A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
••• Romániában immár végérvényesen lezárult a Ceausescu-korszak. A rettegett diktátor és felesége halott. Egy katonai vésztörvényszék Románia és népe ellen elkövetett súlyos bűncselekményekben találta vétkesnek a zsarnokot és társát, s az ítélet aligha lehetett más, mint halál. A televízió révén mindnyájan szemtanúi lehettünk a tragikus romániai eseményeknek. Láttuk a meggyalázott halottakról készült borzalmas felvételeket, láttuk a lángoló és romba dőlt házakat, láttuk a fegyvertelen, de halált megvető emberek tízezreit Temesvárott és Bukarestben, amint testükkel védelmezik azt, ami még az életüknél is fontosabb számukra — a szabadságot. Láttuk és hallottuk Tőkés Lászlót, Húsz János huszadik századi utódját, amint egy kis szilágysági falu temploma előtt a testileg és lelkileg meggyötört hívekhez szól, erőt és bizakodást öntve lelkűkbe ... Amikor a népharag az NDK-ban félresöpörte Honecker képmutató rendszerét, amikor a „gyengéd" csehszlovák forradalom megdöntötte a húsz esztendeje uralmon levő neosztálinista csoport hatalmát — akkor még nem sejthettük, hogy Romániában sem kell sokáig várni a forradalomra. Nincs még két hónapja sem, hogy látványos csinnadrattával, hatalmas éljenzések és tapsorkán kíséretében ismételten a párt és az ország első emberévé „választották" a román nép „hőn szeretett fiát", a „Kárpátok géniuszát", a történelem „legnagyobb román államférfiját": Nicolae Ceausescut. A hivatalos romániai sajtó nemes egyszerűséggel csak boldog aranykorszaknak nevezte a közel negyedszázados Ceausescu-diktatúrát, amelyhez legföljebb csak Periklész kora volt mérhető At hénban, az időszámításunk előtti 5. évszázadban. Hogy valójában mi volt az igazság, azt Romániában mindenki tudta. A félelem, a rettegés azonban összeszoritotta az ajkakat, a harag és a gyűlölet a lelkek mélyén kavargott, s aki nem bírta a szenvedést, az örökös megaláztatást, az életét is kockára téve menekült ebből az iszo nyatos pokolból. A véres romániai eseményeket figyelve most már tudjuk, hogy a zsarnok gondosan megszervezte uralmának védelmét, kiépítette több mint 70 ezer embert számláló magánhadseregét, a Securitatét, amely nem ismert sem embert, sem törvényt; ha kellett (?) védtelen és ártatlan emberek száza it-ezreit gyilkolta halomra, hogy a terror eszközeivel félemlítse meg és tartsa rettegésben őket. Itt Csehszlovákiában sem volt ismeretlen a félelem, de mi volt ez ahhoz képest, amit Romániában nap mint nap át kellett élniük az embereknek. Hitler és Sztálin rémuralma lehetett ilyen. 1945-ben, majd pedig 1953-ban joggal hihette az emberiség, hogy a véres diktatú rák és diktátorok kora végérvényesen lejárt. Mégis jöttek újabb diktatúrák és diktátorok; Chile, Kambodzsa, Románia — Pinochet, Pol Pót, Ceausescu. Joggal kérdezhetjük: vajon mit tett a világ azért, hogy Ceausescu hazugságai lelepleződjenek? Sajnos, nem sokat. A teljhatalmú diktátor éveken át a román nép függetlenségének a szimbólumaként élt Nyugaton a köztudatban. Ö volt az egyetlen a kelet-európai vezetők között, aki szembe mert szállni Moszkva akaratával, aki nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel, aki nem engedte Csehszlovákiába bevonulni a román hadsereget 1968-ban, aki kitárta országa kapuit a nyugati világ előtt... Ma már látjuk, hogy közönséges képmutatás és porhintés volt az egész. Románia népének a sorsán ez a külpolitikai szemfényvesztés egy cseppet sem javított, sőt egyre nagyobb nyomorba és rettegésbe kényszerítette. Az éhínség, a fagy és a Securitate egyforma arányban szedte áldozatait, miközben a világ Ceausescunak tapsolt, kitüntetésekkel halmozta el őt. Sajnos, a szocialista országok is sokat tettek a Ceausescu-rendszer fennmaradásáért. Különösen Csehszlovákia vezetői tanúsítottak nagy megértést a zsarnok iránt, s lépten-nyomon hangoztatták, hogy milyen nagyra értékelik Románia felviráaoz '-sában szerzett érdemeit, s az embernek ne' eg, _zer támadt olyan érzése, hogy a romániai nemzetiségi politikát is példamutatónak tekintik. A magyarországi értelmiségiek, majd később már a hivatalos politikusok is Kasszandraként figyelmeztettek a várható romániai fejleményekre, a környező és a tágabb világ azonban nem akart erről tudomást venni. Már több ezer ember menekült el Romániából Magyarországra illegálisan, a „zöld határon" át, de a szocialista országokban konokul és kitartóan hallgattak erről. De nem szóltunk — nem szólhattunk! — a falurombolásról, az emberek megaláztatásáról és nyomoráról sem, a romániai nemzetiségek: a magyarok, a szlovákok, a németek, a szerbek, a zsidók és a többiek üldöztetéséről és mérhetetlen szenvedéseiről. A csehszlovákiai magyar írók 1988 nyarán nyilatkozatban ítélték el a romániai falurombolást és a Ceausescu-diktatúrát — a ČTK figyelemre sem méltatta. Később több száz csehszlovákiai magyar diák, munkás és értelmiségi is tiltakozott — erről sem jelenhetett meg egyetlen sor sem. Megjelent viszont a titkos rendőrség — és a szervezők után kezdett nyomozni . . . Ma már nem lehet eldönteni, hogy sor került-e volna a véres romániai polgárháborúra akkor is, ha Románia „szövetségesei" időben figyelmeztetnek a közeledő veszélyre, ha nem nyújtanak politikai és gazdasági támogatást a Ceausescu-diktatúrának. A megtörténteket úgy sem lehetne meg nem történtekké tenni. Romániának ma segítségre van szüksége. Az emberek éheznek, a betegeknek és a súlyos sebesülteknek gyógyszerekre, vérre és kötszerekre van szükségük. Megrendítő és felemelő érzés, hogy Európa nagyon sok országában az emberek azonnal felismerték, mit kell cselekedniük. Szervezetek és magánszemélyek egyaránt útnak indultak, hogy eljuttassák az élelmiszert, a gyógyszereket a rászorulóknak, akár az életük kockáztatása árán is, hiszen a harcok még most is — amikor e sorokat írom, közvetlenül a karácsonyi ünnepek után — javában dúlnak. Megalakult ugyan a Honmentö Front, de még nem teljesen ura a helyzetnek. Több külföldi újságíró is életét vesztette a véres események során, s ezért is egyeztem bele nehéz szívvel abba, hogy kollégánk elinduljon Romániába, hogy személyes tapasztalatai alapján számoljon be az ottani fejleményekről. Abban bizakodom, hogy mire e sorok napvilágot látnak, Romániában végleg elnémulnak a fegyverek és elkezdődik az ország újjáépítése. LACZA TIHAMÉR A terrorista orv/ovészek sok art at lan embert lemészároltak A dunaszerdahelyiek segélyszállítmánya az elsők kozott érkezett meg Temesvárra .
