszéltük meg, a Rádióban. Jött is felzaklatva, fáradtan, s remegett a keze, miközben már kitudjahányadik kávéjátjtta a „Pagodában", közben pedig beszélt. Olyan komolyan, szomorúan, amilyennek talán nagyon kevesen látták. — Most mikor már annyi pesszimista véleményt hallottam, nagyon fontosnak tartom a szegények ügyét. A sajtónak ebben óriási lehet a szerepe, mert ha időben tájékoztat, a cselekvő mellé áll, meg tudja nyerni a közvéleményt, s ezzel nekünk segít. Be akarjuk bizonyítani, hogy ezek a srácok sokkal többre képesek, mint amit feltételeznek róluk. Épkézláb emberekké válnának, ha gondozást, törődést kapnának, de egyenként. Ha mindenkit felkarolna egy-egy üzem, vállalat munkakollektivája, visszaadná ezeknek az embereknek a hitét. Nehéz a dolgunk, mert 300 ember kezét nem tudjuk állandóan fogni, és a jó felé vinni őket. De komoly társadalmi összefogással lehetne még segíteni rajtuk. Én erre felteszem most életem egy részét. Ha az ügy ellen lesz a közvélemény, lemondok a karrierről is, hogy megmutassam 300 emberért érdemes. Ha 3 millióan kedvelnek, számomra most ez a 300 ember fontosabb, mert ök sokmillióan valahogy elvannak, de ezek 300-an még nincsenek sehogysem. S bár a szegények frontjának vezetői azonnali megoldást követelnek, egyszeri akciókkal nem orvosolható a gond. A helyzet kezeléséhez meg kell ismerni a hajléktalanok, a csövesek mikrovilágát, meg kell szüntetni azokat az okokat, amelyek ide sodorják az állami gondozottakat, az elváltakat, a meghurcoltakat, megbélyegzetteket, a „rendes" társadalomból kitaszítottakat. Ezek az emberek kényszerből ismerik meg a csövesek világának rettenetes feszültségeit, az egymással szemben álló érdek- és dacszövetségeket, a skinheadeket (börfejüeket), a kerületek, pályaudvarok és egyéb szempontok szerint tömörülőket. Egy ilyen galeriba csöppent 1 8 éves állami gondozott vagy vidékről felkerült fiatal teljesen kiszolgáltatottan az élet legsötétebb dolgaival ismerkedik itt meg. Ez már majdnem olyan, mint London, New York vagy más nagyváros alvilága. Csak épp a visszaút áll még nyitva. De vajon elég-e hozzá a Nagy Bandók, Balogh Árpádok emberfeletti akarata, hogy tízezreket fordítsanak vissza, s indítsanak el a másik úton? NAGY ILDIKÓ Fotó: Borský M. SOSE VOUÄM PROFI Folytatás az 5. oldalról vei tudták, hogy magyar vagyok és természetesen maguk közé valónak tartottak, én voltam az. akihez mindenki eljárt panaszkodni, kiönteni a lelkét. Ehhez kapcsolódva egy humoros szituáció jut az eszembe. Az 1958-as müncheni sakkolimpíán a magyar válogatott nem jutott be a döntőbe. Ez óriási meglepetés volt, mivel ez még soha nem történt meg, sem azelőtt, sem azután. Ott volt Benkő Pali nagymester is, már az amerikai együttes tanácsadójaként, mivel egy évvel azelőtt elment Magyarországról és akkor azzal froclizta Barczát, Szabót és a többieket, hogy ő bizony össze tudna állítani az ott lévő magyarokból egy másik csapatot, amely biztosan bejutott volna a döntőbe. Beleszámította természetesen saját magát, aztán Dücksteint, az osztrákok első táblását, aki Pozsonyon át disszidált Bécsbe, aztán Fuderert, aki egy szabadkai magyar fiú volt szintén az osztrák csapatban, engem, tovább Füstért, aki a kanadai és Gerebent, aki viszont svájci színekben játszott. így valóban összejött volna egy igen jó képességű hatos csapat... Itt-ott felteszik nekem a kérdést, vajon mennyire vittem volna, ha én is hivatásos játékosként készülök? A helyzet az, hogy szerintem a sakk egy nagyon fura és problematikus dolog. Ugyanis annyi benne a varázs, hogy teljesen magával tudja ragadni az embert, aki gyakran az egész életét felteszi rá, hiszen gyakorlatilag teljes mértékben ennek szenteli napjait. Bennem azonban mindig megvolt a kétely, hogy vajon normális-e, helyén való-e az, hogy valaki a harminckét fabábunak éljen. Elég tartalmas dolog-e a sakk, hogy naphosszat csak azzal foglalkozzon? Az én érdeklődési köröm mindenesetre sokkal szélesebb volt és kérdéses, hogy rá tudtam volna-e állni erre az egyetlen tevékenységre. Mert ez azért sok hátránnyal is jár. A sakkozók gyakran lelkileg igen furcsák, mivel van bennük egy olyan érzés, hogy az ő tudásukat, művészetüket — mert ők művészeknek tartják magukat — a világ nem értékeli eléggé. Szerintem veszélyes ennyire egy dologra koncentrálni, nem beszélve arról, hogy erősen vitatható, ha egy sakkozó mondjuk egy íróval vagy egy festővel érzi magát egyenrangúnak. Számomra fontos dolog volt a sakk, de nem a legfontosabb az életben. Kölcsönös kapcsolatunk azért még tart. Rendszeresen írok kedvenc sportágamról, két könyvem jelent meg e témakörről, a lapban állandó rovatom van. És ha szükség van rá, még most is be-beszállok egy-egy játszmára a pozsonyi Slovan elsőligás csapatába. A játékerőm ugyan már nem a régi, de azért a rutin még kisegít ... Lejegyezte: MAJOR LAJOS 15
