A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF Soha, sehol, senkinek.. . ASSZOCIÁCIÓK TÉG LÁSY FERENC FILMJÉRE Sokáig nem tudtam, mi lehet az oka annak, hogy a magyarlakta vidékeken sokkal hamarabb'megalakultak a föld műves-szövetkezetek, mint bárhol másutt az országban. Magyarázatot találhattam volna a családi szájhagyományban, de az nem szól földek kényszerbeadásáról, mert nem volt földünk. Az iskolában azt tanultuk, hogy önként vállalták az emberek a közös gazdálkodást, mert ezt látták a szegénységből való felemelkedés egyetlen útjának. Sőt! Hittek a szocializmus eszméjében és az eszme megvalósításának jegyében cselekedtek. Amikor már újságíróként ehhez a belémtáplált eszmei magyarázathoz kerestem a valóságalapot, sokáig — évekig — hiába kutattam. Minduntalan a hallgatás falába ütköztem. Hiába kérdezősködtem, hogy is történt a szövetkezetesítés, mindig hiányzott a magyarázatból valami ahhoz, hogy teljesen hihető legyen. Hihetetlen volt számomra, hogy az emberek egyik napról a másikra, az eszme érdekében feladták hagyományaikat, szokásaikat, értékrendjüket, életmódjukat. Hihetetlen volt az is, hogy az alapvető emberi értékek eltörpültek az eszme hirdette értékek mellett. A sok-sok egyéni magyarázat mögül mindig kicsengett a Miért?! A magyarázatokból hiányzott a valóságnak az a szelete, amely megmagyarázta volna, mi adta népemnek a végső lökést a döntéshez. Amikor a Hétben a Gyökerek sorozatban olyan szövetkezeti elnökkel beszélgettem, aki az alapozásra saját tapasztalatból emlékezett, már egyenesen úgy tettem fel neki a kérdést, hogy: — Vajon Dél-Szlovákia erős munkásmozgalmi kötődése (lásd Steiner Gábor, Major István és munkásmozgalmi hagyományaink cimszó a könyvtárakban, lexikonokban, falukrónikákban, az iskoláink és óvodáink(!) emlékszobáiban), a lakosság baloldali volta, a szocializmus eszméjében való hite a magyarázata annak, hogy ezen a vidéken hamarabb alakultak meg a szövetkezetek? Beszélgetőtársam, Barát Imre, nagyot nézett. Ö volt az, aki nekem elsőként elmondta a jelenség igazi megyarázatát. Ennek kulcsszava a deportálás. A félelem még élt akkor is. Suttogóra fogtuk a szavunkat. Ma már hangosan is beszélhetünk a kitelepítésről, írhatunk is róla, a legalitást mégis csak féllegalitásnak érzem. Az igazi az lenne, ha a másik fél, a végrehajtó is elítélően ima és beszélne róla. Amikor ezeket a sorokat írom, a tévében Téglásy Ferenc filmje, a Soha, sehol, senkinek... megy. Ez a film a magyarországi kitelepítésekről szól. Vajon mikor készül film a csehszlovákiai kitelepítésekről? S vajon azt mikor mutatják be a csehszlovák tévében? Fehér folt ugyanis ennek az országnak a történelmében is akad bőven. Bár a Csehországba deportálás zömében 1946. november 19. és 1947. február 25. között történt, ezzel a nappal nem fejeződött be véglegesen. Dél-Szlovákia magyar lakossága jövőjét tekintve csak két rossz közül választhatott. Vagy elveszik a házát, földjét s kitiltják a falujából, de még a járásból is, és mehet munkát keresni, örök megbélyegzettként valahova Csehországba, vagy maradhat a szülőföldjén, de szövetkezetei alapit, úgy tesz, mint aki hisz is az eszmében és meggyőz másokat is, a vele történt igazságtalanságról pedig hallgat. Az alku megköttetett. A hallgatás falát most kell áttörni. A zsarnokság szította soha, sehol, senkinek már ne pusztítsa tudatunkat. A gyermek kapjon mindig teljes választ a miértjeire! FISTER MAGDA Szolidaritási koncert Romániáért Pelsőcön A Pelsőci Helyi Művelődési Központ és a Vörös Csillag EFSz női kórusa közös rendezésében nagysikerű hangversenyre került sor 1990. február 3-án a mozi helyiségében. Kicsik és nagyok egyforma lelkesedéssel járultak hozzá e nemes ügy érdekében rendezett műsorhoz, ki-ki tudásához és tehetségéhez mérten a legjobbat nyújtva. A női kórus műsorából zeneileg és művészileg kiemelkedett Monteverdi: A kedves dicsérete, Vass Lajos: Este guzsalyasba és Balázs Árpád: Madrigaleszk című műve. Ez utóbbi sikeréhez nagyban hozzájárult a Pacsmár Dénes (hegedű), Tóth László (cselló), Dusik István (zongora) alkotta trió. A művelődési központ szervezte zenei tanfolyam növendékei zongora és énekszámokkal szerepeltek, és egy rövid, de nagyon eredeti tánccal, amelyet a kilencéves Brezina Tímea állított össze és tanított be. A női kórus tagjai szavalatokkal és szólóénekszámokkal is szórakoztatták a közönséget. A műsorban vendégként lépett fel LUman Gábor citerajátékos és a rozsnyói Pityóka népi zenekar. Bár a műsor az ismert tragikus események hatására szerveződött, ennek ellenére kellemes percekben volt része a jelenlevőknek. Az est teljes bevételét Románia megsegítésére ajánlották fel a rendezők. VARGA MAGDOLNA Az iskola mindennél fontosabb! Nótás kedvű volt az apám címmel borkóstolóval egybekötött nótaestet rendezett a Csemadok kőhidgyarmati alapszervezete. A rendezvény színhelyéül — művelődési ház hiányában — a régi iskola átalakított termei szolgáltak. Az est alaphangulatát Petőfi Borozó című verse adta meg, s aki belépett ebbe a „borozóba", nem akármilyen vendégségben volt része. A falu borosgazdái ugyanis nem kis (és jogos) büszkeséggel hozták el a drága nedűt, hogy megmérettessenek e nemes versengésben. A szakavatott zsűri a kellő szempontok alapján értékelte külön a fehér, külön a vörösborokat, és „csillogó" szemükből mindjárt leolvasható volt a végeredmény: a vesztes az, aki otthon maradt. Ja, hogy ki lett a győztes? Nos, a válasz egyértelmű: mi mindnyájan, akik jelen voltunk, akik magas szintű szakmai eligazítást kaptunk a szőlőtermesztésről, a borminöség értékelési módjáról és vidékünk, Alsó-Garam mente talajösszetételi jellegzetességeiről és fekvési adottságairól. De a jó borozó akkor igazán hangulatos, ha tele van szebbnél szebb nótákkal, a körítést pedig a vígság és derű adja . hozzá. így volt ez nálunk is. A kicsinyek kedves műsora után több mint kétszáz év távlatából jajdultak felénk a tragikus sorsú székelység egyegy állomásának keservei, majd a vidámabb hangulatú felvidéki népdalok vezettek be a magyar nóták és katonadalok világába, vissza-visszatérve az egyszerű ember érzésvilágát hűen tükröző népdalokhoz. A programot egy ízlésesen megszerkesztett operettcsokor zárta. A kb. másfél órás műsorban fellépett a falu apraja-nagyja, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig. Ez azért is figyelemre méltó, mert falunk a hetvenes évek elhibázott szisztematizálási politikája következtében „sorvadó, nem fejlődő" községnek nyilváníttatott, ezért folyamatosan az akkor még ép művelődési ház elbontásával s az új felépítésének lehetetlenné tételével, majd az alapiskola megszüntetésével az addig pezsgő kulturális élet lassan, de biztosan megbénult. Voltak ugyan próbálkozások, de azok, főleg megfelelő helyiség hiányában tiszavirág életűek voltak. Az, hogy nemrég bemutatkozhatott a fiatalokból álló néptánccsoport, hogy ismét fel tudott lépni a pár hónapja kisiskolásokból alakult Napsugárka együttes, hogy újjá tudott szerveződni (mégha hiányosan is) a férfi énekkar és az asszonykórus, és hogy színvonalas szólóénekesek és versmondók léphettek a „pódiumra", mind azt jelzi, hogy még élnek a gyökerek, s a fiatal nemzedék is ápolja e gyökerek életben tartását — de csak ha hagyják, csak ha teret engednek igényeik és tehetségük kibontakoztatásának. íme egy újabb bizonyíték, hogy igenis, megvan a falusi emberben a kultúrigény, tud és akar is tenni érte, csak ne gátolják látható és láthatatlan fékező erők. Az elmúlt évek folyamán annyiszor padlóra küldött falusi parasztember is meglátja a szépet, a jót, csak engedtessék közel a tiszta forrásokhoz. Jó volt látni és érezni, ahogy „kinyílnak" az emberek, végre egy lehetőség, hogy közösen ünnepeljék az összetartozás melengető érzését. De sajnos, a sok csillogó, kifogástalan illatú és zamatú borok között fellelhető vott egy fanyar íz is. Ugyanis hazánk demokratikus átalakulása eredményeképpen reális követeléssé vált az alapiskolák visszaállítása. Kőhidgyarmaton patthelyzet alakult ki, mert nem kis fáradozás után tavaly fejeződött be az iskola átalakítása „kultúrotthonná". A Csemadok alapszervezeti aktivizálódása következtében ismét fellendült a kulturális, közösségi élet, a viharos napokban pedig falufórum színhelye volt az „új kultúrház". Igaz, hogy nem ilyen áron és nem ilyen formában képzeltük el, de húsz évig vártunk rá. Az iskola visszaköltöztetésével csak nyerne a falu, ez nyilvánvaló. De mindjárt itt van két probléma is egyszerre. A figyelmes olvasónak már mind a kettő világos: a művelődési házat vissza kell állítani iskolává, az embereknek pedig marad, ami azelőtt volt: a kocsma és a pince. Pedig ezek a munkában megfáradt emberek húsz évig böjtöltek már egy új kultúrközpont reményében. Vajon az elkövetkező húsz év elég lesz-e vágyuk beteljesüléséhez? JUHÁSZ GYULA 7
