A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
MACS JÓZSEF Cseh- és morvaországi magyarok Prágában, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének alakuló, programnyilatkozatot elfogadó és vezetőséget választó gyűlésén sok minden eszembe jutott. Mindenekelőtt a szomorú emlékeket felidéző múlt, azok között is a legkeservesebb, amikor kollektiv háborús bűnösség vádjával ezreket kényszerítettek fegyveres katonák marhavagonokba, fagyos, dermesztő télidöben, a fagyhalál veszélyének is kitéve őket. Sikoly, könny, durva erőszak és szavakkal le sem írható embertelenség kísérte ezt az első és legborzalmasabb „munkaerötoborzást" az elnéptelenedett, szudéta-németek által lakott területekre, ahol sokan úgy rendezkedtek be, hogy soha nem kerülhetnek vissza a szülőfalujukba, az őseiktől örökölt vagy a saját erejükből épített házaikba, s ahol sok, a szülőföldjéről elkergetett magyar gyűlt össze egy helyen, mint a sokolovi bányákhoz közel eső Loketban, amelynek egy- és többszintes családi és bérházai az Ohre folyó sima víztükrében nézik meg reggelenként magukat, ott az élni- és megmaradni akarás szándékával Csemadok helyi szervezetet alakítottak. Személyesen ismertem azt az embert, Mihalik Zoltánt (már a temetőben porlad megfáradt teste), aki életre hívta Loketban a Csemadok helyi szervezetét. Ötvenegy taggal kezdték el a munkát, s tánccsoport is alakult, amely még Prágában is fellépett egyetlenegyszer, valamilyen nagy, országos politikai eseményen, amelyen maga a miniszterelnök, Antonín Zápotocký is megjelent. Persze nem sokáig maradhatott fenn a loketi helyi szervezet és Prágát megjárt tánccsoportja, mert negyvennyolc februárja után a Csehországba deportált magyarok fokozatosan visszatértek szülőföldjükre, csak azok maradtak továbbra is az idegen helyen, akik a házukkal és számos másféle módon odakötödtek. Ök sem voltak kevesen! Több tízezerre becsülhető azoknak a Csehországban maradt szórvány magyaroknak a száma, akik a tartós letelepedés szándékával új lakóhelyükön képzelték el az életüket. Mindig érdekelt a sorsuk, akikhez újabb és újabb magyarok csapódtak a kényszerű elvándorlás következtében, mert hiszen a saját szülőföldjükön nem találtak munkát, az ipartelepítést Dél-Szlovákiában csak későn kezdték el, s még ma is akad néhány olyan járásunk, ahonnan számosán járnak el dolgozni közeli és távoli vidékekre. A prágai alakuló gyűlésen hallottam, hogy körülbelül huszonhárom ezerre tehető Cseh- és Morvaország területén a szórvány magyarok száma, s közöttük már olyanok is vannak, akiket családi kapcsolatok kényszerítettek a letelepedésre. A lényeg persze az, hogy most már nyíltan lehet beszélni róluk, s azt is elmondhatjuk, hogy az elmúlt négy évtizedben senki nem törődött velük. Az emlékezetes 1968—1969-es esztendőkben a Csemadok ki akarta terjeszteni tevékenységét Csehországra is, s akkor ez a buzgalma nem is ütközött akadályba, de jött augusztus 21, majd a két köztársaság kikiáltása, és aztán megtiltották a Csemadoknak, hogy a csehországi szórvány magyarokra kiterjessze tevékenységét. Csak a magyarországi szórvány szlovákságra lehetett innen odafigyelés, pedig ahogy a sajtóban közölt statisztikai adatból kiderült, a legutóbbi népszámláláson 9 101 személy vallotta magát szlováknak, tehát a feleannyinál is kevesebb, mint ahány magyar él Cseh- és Morvaországban. De hát történt furcsa dolog nem is kevés az elmúlt negyven esztendőben, fölösleges több szót vesztegetni rá, inkább örüljünk annak, hogy a Prágában élő magyarok fejéből kipattant az isteni szikra, felismerték, hogy ez a mostani idő igen-igen kedvez a bátor kezdeményezésnek, Csémy Tamás mérnök és mások lapokban hozták nyilvánosságra eltökélt szándékukat, hogy megalakítják a Cseh- és Morvaországi Magyarok Kulturális Szövetségét. S ahogy elnéztem az alakuló gyűlés népes gyülekezetét, azt a hatvanöt embert, akik történelmi jelentőségű cselekedetre vállalkoztak, s hallgattam higgadt, okos, jövőt tervező felszólalásukat, én még mindig az elmúlt évtizedek emlékeiben búvárkodtam. Sajnáltam, hogy ezt a napot már nem élte meg a lelkes, ügybuzgó Mihalik Zoltán, s az az ember sem, aki Dečínbe szakadva Adósságtörlesztés című regényem hőse lett — Szekeres Bálint. Addig tervezgette a hazaköltözést szülőföldjére, a Rozsnyói járásba, míg a szülőföld megunta a bizonytalanságát, és egy halálos szorítással (motorkerékpár-karambol következtében) parancsolóan kimondta az Ítéletet: — Itthon maradsz! Itthoni földben fog pihenni a tested! Az ötvenes évek végén ismertem meg ezt a jóravaló fiatalembert, riportot is írtam róla Nappalok és éjszakák címmel az asztalfiókomnak, mert a Csemadok akkori országos elnöke úgy fogalmazta meg a véleményét Írásomról, hogy „szép írás, szép a stílusa is, DE Mács a magyarok szivét akarja facsargatni vele, veszünk, pusztulunk, mint oldott kéve széthull nemzetünk! Nem ajánlom közlésre ..." A riportban arról van szó, hogy ennek a Dečínbe „szakadt" magyarnak a nappalokat könnyebb elviselnie. Dolgozik, és a munka felejtet. Az éjszakák nehezek, keservesek, amikor álomra hajtja a fejét, és a lehunyt szemhéja alól izzón felparázslik az otthoni világ képe. A prágai alakuló gyűlésen jelenlevő emberek leikébe nem láttam bele, arról sincs kimutatásom, mennyien voltak közöttük negyvenhatos deportáltak, s mennyien munkát kereső elvándorlók, de ez most talán nem is fontos. A szövetség megalakult, s elnököt választott Csémy Tamás és tiszteletbeli elnököt Rákos Péter irodalomtörténész személyében, s az elfogadott programnyilatkozat is rokonszenves, jó kiindulási alap ahhoz a sziszifuszi munkához, hogy ahol lehet és ahogy lehet, meg kell alakítani az alapszervezeteket és meg kell fogalmazni a kulturális élethez szükséges igényeket. Kívánom, hogy ez a legteljesebb mértékben sikerüljön! Jegyzetek a komáromi kormányülés margójára TÖRTÉNELMI LESZ? ••• A kormány 1990. március 5-i nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó ülése után nagyon sok kérdőjel merült fel bennem. Megválaszolva egyetlen kérdés sem lett. Mert amíg a miniszterelnök beszéde, a kormány nemzetiségi programját tükrözve, a humanizmus és a demokrácia' jegyében fogant, s másnap az újságból vísszaolvasva is egyenrangú állampolgárnak, embernek és magyarnak érezhettem magam, addig felidézve a történteket, a jegyzetfüzetet lapozva, mást találok. Ez a kettősség kisért azóta is, mindenki a saját szájíze szerint magyarázza az elhangzottakat. Pedig már azt hittem, hogy a féligazságok kora végképp lejárt. Annak kell nevezni a dolgokat, amik. A sorok közötti olvasás veszélyes, a sötét erőket szolgálja. A célzások is. Mint amilyen a következő. „Például a Magyar Köztársaságban szlovák iskoláknak minősített középiskolákban csak a szlovák nyelvet tanítják szlovákul." Negatív példa nálunk is van. Én is ilyen középiskolában érettségiztem, persze fordított tanítási nyelvvel. Ezt is el kell mondani. A kép csak így lesz teljes. Nem tudom kire gondolt a szlovák kormány elnöke, amikor a kétnyelvűséggel kapcsolatban „az érzelmeken, a felesleges konokságon felül kell emelkednie a toleranciának és a keményfejűségen az ésszerű gondolkodásnak". A magyar sajtó ragaszkodik érzelmesen és felesleges konoksággal a magyar helységnevekhez? Vagy a Memorandum aláírói emelkedjenek felül a keményfejűségen, tőlük vár ésszerű gondolkodást ? Világos beszéddel többre mennénk. Félreértésre adhat okot az utcák elnevezésére tett javaslat is. A beszédben felsorolt „nagy magyar uralkodók" IV. Béla, Korvin Mátyás, II. József bár magyarországi uralkodók voltak, de nem voltak a magyarság nemzeti tudatának fenntartói. A cserébe kért magyarországi utcanevek a Nagy-Morva Birodalom emlékét idézik, s ez a cseh-szlovák államiság eszméjének az alappillére. A magyar államiság eszméjének hordozója Árpád fejedelem, Géza fejedelem és István király. Nincsenek határreviziós szándékaim, nem akarom a monarchíális állapotok visszaállítását, nem vagyok normalizátor, sem demagóg, csak szeretem a szülőföldemet, ahogyan szerették a szüleim és a nagyszüleim is, akik itt éltek s haltak. Nem volt választási lehetőségük, nem ök döntöttek arról, hogy milyen országban éljenek. Nem mi költöztünk, a határok és az országok változtak fölöttünk. Csak ennek a ténynek a kimondása után szabad azt állítani, hogy: a csehszlovák államalakulat vonzó a nemzetiségek számára. Az együvé tartozás tudata a múltban a csehszlovák állam gazdag demokratikus hagyományaira és jobb gazdasági körülményeire épült. Kedvezően hatnak olyan tényezők is, amilyen a szülőföld szeretete, a szlovák esetleg a cseh nemzet tagjaihoz való közeledés a nemzetiségileg vegyes családokban és a dolgozó kollektívákban. így a magyar és az ukrán nemzetiség tagjainak abszolút többsége igazi otthonának tekinti a csehszlovák hazát. A nemzetiségi kérdés legneuralgikusabb pontja az oktatásügy. Sajnos — a nyomtatott változatból ez nem tűnik ki —, de még mindig a szlovák nyelv oktatása a leglényegesebb szempont. Mintha itt még nem érvényesülnének a humanizmus és a demokrácia eszméi. Már megint a kormány vállal felelősséget azért, hogy a magyar gyerekek megtanuljanak szlovákul. „Hogy Cseh-Szlovákia egész területén érvényesüljenek" — érv már nem érv. Már nemcsak a határokon belül mozoghatok, hanem egész Európában, sőt az egész világon. Ilyen szempontból már nem is olyan lényeges a szlovák nyelvtudás. Hogy szükség van arra is, azt nem vitatja egyetlen józanul gondolkodó ember sem. De nem csakis, és nem kizárólag szlovák nyelvtudásra van szükségünk. Egy hónappal az események után már időszerűtlen, ha az iskolaügyí miniszter a magyar pedagógiai főiskola elutasítását indokolva arra hivatkozik, hogy ö csak az újságból szerzett tudomást a javaslatról. Ladislav Kováč miniszter úr jelen volt Nyit - rán azon a pedagógusfórumon, ahol a terv felvetődött. Azt pedig már tagadni sem lehet, hogy február 9-én neki is átadták azt a levelet, amely Havel köztársasági elnöknek íródott. Igaz, Kováč úr házon kívül volt. Így a titkára vette át a levelet, de Hejný miniszter-helyettes úr is kapott egy példányt ebből a levélből. A miniszterelnök beszédében nem utasította el a kérést, így még reménykedhetünk ... Sidó Zoltán ezen az ülésen is javasolta, hogy parlamenti bizottság vizsgálja ki milyen erők állnak a nemzeti ellentétek, villongások mögött. Bauer Edit, az Együttélés politikai mozgalom nevében tette fel a kérdést, hogy vajon kinek használ, ha veszekszünk? S vajon ki volt az események elindítója? Mečiar belügyminiszter szavai nem nyugtattak meg. Figyelmeztetett a helyzet komolyságára, s arra hogy a törvény még érvényes. Arról is tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a belügyminisztérium ismeri a helyzetet, mert a tisztjeik közöttünk járnak. Hálátlan dolog úgy írni valamiről, hogy biztosan'tudom, mire e sorok megjelennek már módosult politikai légkörben élünk. Túl leszünk a Csemadok közgyűlésén, határozatainak súlya lesz és befolyásolja majd a kormány nemzetiségi politikáját, és túl leszünk az SZNT következő ülésén, amely szintén hozhat programmódosító változásokat. Csak remélni tudom, hogy a felvállalt jelszavak tettekkel töltődnek meg és a komáromi kormányülés pozitív jelzőt kap az együttélés történetében. FISTER MAGDA
