A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma HELYÜNK A VILÁGBAN szubjektív töprengések egy nemzeti kisebbség lehetőségeiről Talán meglepő a probléma felvetése eképpen, én azonban határozottan úgy gondolom, az elmúlt évtizedek nemgondolkodása, ykt nem beszélése után a legfőbb ideje néhány alapvető kérdést legalább megfogalmazni, s a későbbiekben esetleg közösen keresni rá a választ. írásom Így akár vitaindítónak is tekinthető. Csodálatos s egyben félelmetes kort élünk, amelynek egyik legfőbb jellemzője talán az, hogy a világban (reméljük, nemcsak átmenetileg) kirajzolódni látszanak az értékrendek kontúrjai. Napról napra nyilvánvalóbbá válik, hogy a nagy hazugságok felélték tartalékaikat és valós arcukat kénytelenek felénk fordítani; egyre világosabb, hogy az olyan gondolatrendszerek, amelyek mögött nincsenek általános emberi-erkölcsi értékek, kifulladtak, s mint életképtelenek, távozásra ítéltettek. Mondanám, legalábbis Európa számára, ha nem tartanék attól, hogy megsértek vele egynémely rügyező ázsiai-afrikai demokráciát; Ceau$escu Romániája ugyanis 1989 decemberében nagyon világosan megmutatta, hogy az európaiság távolról sem kapcsolódik mindig a földrész földrajzi fogalmához. S bár a realitásokra ügyelő megfigyelő előtt az is világos, hogy a ránk váró jövőbeni út még mindig többesélyes, az sem tagadható, hogy bármiféle visszarendeződés itt nem képes megoldani a térség alapproblémáját, az itteni országok, népek általános leszakadását nemcsak a világ élvonalától, hanem az úgynevezett fejlődő országok napról napra emelkedő szintjétől sem. Azt hiszem, a térség számára az egyedüli megoldás az előre menekülés, a demokrácia, a gazdasági és társadalmi liberalizálódás, a fokozott egyéni és kollektiv szabadság irányába való elmozdulás lehet. Akkor is, ha mindezt csak most, a világ élvonalával szembeni óriási fáziskéséssel kell elkezdenünk megtanulni, akkor is, ha még hiányzik belőlünk a politikai kulturáltság, sokszor a tolerancia és az önkritika is; meggyőződésem, hogy minden esetleges más elképzelés csak zsákutcába vezethet. Egy dolog azonban mindenképpen világos kell, hogy legyen számunkra: tetszik vagy nem tetszik, a változó világ kihívásaira mindenkinek — egyénnek és közösségnek, nemzetnek, de nemzeti kisebbségnek is — reagálnia kell. Az is világos, gondolom, hogy a válasz minőségétől igencsak sok függ, s a végeredmény a történelmi süllyesztőtől a valódi életképességig terjedő széles paletta lehet. Fontos továbbá tudatosítani azt is, hogy a változásokra egyszeri, üdvözítő, statikus válasz nem adható (félő, hogy nagyon mélyen belénk ivódott az elnehezültség, a hazug stabilitás, a hamis biztonság utáni vágy); a világ állandó változásaira mindennap megújult választ kell adni, ez maga a fejlődés, de ez a valódi stabilitás is. Az élet ugyanis maga a kiteljesedés felé haladó állandó dinamizmus, s ennek tagadása vezet a hamis, statikus, úgynevezett konszolidációkhoz. A tennivaló tehát egyértelmű: megpróbálni felvenni az élet diktálta tempót és alkalmazkodni az állandó változásokhoz (ha már élenjárói, diktálói e változásoknak nem lehetünk). Az első teendő ezek után az lehet, hogy megpróbáljuk meghatározni önmagunkat, s 6 ____________ _______ Csáky Pál írása elgondolkoztató, vitára késztető, hiszen azzal a valamennyiünket érdeklő kérdéssel foglalkozik, milyen lesz helyünk, a magyar nemzeti kisebbség helye a jövő világában illetve Európájában, a közös Európai Házban. Úgy gondoljuk, hogy ez a nem is távoli jövőkép sokunkat érint, éppen ezért szeretnénk, ha minden érdekelt kifejtené véleményét lapunk hasábjain, maximum öt gépelt oldal terjedelemben a Csáky Pál cikkében foglaltakról. Várjuk írásaikat! ennek birtokában kísérletet tehetünk megkeresni helyünket ebben a világban. A közép-kelet-európai kis államok ezen a téren egyet tehetnek: tudomásul veszik a civilizált világ haladásának irányát és minden idegszálukkal ahhoz próbálnak meg igazodni. Bármely más elképzelés végzetes leszakadáshoz vezethet; tudomásul kell venni, hogy ami Európa fejlettebb felén történik, az egy hatalmas, kulturált és feltartóztathatatlan folyamat, amely egy egységes Európa megteremtését célozza. A közép-kelet-európai kis államoknak azt is tudatosítaniuk kellene, hogy a különálló, esetleg egymás ellenében való futás a vonat után ezután nevetséges és ésszerűtlen is, a lépések koordinálása itt csak segítség lehet (ezt a nézetet egyébként, úgy látszik, Havel elnök úr is osztja, példa erre első lengyelországi és magyarországi útja). Az egységes Európa kialakulása a kilencvenes évek közepére-végére olyan realitás, amellyel minden magát európainak tartó individuumnak és közösségnek számolnia kell. A kérdés tehát most az, milyen lesz ez az egységes Európa s milyen lehet ebben a Csehszlovákiában élő magyar nemzeti kisebbség helye? Elvileg két lehetőség áll fenn e jövőbeli állam- (nép-, nemzet-) szövetség előtt. Vagy átveszi a már létező modellek valamelyikét, vagy megpróbál újat kidolgozni és megalkotni. Az első lehetőség nem túl kecsegtető. A szovjet, esetleg a jugoszláv út nyilvánvalóan nem járható; az amerikanizálódástól is retteg egész Nyugat-Európa. Gondolkodóikat olvasva egyértelmű, hogy a nemzeti hagyományok nélküli, mindent egybemosó, rágógumi-kultúrás amerikai utat elvetik, ök inkább a nemzeti sajátosságokat megőrző, hagyományokra támaszkodó, humánus, sokszínű modell mellett törnek lándzsát. (Ez elsősorban a kultúrára értendő, bizonyos fokig a politikára is egy multinacionális, hatalmas gazdaság és piac létrejötte mellett.) Hol lehet e képben a mi helyünk? Egy asszimilálódott, önmaga szellemi identitását feladott néptöredéknek sehol. Egy saját szubkultúrát kitermelt és felmutatni képes nemzettöredéknek viszont meggyőződésem, hogy helye kell legyen e sokszínű színpadon. Ehhez persze egy alapdolog szükségeltetik: megteremteni az illető kultúrát, hogy legyen mit felmutatni. Azt hiszem, ez a probléma szegletkőre, s itt kell beszélnünk múltunkról, jelenbéli igyekezeteinkről és jövönkröl, amelyhez elsősorban kell ragaszkodnunk. A múltban létrehozott értékeinkről én itt nem óhajtok értekezni, ezt másoknak, avatottabbaknak kell elvégezniük. Itt csak annyit kell elmondanunk, hogy bár csekély számú az ilyen érték, de létezik és felmutatható. Az okokról, hogy miért ilyen szegényes a hetven év palettája, beszélnünk keH majd. Jelenbéli igyekezeteink és jövőképeink szorosan össze kell hogy függjenek. Először is, úgy gondolom, meg kell tanulnunk meghatároznunk önmagunkat. Félelmek, torzítások, mellébeszélések nélkül. Tudatosítanunk kell, hogy az egységes magyar nemzet része vagyunk, aki történelmi okok folytán specifikus helyzetbe kerültek. Félreértés ne essék, ez nem valamiféle bezárkózás vagy elhatárolódás akar lenni, távolról sem: csupán jelenlegi tudathasadásos állapotunk megszüntetése. Lojalitásunk az állam iránt, amelyben élünk, igy tudatossá válik és egy újfajta társadalmi szerződés alapkövévé: együtt akarjuk ezt az országot építeni a cseh és a szlovák nemzettel és a többi, itt élő nemzeti kisebbséggel, de teljes jogú állampolgárként a valódi egyenlőség elve és mindennapi gyakorlata alapján. Életünket itt, szülőföldünkön akarjuk kiteljesiteni és gazdag teljességben leélni, itt szeretnénk gyerekeink jövőjét is megalapozni. Kötődésünk kettős, ezt cseh és szlovák barátainknak is meg kell érteniük: kultúránk a magyar nemzethez, egzisztenciánk a csehszlovák államhoz köt. Elfogadjuk ezt a helyzetet emberi méltóságunk, másságunk tiszteletben tartásának feltételével, ami egy egységesülő, liberalizálódó Európában természetes kell, hogy legyen, s amelyből csak a nemzetállam meghaladott elképzelése képes ellentmondást kovácsolni. Gyerekeinket is e szellemben kívánjuk nevelni, félelmektől, hazugságoktól, torzításoktól mentesen. Európainak, a cseh és szlovák nemzettel testvéri egységben élő magyarnak. Számukra nem magyar tanítási nyelvű iskolák, de magyar iskolák kellenek, ahol elsősorban épp identitástudatot nevelnek beléjük. A magyar nyelvet, irodalmat és a magyar történelmet tanítják meg velük elsősorban, mivel ez az a gerinc, amelyre támaszkodniuk kell. Ugyanakkor jól megtanítják őket szlovákul is, németül, angolul is, hogy minél több emberrel kommunikálni tudjanak (a többnyelvűség sorainkban is természetessé kell, hogy váljon). És meg kell még szerveznünk a kultúra, az iskolarendszer, a tudományosság, stb. területén ezer dolgot, amelyekről itt most nem áll módomban értekezni, de amelyről fokozatosan szintén beszélnünk kell. Olyan világot szeretnék magunk körül látni, amelyben eséllyel próbálhatnánk meg kihúzogatni a belénk (és a szlovákokba, esetiekbe, németekbe, ukránokba, romákba) tört tüskéket és egy valódi, elemi erejű önszerveződéssel elindulni egy új úton. Nyitottakká kell válnunk, rendet kell teremtenünk magunkban — és magunk között. A régi módon nem gondolkodhatunk és nem cselekedhetünk, mert az maga a jelen helyzet negációja lenne. Hiszem, hogy az Európai Ház minket is vár. CSÁKY PÁL A lévai citerazenekar KI MIT TUD ZSELIZEN 1990 februárjában ke rült sor a Zselízi Városi Művelődési Központ rendezésében a Ki mit tud tehetségkutató verseny első fordulójára. A Csemadok alapszervezete, megváltoztatva döntését, két különdíjat ajánlott fel, mivel nem tudták eldönteni az elsőbbséget Juhász Sándor és Duchony Gi„ , zella tánctudása és a Kakarov Sz.Ma József lévai citerazenekar Aw,a *fe' s,rato népdal-feldolgozása ClTM kéményét között. A Nőszövetség a la eo képviselői Ujváry Andreának ítélték oda dijukat, a Kiskertészek pedig a párkányi FAN tánccsoportot részesítették előnyben. A vnb különdiját Gulyás Gyöngyi (Párkány) kapta, aki versenyen kívül lépett fel, és elbűvölte a közönséget csodálatos hangjával. A Ki mit tud fődiját Török Mária nyerte, a „Sállái Szép Kata" című népballadával. Még hátra volt a közönségdíj, amelyet végül a szavazatok öszszegezése után a Markos—Nádas paródiát bemutató zselizi gimnazista fiúk, Tóth Gábor és Csontó Károly nyerték el. — Bebizonyosodott ismét, hogy kisvárosi szinten is lehet, sőt kell művelni a kultúrát — mondta a verseny után Gálán Géza, a zsűri elnöke. Én Zselizen szinte itthon érzem magam, hiszen itt indítottuk el a Szabadtéri Színház mozgalmat, és külön örömömre szolgál, hogy ennyi tehetséges embert sikerült pontosan itt és a környéken találni. — Néhány valóban tehetséges emberre találtunk — kapcsolódott ismét a beszélgetésbe Horváth Géza pedagógus. — Lélegzetelállító volt pl. a lévai citerazenekar fellépése, Török Mária szavalata. Juhász Sanyi és Duchony Gizella néptánc párosa, Chmelina Csaba virtuóz gitárszólója. Gulyás Györgyi félprofi fellépése, kedvesek voltak a táncdalt éneklő lányok, Farkasdi Zsanett tisztán csengő hangja, Csicsman Diana és Kotasz Tünde, de sorolhatnám az egész mezőnyt, gyerekeket és felnőtteket egyaránt.-- Talán jövőre még azon kellene változtatni — mondta Gubik Mária, a Zselizi Magyar Tannyelvű Gimnázium tanárnője, hogy külön kategóriába soroljuk a gyerek és a felnőtt versenyzőket. Habár több kategóriában is előfordult, hogy a gyerekek lefőzték a felnőtteket. N. K. Tóth Ilona felvételei
