A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-16 / 11. szám

Ezt a csodát kereste egész hosszú életén át Béla bácsi a szobraiban, melyekből városok terein kívül a kisiskolákban és barátainál is található néhány. És

örökké féltve őrzött kincs marad. És ott áll Fábry Zoltán sírján a stószi temetőben egyik műve, a vox humana hirdetőjének, a stószi remetének bronzba öntött mellszobra, akárcsak a stószi házon, ahova diákok, idősek százai jönnek leróni kegyeletüket.

Löffler Béla kezéből kihullt a véső, de örök kísérletező kedve, emberszeretete, világféltése számomra mindig élő példa marad.

OZSVALD

ÁRPÁD

Meghalt Löffler Béla, a hazai szobrászat nagy öregje, aki magas kora ellenére (szülővárosában Kassán) szinte minden magyar kulturális rendezvényen részt vett, mert érdekelte sorsunk és jövőnk, kulturális életünk léte ^ és hogyanja. Tavaly ősszel a Fábry Napokon találkoztunk utoljára, ahol gondos feleségével, Schönherz Klárával együtt figyelmesen hallgatták az előadókat, az élénk, sokrétű vitát. A szünetben elbeszélgettünk az előadások színvonaláról, kérdeztem egészségi állapotáról, munkájáról. A Fábry Napokról elismerően szólt — igen, ezek az igazi, Fábryhoz méltó előadások. Végre valami megmozdult. Konkrét tettekre van szükség — mondotta lelkesen. Munkájáról keveset szólt — még mindig dolgozom, mert ez éltet, de már nyolcvanon túl a motor lassabban jár, nem beszélve egyéb betegségekről.

Löffler Béla, a népszerű Béla bácsi, örökké kísérletezett, szinte nem volt olyan anyag, a kőtől, az elefántcsonttól, az indiai szantálfától kezdve, amelyet ne próbált volna ki. A különböző fémek ötvözetét ő maga állította elő kis „vegyi laboratóriumában". Amikor nála jártam, akkor is ezzel foglalkozott és lenn a nagy műteremben pedig reggelenként várták a félig kész szobrok.

Az anyag lelkét kereste a monumentális müvektől kezdve egészen az apró, az ujjnyi szobrokig, melyek olyan jellemző, sajátos stílust képviseltek. Bebarangolta majdnem egész Európát, Ázsiát, mindenhonnan hozott valamit és a házában felhalmozott tárgyak múzeumi értéket képviseltek. Emlékszem a nagy habán tálakra, az indiai kisplasztikákra és az egész falat beborító festményekre, ahol a kortárs festőművészek önarcképei voltak felfüggesztve. Szinte minden festőbarátja küldött neki egy önarcképet.

Szerette a társaságot, az embereket, hetvenöt éves korában így nyilatkozott erről — minden emberben van valami szép, van valami jó. Azt kell benne megtalálni, értékelni. És nincs csak jó vagy rossz ember: csak ember van. Mindenkit örömmel fogadott és szívesen beszélgetett vele: — mert számomra minden ember felfedezés, öröm, csoda.

8