A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma ne nagyszabású tüntetéseket az erdélyi románság arra a hírre, hogy a marosvásárhelyi Bolyai Líceum újra a magyar nyelvű nevelés egyik fellegvárává váljék? Mert negyven éven keresztül sulykolta az emberekbe az uniformizált társadalom a másság elvetését, az ellenségkép folyamatos ébrentartásával pedig valamiféle állandósult önvédelemre rendezték be a kisember tudatát. Most, hogy megszűnőben az állam elnyomása, lehetett az kegyetlen diktatúra vagy kenetteljes paternalizmus, a felszabadult nemzetek új ellenségképe a velük közös hazában élő nemzetiségekhez kapcsolódik. Ez alól nem képez kivételt sajnos Szlovákia sem. Agszabad hogy ellenséget lásson az itt élő magyarságban. Ne vegye bűnnek, ha szeretjük anyanyelvűnket és megőrizni, ápolni kivánjuk. Ne nézzen sandán és gyanakodva, ha március 15-én virágot teszünk Klapka és Jókai szobrához. Ne vegye államellenes megnyilvánulásnak, ha elénekeljük a magyar himnuszt mert az nem Magyarország, de az egész magyar nép himnusza. És engedtessék meg nekünk, hogy a tiszta örömök átszellemüttségében énekelhessük a csehszlovák nemzeti himnuszt is, mert létünk és egzisztenciánk itt gyökerezik. Ám hogy lehet mindezt megértetni azokkal az emberekkel, barbár hóditó elől, vagy mert éppen valamilyen idegen érdekért fizet életével, és megszámlálhatatlan mártírjainak sokáig még az emlékét sem tisztelhette? Európa kis nemzeteinek hasonló a múltja, hiszen éppen kis lélekszámúk miatt kellett állandóan fennmaradásukért küzdeniük a hatalmasokkal szemben. Nem lehet tehát magyar urakban és szlovák jobbágyokban gondolkodni, mert igen jelentős volt a magyar jobbágyság száma is. Történelmi utalásaimat természetesen a teljesség igénye nélkül használtam csak, mivel az egyes történelmi folyamatok összehangolása, értékelése és az állásfoglalás a történészek dolga. A helyére tett történelem A nagy lehetőség sorsunk alakításában megadatott végre nekünk, csehszlovákiai magyaroknak is. Most az a lényeg, hogy okosan és jól cselekedjünk, hogy visszaszerezzük, helyesebben megteremtsük egy európai gondolkodás és viselkedéskultúra feltételeit. Nagyon fontos egyre erötlenedő magyarságtudatunk újraélesztése. Ehhez az kell, hogy lássunk magunk előtt egy olyan perspektívát, amely utat nyit számunkra : csehszlovákiai magyarok leszünk és nem másodrendű nemzeti kisebbség. Hogy bízzunk a jövőben: csehszlovákiai mivoltunkban teljes jogú állampolgárok leszünk, de ugyanakkor a magyar nemzethez tartozunk. Remélhetően teljesen félredobhatjuk már azt a hamis nézetet, mely szerint a nemzeti kisebbségek még kultúrájukban sem tartozhatnak az anyanemzethez, s elfogadható helyzetük és létük egyetlen függvénye annak az államnak és társadalomnak jóindulata, ahol élnek. A következőkben arra kellene választ kapnunk, vajon mi mindenen és ki mindenkin múlik ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítása. Természetesen ezek csak akkor valósíthatók meg, ha é hazában élő népek, nemzetek közös nevezőre jutnak a demokrácia képletét illetően. Ha körülnézünk Közép-Kelet-Európában, az ott éledező demokráciák, a totalitárius diktatúrák bőrét békésen levedlö, vagy akár erőszakkal letépő kis országok népei, nemzetei és nemzetiségei összefognak a harcban, ám amikor már az új államiság elindításához szükséges törvénytervezeteiket készítik, egymásba marnak a jog asztalánál. Félnek. Igen, egymástól is. Mert máskülönben ugyan miért fájna a bolgároknak, hogy a török nemzetiség visszakapja eredeti nevét és használhatja nyelvét, ápolhatja ősei kultúráját, ha nem attól félne, ezután neki megint kevesebb jut majd a megtermelt javakból? Vagy miért szervezgasztó jel a meg nem értésre a még mindig csak nemzetállami demokráciában gondolkodók rosszindulatú, valótlanságokat tartalmazó véleménynyilvánítása a sajtóban. Ezek az emberek féltik a szlovákság jövőjét, identitástudatának megtépázását vélik felfedezni, ha az itt élő magyarság az őket megillető jogokért emel szót. Máskülönben hogyan írhatnák le azokat az abszurditásokat, hogy a dél-szlovákiai szlovákságot elnyomja az itteni magyarság? Mi, akik itt élünk, mindannyian tudjuk, hogy az ilyen cikkek csak szeplöt képeznek kibontakozó társadalmunk új arcán. Hiszen például a Komáromi járás összetétele 70 °/o a 30-hoz a magyarok javára, ám a magyar nyelvű óvodai osztályok kevés száma miatt számtalan magyar kisgyermek kénytelen szlovák nyelvű óvodába járni. S innen egyenes út vezet — a legtöbb esetben — a szlovák nyelvű iskolába. Ez pedig erőszakos asszimiláció. Olyat még nem hallottam, hogy ez fordítva is igaz. Vagy ott vannak a közös igazgatás alatt lévő alap- vagy középiskolák. Legyen az arány két magyar + egy szlovák nyelvű osztály évfolyamonként, a gyűlések, értekezletek már szlovák nyelven folynak. Két magyar nyelvű iskola között a hivatalos levelezés szlovák nyelven történik, a magyar nyelvű vers- és prózamondó versenyen szlovák nyelvű oklevelet kap a gyermek. Azt hiszem, ennyi példa éppen elég, és aki ezekben kételkedik, jöjjön le Dél-Szlovákiába és győződjék meg mindezekről. Mert a Liptóban élő ember helyismeret hiányában hitelt ad ezeknek a — főleg a Pravdában a Štúr Társaság „jóvoltából" — megjelenő nacionalista szellemben megírt áskálódásoknak. A szlovákság, amely maga is a helyét keresi Európa nemzetei között, és bizonyára teljes szivével próbál felzárkózni az európai szellemiséghez, nem akikbe évtizedeken át hamisan sulykolták a történelmet? Ha több generáció is azt tanulta, hogy ezer évig nyomta el őket a magyarság, s akadályozta meg nemzetté válásukat, írásbeliségük megteremtését? Én itt látom a legnagyobb gondot, és itt fontos szerep jut az időtényezőnek: máról holnapra nem lehet átépíteni egész nemzedékek gondolkodásmódját. De el kéne legalább kezdeni. Tényigazságokat kell tanítani az iskolákban, a magyarban és szlovákban egyaránt, hogy tudatosodjék mindannyiunkban: együtt menekültek őseink a vad tatár hordák elől, s egyaránt köszönhetjük második országalapító királyunknak, IV. Bélának, hogy nem haltak ki nemzeteink. És együtt harcoltak török és labanc ellen, együtt vetették hátukat kétségbeesve végváraik palánkjának, hogy megvédelmezzék az európai kereszténységet; és őseink vérét nemzetiségre való tekintet nélkül itta be ez a föld. Valamiféle hamis mítosz él a szlovákságban, ezt nagyon szemléletesen fejezte ki az egyik lapban megjelent karikatúra. Zsinórkötéses mentéjében, karosszékében terpeszkedik a kövér magyar úr, előtte térdeplő szlovák jobbágy. „Aspoň ten vokaň na o nám nechajte!" aláírással. Vagyis a „milyen jó sora volt Európában a magyarnak mindig, most végre eljött a mi időnk, nekik aztán semmiféle követelésük nem lehet, eleget élősködtek" — féle elképesztően hamis tudat ébrentartása a célja egynéhány hamis prófétának. Ezért a jövő fontos feladata kell legyen a történelem hiteles oktatása, szerintem itt kéne elkezdeni az egymás mellett élés békés, barátságos kialakítását. A szlovákságnak is meg kell ismernie a tényigazságot: nem volt fenékig tejföl a magyarság történelme, mert kezében szinte szünet nélkül ott villogott a kard, ujja ott van a puska ravaszán, mert éppen menekül valamely Úgy hiszem azonban, hogy a békés jövő kialakításához jelentősen hozzájárulnának a szlovákság európai szellemű gondolkodói, ha írásaikkal a konszolidációt és a toleranciát hirdetnék. Ha nem magyarok és szlovákok lövöldöznének egymásra a sajtó hasábjairól, hanem a szlovák demokraták is a másság elfogadására, a türelemre, politikai kultúrára tanítanának mindannyiunkat. A nemzetiségnek juttatott jog nem könyöradomány, s ha ezt az itt élő nemzetiségek megkapják, az autonóm iskolaügy kiépítésétől az önálló politikai mozgalom legalizálásáig, ha végre saját maguk dönthetnek a sorsukról, attól a többségi nemzet nem lesz szegényebb, sőt. Persze, tudom, hogy gazdaságunk helyzete alfája és ómegája lehet e gondok helyretételének. Ám ehhez mindannyiunk jól összehangolt, ésszerű és becsületes munkája szükséges, s ezt egy intoleráns, zavaros nemzetiségi politika megoldatlansága csak hátráltatja. Európához csak akkor tudunk felzárkózni, ha az ember egyetlen értékmérője nem a nemzetisége, hanem magatartása, humánuma, becsületessége lesz. Nem mond ennek ellent az az óhaj, ha emberekké válása anyanyelve és nemzeti kultúrája megőrzésében bontakozik ki, mert minden individuum értékesebben szolgálhatja társadalmát, ha önmaga lehet, az, aki; s nem vergődik tudathasadásos állapotban állandóan-helyét keresve valamely ingoványos talajon, amely csak kényszerűségből a hazája. Megújuló hazánk csak úgy lehet teljes jogú lakója a sokat emlegetett Európai Háznak, ha egyenlő jogot élvező nemzetiségeivel karöltve kér oda bebocsátást. Más út nincs. SZENDINÉ BÖSZÖRMÉNYI ILDIKÓ fi
