A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-12 / 2. szám

••• Olimpiát rendeztek tavalyelőtt, méghozzá csodálatos magasugró dön­tővel. Milyen érzés egy volt válogatott versenyzőnek, aki másokhoz hasonlóan mindent arra tesz föl. hogy egyszer ott lehessen a sport legnagyobb seregszem­léjén. ha végül a tévé előtt kuporogva kell végignéznie a versenyt? Ráadásul abban a tudatban, hogy ő már soha nem jut el oda ... — A Los Angeles-i olimpiai keretben még én is benne voltam, de a bojkott miatt nem vettünk részt a játékokon. Egy sportolónak legnagyobb álma az olimpia, s nyolcvan­­négyben ki is jutottam volna, ha ez nem jön közbe, hiszen kétszázhúsz centi volt a szint, én egy centivel többet teljesítettem. A Szer­dahelyi járásnak két képviselője lett volna, Bugár Imre és én. Európa-szerte indultam versenyeken, csak egyszer nem nyertem Bel­giumban, a Heysel-stadionban, amikor Sjö­­berg megvert. Aztán megszakadt a pályafu­tásom, megsérült a térdem, élsport szinten nem tudtam folytatni. Azért a nemzeti ligá­ban még ugrok. • Le lehet írni. mi játszódik le benned egy tétverseny alatt? — Az, milyen közel álltam ahhoz, hogy ott legyek. Most is néztem egy videofelvételt az EB-röl, mind ott vannak még a mezőnyben, akikkel én csatáztam. Én ugyanúgy fejlőd­tem, mint ők, ugyanúgy keményen dolgoz-MAJD MEGSZAKAD A SZIVEM”­kosztot, mindent. De visszatérve a Pozsony­ba menetelhez. Az az igazság, hogy itt mi teljesen az alapoktól kezdtük három éve, amikor katonaság után idejöttem. Rengeteg erőmbe, időmbe került, látod, hogy építjük a pályákat, elintéztük, hogy itt építsenek még egy tornatermet. A DAC-nál is rengeteget támogatnak. Ezért egyelőre szeretnék itt ma­radni, befejezni, .amit elkezdtem. Ha távla­tokban gondolkodom, beismerem mindenki­nek érdeke, hogy elérje hivatásában a maxi­mumot. Ez egy normális emberi tulajdonság. Mindig szeretnénk valami újat megismerni. vallotta be POGÁNY MIHÁLY, aki már csak a tévében nézheti a versenyeket tam az edzéseken, ők ott vannak, én meg itthon csücsülök. Nem boldogító érzés! • A térdeden már semmiképp nem le­hetett segíteni? Azt tartják ugyan, hogy­ha egy magasugró meglékelteti a térdét, eltemette magát. Példa akad jócskán . . . — Jártam én vele mindenfelé az ország­ban, az egyik orvos azt mondta, meszesedés, nem kell műteni, a másik az operáció mellett volt. Aztán egy hónapot kihagytam, a testne­velési főiskola záróvizsgáira készültem, nem is edzettem, így mentünk tesztelésre a többi válogatottal együtt. Mindenben megvertem őket, semmi bajom nem volt, de másnap, mire fölkeltem, akkorára dagadt a térdem, mint egy kupa. Ez 1985-ben volt, éppen katona voltam, az RH Prahában. Két hónapig alig tudtam lábra állni. A következő év janu­árjában tréningeztem először, emlékszem, már az is nagy öröm volt számomra, hogy a százharmincat átugrottam. Most tanítás közben megint edzek, ha lenne több időm, a kétszázhúszat még megugranám. De reggel­től estig itt vagyok a suliban, még a gimnázi­umban is tanítok. • Nem sok ez ? Főedző vagy a duna szer­dahelyi JHemnický Utcai Magyar Tanítá­si Nyelvű Alapiskolában, ahol oroszlán­­részed van abban, hogy az ott beindult atlétikai sportosztályra fölfigyelt az egész ország. A DAC atlétikai szakosztá­lyában is edzősködsz. a gimnáziumban tanítasz, versenyzel. . . — Néha a feleségem nem is lát. Reggel elmegyek otthonról, s késő este esek csak haza hulla fáradtan. • Emlékszel még, mikor ugrottad az egyéni csúcsodat? — Hogyne, Bécsben volt, 1982-ben, má­jus 26-án, kétszázhuszonegy centi volt. 1983. január 29-én Jablonecben ugyaneny­­nyit értem el csarnokban, így a nyíltszíni és fedettpályás szlovákiai csúcsot is én tartot­tam. • Szóba került, hogy legjobb tanítvá­nyoddal. a 16 éves Végh Hajnalkával, akinek egyéni rekordja 182 cm, csábít­gatnak a fővárosba, ahol egyébként köz­tudottan hiánycikk a jó magasugró edző. Ha fölkínálják, elfogadod? — Nemrégiben országos konferencián vettem részt, ott kineveztek a junior váloga­tott edzőjévé. Sőt, a prágaiak és ostravaiak is érdeklődtek, meg a trenčíni sportiskola is, de az utóbbi szóba sem jöhet, mert ezzel az egész sportiskolarendszerrel én nem értek egyet. Ott az a lényeg, hogy a tehetségekből minél előbb kisajtolják a maximumot, mert e szerint értékelik őket. Más kérdés, hogy ezek a gyerekek teljesen kiégnek. Nekem itt van egy Jakab nevű srácom, aki tavaly második lett a csehszlovákiai bajnokságon, a Szlová­kiáin meg első hármasugrásban. Ott rögtön százhúsz kilós súlyzót dobott rá az edző minden fölkészülés nélkül. Utánam jött a mamája Komáromból hogy vegyem vissza, elintéztem neki a gimnáziumot, a szállást. valamit megvalósítani. Ha egyszer válogatott edző akarok lenni, akkor nem maradhatok itt. De ez aligha lesz hamarabb, minttiz év múlva. Schwechatból is kaptam ajánlatot, sokan furcsállották is, hogy nem mentem, mert sokkal több pénzt kerestem volna, én mégis itthon maradtam. • Hajnalkáról megfeledkeztünk. . . — Két éve nem vették öt föl a trenčini sportgimnáziumba, állítólag nem felelt meg a tehetségvizsgán. Jellemző! így került hát hozzám, a bősi alapiskolából pedig az itteni szakmunkásképzőbe. Három hónap után lát­tam, lesz értelme, hogy foglalkozzam vele, megkértem a magyar gimnázium igazgató­ját, engedje meg, hogy átléphessen hozzá­juk. Eredetileg távolugró volt, nehezen tud­tam rászedni öt a magasugrásra, félt, mindig megtorpant a léc előtt. Erre vettem, egy gumiszalagot, és megmutattam neki, hogyha ennek neki is megy, nem történik baja. Lassan nekibátorodott. Januárban ugrott 4

Next

/
Thumbnails
Contents