A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
Rovatvezető: MÁCS JÓZSEF — Téged a hetvenes évek ugródeszkára állítottak. Vagy talán tévedek? — Kiderül majd a válaszból. Egy bizonyos, hogy magam dönthettem arról, hová megyek. Felkínálták számomra az akkor megnyílt Szakszervezetek Háza igazgatói posztját. Annak ellenére sem fogadtam el, hogy egy ideig a Járási Népművelési Központ igazgatója voltam. Az az igazság, hogy az átigazolások következtében az SZLKP KB apparátusa sok alkalmazottjának is felmondtak, s a pozsonyi pártközpontosok, akik ismertek és tudták, problémáim vannak, felajánlották a helyet. Felkeresték Újváron az akkor vezető párttitkárt, hogy engedjenek el a Központi Bizottság apparátusába. Miután láttam, hogy én is a besározottak közé tartozom, hosszas tépelődés után igent mondtam. S ekkor jött az első meglepetés. A főnököm olyan véleményt irt rólam, mint „jobbosról", hogy azzal még iskolaszolgának sem mehettem volna el. És bár a véleménybe belejavítottak, némely részét át is írták, a bélyeg a homlokomon maradt. Meginogtam, elleneztem a megszállást, stb. Amikor Husák félreállittatta Dubčeket, a járási pártbizottságról Szimőre küldtek, „megmagyarázni" a helyzetet. Majdhogynem elzavartak onnan. A másféle igazságról hallani sem akartak. Tisztában voltam azzal, hogy ezt vezetni fogják a kádernyilvántartásomban. — Tehát az SZLKP KB apparátusába kerültél... — Igen. A propagandaosztály dolgozója lettem. Vasil Bejda volt az osztályvezetőm. Ľudovít Pezlár titkár pedig a legfőbb főnököm. Feladatkörömbe tartozott a Csemadokkal, az ukrán szövetséggel és a roma szövetséggel való kapcsolattartás. Egy előadói testület létrehozása is a feladataim között volt. Az internacionalista nevelést kellett propagálnia. Két és fél év sem telt el, és felismertem a tehetetlenségemet. 1973 februárjáig előkészítettünk egy munkaanyagot a testülettel „A magyar és az ukrán nemzetiség helyzetének néhány kérdése Szlovákiában" címmel. Juraj Zvara azt a megjegyzést fűzte hozzá: Pék elvtárs, kitöröd vele a nyakad! Az anyagnak az volt a legnagyobb „hibája", hogy kimondta, amit ebben az országban november 17-ig nem volt szabad kimondani. Az osztályról nem is jutott tovább. A főnökeim a több mint hatvanoldalas anyagot és a szerzőit burzsoá nacionalista tendenciózussággal vádolták meg, s amikor értékelték a munkámat, azt vetették a szememre, hogy nem vagyok tisztában a feladatommal. Nemzetiségi politikájuk dicséretét várták tőlem, de én ezt nem tudtam megtenni. A gyomrom nem bírta volna el, hogy a rosszra azt mondjam: jól — Kitették a szűröd vagy magadtól mentél el? — Két lehetőség közül választhattam. Elmegyek tanulni Moszkvába, vagy megyek ahová akarok. Haza ugyanis nem mehettem, ott még mindig jobboldali voltam. Pozsonyban sem maradhattam, mert az említett anyag megpecsételte a sorsom. Mondjak példát is? Kovácspatakon tartottam előadást és Kopšo, az osztályvezető-helyettes, mikor megtudta, hol voltam, azt mondta: Legfőbb ideje lenne, hogy akiknek előadtam, megtanuljanak szlovákul! Gúnyból magyarul köszöntek nekem, Csemadok-elvtársnak szólítottak, stb. Úgy élteim közöttük, hogy 10 év múlva az SZLKP KB egyik dolgozója arra kért, ne menjek vissza közéjük, mert nem szeretnek engem! Hogy is szerettek volna, mikor a legfőbb főnök. VÖRÖS GOLGOTA BESZÉLGETÉS PÉK VENDELLEL. A CSKP KB VOLT DOLGOZÓJÁVAL Pezlár, és a helyettese 20 évig nacionalizmussal töltötte meg a propagandaosztály politikáját. Soha nem kellett magyaráznom, hová tartozom, elég volt kiejteni a nevem. 1973-ban szöktem el a szemük elöl Moszkvába, a Társadalomtudományi Akadémiára, ahol orosz nyelven irt disszertációs munkámért a történelemtudomány kandidátusa címet kaptam. Moszkvába indulásom előtt feletteseim a kővetkező szavakkal búcsúztattak : Reméljük, hogy a moszkvai három év jobb belátásra bír!... Nem igy történt. Amiben hittem, amiért küzdöttem, továbbra is meghatározta a cselekedeteimet. Változatlanul „túlérzékeny" voltam, ahogy Biľak veje. az SZLKP KB oktatásügyi szakosztályának későbbi vezetője jellemzett. A bűnöm persze csak az volt, hogy megmondtam, mit gondolok a nemzetiségi kérdés „marxista" megoldásáról, beleértve a második világháború utáni kollektiv bűnösségből következő deportálást és kitelepítést. Bár tudományos fokozatot szereztem Moszkvában, Pozsonyban, az SZLKP KB apparátusában nem volt rám szükség. Pedig szabály, hogy ahonnan az illetőt továbbtanulásra küldik, oda öt vissza is kell fogadni, vagy gondoskodni az elhelyezéséről. — Mi történt veled Moszkvából hazajövet? — 1976 augusztusában a CSKP KB apparátusa befogadott. De Prága és Érsekújvár között, ahol a családom élt, többszáz kilométer a távolság. Nem részletezem, mit jelentett számomra hétvégeken az oda-visz - sza utazás. Az ötvenes évek vakon bizakodójának a hetvenes évek közepéig kinyílt a szeme Ehhez volt fokozat az internacionalistának nevezett nacionalizmus hazugsága, a sztálini kultusszal való moszkvai megismerkedés, a sok hamiskártyás látása, akik a pártról prédikálva a saját zsebüket hizlalták. A Pozsonyban szerzett tapasztalat Prágában tovább bővült. Úgy gondoltam, hogy a nacionalizmus a pozsonyi pártapparátus előjoga. Tévedtem. A fertözöttség tudatomban a prágai sovinizmussal kiegészülve ülepedett meg. Itt ismertem fel, hogy a párt a hatalmi étvágytól megrészegedve és a nacionalizmus fertőjébe süllyedve képtelen a maga megmentésére valamit is tenni. Jakeš kutyája a szállodánkban több becsületnek örvendett, mint az apparátus dolgozója. A tanácstalanság, a kilátástalanság és az egymástól való félelem alkoholmámorba kergette azokat, akik gondolkoztak. A kutya ugathatott a szállodánkban, mi még azt sem tehettük. Évekig 3—4-en voltunk magyarok a CSKP KB apparátusában a 7—8 ukrán mellett. S gyakran elszomorított a bennünket illető jelzők hallása: cigány magyarok és egyebek. Törtem is eleget a fejem, hogyan jutottak ezek az emberek ide? És mit akarhatok én, milyen megoldást velük szemben a nemzetiségi kérdésben? — Innen is menned kellett? — Hát igen. Az igazság kimondása nem tetszik sehol. Ez vonatkozik mindkét pártközpontra. Noha Szlovákiában a nacionalizmus mindig érezhetőbb volt. Kérdem én: Ľudovít Pezlár miért Duray Miklósban látta a „nacionalista gonosztevő" ellenfelet, miért nem a párt hibás nemzetiségi politikájában, amelyért 20 évig személyesen felelt? Kérdezhettem volna ugyanezt a prágai pártvezetök egyikétől-másikától is! Egyszóval torkig voltam a hazudott internacionalizmussal, menekülnöm kellett újra. Haza szerettem volna menni, ha azonban komolyabban belegondoltam a szándékomba, hamar beláttam, hogy ez lehetetlen. Mert az újvári járás élén egy „igaz gondolkodó" ember állt, aki 1968-ban nagyon jól vizsgázott értelmi felkészültségből. És bár soha nem beszéltünk egymással, ellenségének tartott, mert úgy állítottak be neki, mint nagy magyart. Ignác Janáknak, a Nyugat-szlovákiai kerület teljhatalmú urának ilyeneket mondott rólam: Ez a Pék alig várja, hogy elfoglalhassa az alóla kirúgott széket! Száz szónak is egy a vége, meguntam Prágát, a távollétet, a betegségem is egyre jobban jelentkezett. Megint csak Moszkva jöhetett szóba. Külszolgálatra jelentkeztem, mert bíztam abban, hogy ott majd a feleségemmel együtt lehetek. 1983- ban a nagykövetségen kaptam beosztást. A két ország tömegszervezeti kapcsolatait szerveztem. Pár hónap után azonban ott is utolért az Isten büntetése. Olyan nagykövetet ültetett a nyakunkba, aki maga volt a Uzemiatoyatason Moszkvában. A kép jobb oldalaii a kísérő — Pék Vendel mindenható pártisten, Biľak meghosszabbított keze. Az államszakszervezetek későbbi mindenható ura, Biľak legdurvább, legaljasabb szolgája. Brezsnyev legállhatatosabb népszerűsítője: Miroslav Zavadil. Nem véletlen. hogy november 17-e után az elsők között követelték a lemondását. Másfél évig törte a fejét, hogyan kell tőlem megszabadulnia. Az ilyen és hasonló „internacionalistáknak" fájt a fülük a nevem hallatára. Az nem lett volna baj, ha az eperjesi Šafárik Egyetemről helyeztek volna külszolgálatba, hiszen onnan számos diplomata járta a világot. Meg hát a föderáció, föderáció ..., de hogyan keveredhetett magyar ebbe a szolgálatba, aki ráadásul még beszélni is mer? Megnyílt számomra a golgota. Utolért újra az a nacionalizmus, amely a Kopšók, Janákok és hasonlók „jóvoltából" csak műveletlen rétegnek tekintett bennünket. Ezért ültettek a dél-szlovákiai járásokba olyan vezető funkcionáriusokat, akik még passzívan sem beszélték a nyelvünket (Komárom, Érsekújvár, Galánta). Félredobva a tolerancia legelemibb követelményét. — Megint búcsúzni kényszerültél a munkahelyedtől? — Természetesen. Egyetlen mondattal búcsúztam. Azt mondtam a nagykövet szemébe, hogy nacionalista vagy! Persze, utólag eleget töprengek azon is, miért vádolom öt! Nem egyedül volt. A totális uralmi rendszer minden fokán volt belőlük jócskán. A nehéz időkben egyre gyakrabban jutott eszembe egykori tanárom mondása: Ezeknek jók vagyunk ekét húzni, Pozsonyban utcát söpörni, Osztraván szenet fejteni! Lépten-nyomon éreztették velem „szeretetűket", és utálattal hallgatták meg ellenvetéseimet. Lehet, egyszer majd megtudjuk, hogy hány magyar dolgozott az elmúlt 40 év alatt a legfelső pártszervekben, a külszolgálatban és mindenütt, ahol a kölcsönösség és a jogegyenlőség betartásáról döntöttek. Ha ilyenek lettek volna, a párt- és állami rendezvényekről nem hiányoztak volna a kétnyelvű feliratok, s nem kellett volna százakhoz és ezrekhez idegen nyelven szólni egy-egy magas rangú vendég miatt. Az átélt helyzetek, a bántás, a gúny, a megalázás megtették a magukét. Hazajövetelem után rövidesen kés alá kerültem. Annyira megromlott az egészségi állapotom, hogy rokkant nyugállományba helyeztek. Otthon, Újváron, még elvállaltam az egyik utcai pártszervezet elnöki posztját. Ez 1987 táján volt, amikor már nem lehetett hallgatni, de még mindig nem jutott el Jakešék lélekharangjának hangja a járási hübér uradalmakba. A járási pártkonferencia után azt találtam mondani az utcai pártszervezetnek készített tájékoztatómban, hogy nem értek mindenben egyet volt demagóg főnököm szavaival. Pár nap múlva valóságos boszorkányüldözés kezdődött el ellenem. Vádak egész sorát fogalmazták meg. Bizottságot hoztak létre. Az a körülmény, hogy kórházi kezelésre szoruló beteg voltam, amikor pedig megfosztottak pártelnöki funkciómtól angioplasztikai műtétet hajtottak végre rajtam Prágában, egyáltalán nem zavarta ezeket az embertelen fenevadakat. — A tanulság végső levonása ? — A sok, már-már elviselhetetlen bántás, megalázás után sem mondtam le párttagságomról. Mindaddig maradok és harcolok a Zavadilok. Pezlárok, Janákok és Valentok ellen, amíg az erőm engedi, s amíg csak újjá nem születik ez a társadalom, s nem győz végérvényesen a demokrácia, amely nélkül nincs nemzetiségi béke és valóságos egyenrangúság. MÁCS JÓZSEF 7
