A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
z adón kívül a felvásárlási árnak van nagy szerepe a termelési kedv alakulásában. Ez év február elsejétől itt is gyökeres változások álltak be. A kereslet-kínálat alakulása határozza meg a felvásárlási árat. Remélem valamennyien hamarosan érezzük majd ennek a módszernek áldásos hatását. Sajnos, egyelőre csak a hátrányait érezzük. Leginkább Varga István kurtakeszi kertészgazda. Az ö portáján senkinek sincs kedve mosolyogni. Hiába ugrálja körül a gazdasszonyt játékosan a pudli, az ö kópéságához most nincs senkinek türelme, beparancsolják az autóba. — Most utoljára termesztettem salátát — mondja Varga István, amikor abbahagyva a metszést ellenőrzi a kazán beállítását. — Szégyenletes árat fizetnek érte. Csak három koronát; más éven 4,50-et adtak és csak hatdekás fejet kértek. Most meg a tízdekásért adnak hármat. Így akarják a kedvünket szegni? Mondhatom, sikerült. De szólhattak volna előbb is, akkor nem dolgoztunk volna. A munkát, a költséget nem nézik? Októbertől dédelgettük! Most meg ... Nem hogy haszon nem marad rajta, de még a költségeim sem térülnek meg! A munkadíjam hol marad? Könnyű a fóliásoknak, mondogatják, akik ezt így elrendezték! Hát jöjjön, csinálja! Lehet próbálni, itt az alkalom, én abbahagyom! Pedig muszáj lenne, mert a nyugdíjból megélni nem lehet! Keserű szájízzel hagyjuk el Varga István portáját. következő gazdaságban Paulisz Árpád szavai egy kicsit megvigasztalnak. Ö a soklábon álló gazdaságban hisz. Csodát látni — februári bimbós uborkaültetvényt — bemegyünk a fóliába. Jó meleg van. A hátamat még külön is tűzi a nap. Törölgetem homlokomról az izzadság-gyöngyöt. A házigazda észreveszi s mintegy magyarázatképpen mondja: — Huszonnyolc fokos a talajhőmérséklet, a levegő páratartalma is lehet vagy nyolcvan százalékos. Az uborkát, hogy ne fázzon, meleg talpra kell ültetni. Vasárnap beállítottam a fúvócsöves öntözést, ezentúl már csak a palántasorba hull a vízsugár, az útra nem. szorgalomhoz szaktudás párosul, s aki kertészkedő családból származik, abban nagy a föld iránti vonzalom. De van, akit a szükség visz rá a kertészkedésre. így lesz a kényszerből erény. Például Kovács Jánoséknál Virten. — Hogyan is telt egy napod? — kérdezem az édesanyát. Hat óra felé felkelsz — válaszol helyette a fia, Péter. — Hétkor én elmentem iskolába, és amikor jöttem haza, a buszról a mamánál kellett leszállnom, ott ebédeltem. Onnan elmentem hozzád a büfébe, akkor hazajöttünk, majd visszamentünk a Tomiért az óvodába. Aztán az óvodából gyorsan haza jöttünk begyújtani, itthonról az anyu ment a büfébe, mi a mamához és ő hozott haza, mire az anyu megjött. — Beláthatod, hogy ez így tovább nem mehetett. Mi is a fóliát választottuk. Dél-Szlovákiában családok százai kényszerültek a kertészkedésből pótolni, ami az életszinvonaltartáshoz kell. S most mind azt kérdezik? Jobb lesz-e? Vagy rosszabb? A nagy politika változásai a kicsi család életét vajon milyenre fordítják? FISTER MAGDA ••• Dr. Kozma Gyula tősgyökeres pozsonyi, ez év június elsején tölti be hatvanegyedik életévét és bár jogi diplomát szerzett, egész eddigi élete folyamán újságíróként kereste kenyerét. A Csehszlovák Rádió pozsonyi szerkesztőségének magyar adásában bemondóként kezdte 1953-ban szerkesztőként folytatta éveken át, majd a főszerkesztőhelyettesi posztról távozott hatvankilencben, Csehszlovákia idegen csapatok általi megszállása után, szoros összefüggésben a bevonulást elítélő véleményével és tevékenységével. Két évig a sportosztály élén állt, majd 1971-től a Šport című napilap külföldi rovatának munkatársa. Kollégái megfontoltságával, műveltségével, széles látókörével indokolták döntésüket, amikor a múlt év végén titkos szavazással őt választották meg főszerkesztőnek. Ő maga, életkorára való hivatkozással, nem terjesztett elő hosszú lejgpatú terveket, „csuprán" egy színvonalas sportnapilap, egy jó szellemű szerkesztőségi kollektíva kialakításán fáradozik. S ugyanazon személyiség egy más oldalról, amelyet a sportkedvelők sem ismernek valamennyien, ami nem is csoda, hiszen főleg az ifjabb nemzedékek tagjainak nem volt honnan tudomást szerezni róla, hiszen ő írt másokról de róla nem írt senki. Kozma Gyula ugyanis minden idők legjobb csehszlovákiai magyar sakkozója! Ezt a címet persze csak én találtam ki, rögtönözve, és természetesen eltörpül a „hivatalos" tények mellett, melyek húszesztendös válogatottságáról, nemzetközi sakkmesteri és a sport érdemes mestere címekről tanúskodnak. A sakkról, erről az érdekes és vonzó elmesportról vallott hát a Martanovič utcai sajtóház kilencedik emeletén lévő dolgozószobájában. „Sokszor a véletlen játszik az ember életében fontos szerepret. így volt ez esetemben a sakkal is. Még a szlovák állam idejében történt, hogy családunk egyik barátja karácsonyi ajándékként a húgomnak vett egy nagy babát, nekem pedig felajánlotta, hogy válasszak magamnak egy könyvet. Ez egy vastag brossúra alapján történt, csupa magyar könyvet hirdettek benne. Én predig magam sem tudom, miért, hiszen sosem voltam anyagias, talán amolyan gyerekes nagyravágyásból, tízéves lehettem akkor, letakartam a címeket és csak az árakat néztem. Ha lúd, akkor legyen kövér alapon a legdrágább könyvet választottam. És ez — szerencsémre vagy prechemre? — Maróczy Gézának, a nagy magyar sakkozónak a háromkötetes műve volt: A modern sakk elmélete. Persze, én már akkor a sakk alapszabályait ismertem, játszottam is a gimnáziumi osztálytársaimmal, ezért annál nagyobb érdeklődéssel forgattam a karácsonyi szünet alatt a kezdőknek szóló első kötetet. A szünet után aztán megdöbbenéssel vettem észre, hogy azokat az osztálytársaimat, akikkel addig egálban játszottam, már simán verem. Ez fellelkesitett és továbbra is tanulmányoztam Maróczy útmutatásait. Meg kell hogy mondjam: a pozsonyi magyar gimnáziumban hagyományosan jó sakkozók voltak. A szlovák állam idején például Túrócszentmártonban megrendezték a középiskolás bajnokságot és ennek az első évfolyamát a magyar gimnázium nyerte, úgy hogy többször meg sem hívták. Ez 1940- ben volt. Ebben az évben megrendezték a gimnáziumi bajnokságot is és azon harmadikosként részt vettem. A mérkőzések a VAS klubnak akkori klubhelyiségében, a Lőrinckapu utcában folytak, mindig vasárnap délelőtt, amikor a felnőtt játékosok is ott voltak és néztek bennünket. Én mindjárt az első fordulóban egy hetedikessel játszottam, aki már tagja volt a VAS első csapatának. Döntetlen lett a játszma, ami mindjárt SOSE WM PROFI Dr. KOZMA GYULA nemzetközi sakkmester bemutatkozik Tíz esztendeje a Slovan Bratislava csapatának első táblásaként Michal Zohlich felvétele felkeltette az idősebb sakkozók figyelmét és felajánlották, hogy legyek a szakosztály tagja. Akkor itt Pozsonyban egyébként egész sor, mintegy tucatnyi magyar sakk-klub volt és valamennyinek több csapata, amelyek külön városi bajnokságot játszottak, két osztályban. Engem a VAS negyedik csapatába soroltak be. három fiatal társammal együtt. Köztük volt például Gonda Pali, egy nagyon ügyes játékos, aki most a műszaki főiskola elismert tanára. Szóval, négy ilyen gyerkőc és négy idősebb bácsi alkottuk a csapatot és meg kell hogy mondjam, többnyire 4 :4-re játszottunk és a négy nyert meccset mi, fiatalok hoztuk. Akkori idősebb csapattársaim közül egyikükkel. Varga bácsival, még ma is szoktam néha találkozni és szívesen emlékezünk a régi időkre ... Hát, Így kezdtem el sakkozni. Később, persze bizonyos törés állt be, mert negyvenöt után megszűnt a magyar gimnázium és megszűntek a magyar sportklubok is. Ám egészen véletlenül olvastam a Prácában egy hirdetést, hogy megrendezik Pozsony bajnokságát, és hogy jelentkezhet mindenki, az is, aki nem szervezett sakkozó. Én is megpróbáltam, a második osztályba soroltak s azt meg is nyertem és tagja lehettem a Šachový klub Bratislava csapófának. Ugyanabban az évben első lettem a szlovákiai ifibajnokságon, aztán kiküldtek a csehszlovák bajnokságra .. . Nos, így indult pályafutásom, amely elég sokáig tartott, hiszen valamivel több mint húsz évig voltam válogatott. Először 1954-ben játszottam a válogatottban, történetesen Budapesten, a Magyarország—Csehszlovákia—Lengyelország hármasviadalon. Rövidesen elértem első komolyabb sikeremet. Részt vettünk a főiskolás csapat-világbajnokságon Oslóban, és ezt megnyertük a szovjet csapat előtt, ami nagy meglepetésnek számított. Nem kevésbé az is, hogy az egész mezőny legjobb egyéni teljesítményéért járó különdijat én kaptam. Csak illusztráció gyanánt: a szovjet csapat első tábláján akkor Korcsnoj játszott, aki már nagymester volt és a többi csapattag is rövidesen nagymester lett. Én 1957-ben kaptam meg a nemzetközi mesteri címet, akkor eltérőek voltak a normák, a mai mércék szerint nagymester is lehettem volna. Egyéb sikerek? Talán az 1957-es eredményt említeném, amikor a csehszlovák csapattal bronzérmet nyertünk az Európra-bajnokságon én predig a csapat legjobb pontszerzője voltam és egyebek között megvertem Mihail Talt. Tíz évvel később csehszlovák egyéni bajnokságot nyertem. A nemzetközi szereplést hetvenötben hagytam abba, igaz, négy évvel később még játszottam egy külföldi tornán, de csak azért, mert Bagdadban volt és mondtam magamban, hogy oda egyébként nehezen jutnék el... Fokozatosan egyre kevesebbet játszottam. Sokan csodálkoztak is, de én magam éreztem, hogy már lehajló ágban vagyok és egyre nehezebb tartani a szintet. Tény, hogy jelentős hátrányban voltam a profi nagymesterekkel szemben, akik főfoglalkozásként játszottak és naponta majdhogynem teljes nyolc órát, néhányan még többet is, szenteltek a sakknak. Én mindezt az újságírói munka mellett csináltam és azért is hagytam előbb abba ... Élmények? Nagyon sok. Olyan szerencsém volt ugyanis, hogy ha nem is voltam nagymester, sok tornán a világ legjobbjaival szerepelhettem. Akkoriban még nem létezett a ma érvényben lévő ún. Élő-pontszámítás, eltérő volt a rendszer. A rendezők általában arra törekedtek, hogy a tornák résztvevőinek egyik fele nagymester legyen a másik felét meg lényegében rokonszenv alapján hívták meg. Tehát ha az embernek jó kapcsolatai voltak, sokat játszhatott. így találkoztam én gyakorlatilag 'mindenkivel, aki akkoriban a sakkvilágban valamit jelentett. Igaz, némileg kirívó jelenség lehettem. Tudniillik, én sosem fogtam fel a sakkot hivatásnak és ez valahogy meglátszott rajtam, egész megjelenésemen, viselkedésemen. Talán erre értette Bronstein nagymester, aki egykor a földkerekség legjobbjai közé tartozott, amikor egy mérkőzésünk után szólt, hogy: „Te, Július, de hiszen te egyáltalán nem nézel ki úgy, mint egy sakkozó" ... Én meg mondtam, hogy köszönöm a bókot, de én nem is tartom magam igazi sakkozónak, szeretek ugyan játszani, de nem vagyok profi. De talán éppen ez a felfogás tette könyebbé a dolgomat ... Meg kell hogy mondjam, az igazi sakkozók eléggé rigolyásak és gyakran furcsák, zárkózottak. A magyar sakkozók meg különösen nehéz természetű emberek voltak mindig is, sok volt közöttük a sértett egyéniség, gyakori volt a csapaton belül a viszálykodás. Én pedig a velük való viszonyban amolyan gyóntatópap szerepret kellett hogy játsszam. Mi-Folytatás a 15. oldalon
