A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA magasítottuk falait. A gond : más pályára kell állítani. Első keresztlevele szépirodalmi müvek kiadására jogosította fel. Az utolsó „iparengedélye", amelyet néhány napja kézbesítettek, szinte mindenre feljogosítja. Nagyrészt szépirodalmi tájolású volt a Madách, kisebbségi kiadóvá kívánjuk tenni, felfogva szellemi létünk minden értékes termékét. Elsősorban programján alakítunk. S persze, a hasznosság elve itt is kell hogy érvényesüljön, hiszen kiadványaink jelentős hányada ráfizetéses, ezen is változtatnunk kell. Erőteljesen emeljük a nyereséges könyvek számarányát, ami persze nem egyszerű dolog, mert meg kell másznunk a könyvpiac egyre emelkedő dombjait ... Én életerősnek érzem a Madách közösségét, s képesnek arra, hogy a nehezebb ringbe álljon. • — A Csemadok ez ideig is nagyban hozzájárult a Madách-kiadványok terjesztéséhez (1988-ban pl. 502 742 Kčs értékű könyvet adtak el az alapszervezetekben); a jövőben minőségileg változik-e a Madách és a Csemadok viszonya. Kérdem Önt, mint a Madách igazgatóját s mint a Csemadok tiszteletbeli elnökét. — Egyértelműen szorosabbra kívánjuk fűzni kapcsolatainkat a Csemadokkal. Az irodalomterjesztést vállaló emberek segítségét és fáradozását nagyra értékeljük, de ezen túl szeretnénk honorálni is. Van egy olyan szándékunk, hogy a Csemadok létrejövő gazdasági vállalkozásával kereskedelmi egyezségre lépjünk. • — A sajtóban az Ön értékrendjének is megfelelő mennyiségben és minőségben kap helyet a csehszlovákiai magyar irodalom ? — Évtizedes nyavalya ez, a megjelenő könyveink távolról sem kapnak értéküknek megfelelő visszajelzést. De hogy ne menjünk messzire e tekintetben, a Hét is gyéren teszi a magáét. Igen, önbecsülésünk nagy hézagai. A felelősek, akik nem teljesitik ez irányú irattan kötelezettségeiket, megérdemelnék, hogy olykor tűz világítsa be lelkűk szebbik falát. • — Igazak-e a híresztelések, hogy a jövőben néhány lapot a Madách gondozásába szeretnének átutalni? — A közelmúltban a szlovák kormány elnökénél jártunk, s többek közt felpanaszoltuk a magyar sajtó aggasztó helyzetét, s aggodalmas közeljövőjét. Itt közöltük elgondolásunkat, hogy a Madách, megfelelő állami dotáció segítségével, alkalmas lenne több magyar lap kiadói gondozására. Bizonyos lapok összpontosítása lehetővé tenné egy ésszerű mechanizmus kialakítását. Úgy tudom, egy helyzetfelmérö vizsgálódás Varga Sándor miniszterelnök-helyettes megbízásából beindult. • — Megtanulunk-e még valaha egy nyitott, szabad kultúrában élni? Nem csak a kisebbségre, az egész országra gondolok.. . — Ezt akarni kell, művelni, s hozzáadni a magunkét .. . Beszélgetett: CSANAKY ELEONÓRA A Csemadok Központi Bizottságának Betegen és aggodalommal szólok Hozzátok. Ne kívánja most tőlem senki, hogy mondanivalóm stiláris és szerkezeti szempontból tökéletes legyen. Napok, sőt hetek óta a Csemadok és az Új Szó vitája az, ami nyugtalanít. Itt és innen egy belső viszálykodás magja kél: összefogás helyett egymás elleni torzsalkodás. Miért kellett egy, a körülményekkel számoló reális megnyilatkozást alibikereséssé degradálni?! Ennek és az ilyenfajta perlekedésnek — a Csemadok keretén belül — végeredményében a szlovákiai magyarság issza meg a levét: a Csemadok jelenti ma az összegező magyar fórumot. Nekünk luxus a késhegyig menő vitatkozás, mert egymást és egymásban a magyar kisebbségnek is tartozó felelősséget — tehát jövőbeni sorsát — bunkózzuk le. Latra ezért minden szót és tettet: mennyiben használunk vagy ártunk vele önmagunknak, a szlovákiai magyar kisebbségnek? A párt és a magyar kisebbség egymást erösitö ügye és viszonya jelenti ma az első napirendi pontot. És itt mindjárt — in médiás red — ki kell jelentenünk: kisebbségünk sorsa, léte a jelen adottságok között a párt sorsával áll vagy bukik. Az ok világos és egyszerű: a pártnak és a magyar kisebbségnek egyformán a jobboldali szlovák sovinizmus felülkerekedése jelenti a legfőbb veszedelmet: a fasizálódás lehetőségét. Ne felejtsük el, mi volt 1968-ban, amikor a szlovák reakciós sovinizmus csak a magyarok kitelepítéséről tudott beszélni. A listákat már szorgalmasan gyártották: győzelmük a mi pusztulásunkat jelentette volna: szétszóródásunkat. A szlovák soviniszta áramlatok megfékezése a párt működésének az eredménye, és amit kisebbségi síkon elértünk, azt a párt segítségével értük el. De akkor ne essünk át a ló másik oldalára, és a szlovák sovinizmus elfojtása joga és kötelessége s (a magyar kisebbség jogos elemi követelései közé) ne tétessék egyenlőségjel mondván, hogy ennek hangoztatása: nacionalista csökevény. A mi ügyünk nem soviniszta vadhajtás, hanem elemi létkérdés: ember és emberség ügye, az élethez szükséges éltető levegő, az ózon, mely nem más, mint a magyar nyelv. Erről és TÖRÖK ELEMÉR Egy hang (In memoriam Fábry Zoltán) 1 Ki tudja sorsunk némasággal telírt mélységét, ki mossa le lelkünk fekete gyászát, az iszonyú kőkopárság hegyein létünk ördögi táncát ki állitja meg végre, emlékeink tükre elé állva, az idő ráncaival bélyegezve, ki mer hinni a tisztaság megbékélő mosolyában ? nem másról van szó. Nem akarunk és nem is tudunk süketnémák maradni. Jogaink és kötelességeink internacionalizmusunkból fakadnak. Nem is lehet másképp. A marxizmus—leninizmus törvénye e tekintetben megmásíthatatlan és értünk szól. A kisebbségi jogok rendezése a párt erkölcsi velejárója. Ha kisebbségi síkon a többség átlépi: az internacionalizmus fizeti meg az árát. Internacionalista kötelességeit és jogait csak az a kisebbség tudja teljesíteni és gyakorolni, melynek jogait épp az internacionalizmus biztosítja és garantálja. Sérült és sértett kisebbségek könnyen megzavarhatják a közösség vegyi összetételét és hitelét. Szocialista közösséget csak megelégedett, egyforma jogú, egyformán megbecsült tagokkal lehet építeni és biztosítani. Napirendi pontunk tétele világos és egyszerű: ha a magyar kisebbség potenciális elfojtója a szlovák sovinizmus, akkor jót és életet a jelenlegi helyzetben csak a fasizálódó sovinizmus fékezöjétöl, a párttól várhatunk. De most mi történik berkeinkben? A pártadta lehetőségek kihasználása helyett viszálykodások törnek ki sorainkban, melyek azzal fenyegetnek, hogy önmagunknak sikerül épp a párt által biztosított és elért eredményeket felrobbantani, és igy mi magunk leszünk azok, akik a pártadta lehetőségeket illuzórikussá tesszük saját sorainkban. Ezt az öngyilkosságot kell megakadályozni. Ez az utolsó alkalom, hogy kisebbségünk éljen a lehetőségekkel. Ha ezt elmulasztjuk, ha kicsinyes belső torzsalkodásokkal megzavarjuk, úgy semmi sem ment meg minket a pusztulástól. Párt- és állami segédlettel — ha még döcögőn is — szervezettséget, keretet biztosítanak nekünk, melyet csak ki kell tölteni tartalommal: önmagunk erejével. Ha e keret tartalom nélkülinek — tehát gerinctelennek — bizonyul, akkor önmagától omlik össze. És akkor — elvégeztetett. De a felelősség emberek, párt, magyarok, jövő és történelem előtt a miénk! Elsősorban csak annyi a miénk, amennyit mi magunk okosan és céltudatosan biztosítani tudunk magunknak. A pártadta keret: 2 Mit ér a költői kép, a szépnek hatalma a gonosz hálóján fennakad, a mélység sötétje didergőn megérint, füledben csend topog, a tűz visszfénye arcodon, tekinteted a nincsbe vész, az űr semmijébe. 3 A vízen tükörképed, mit is mondhatna a feléd sikoltó anya földnek ? Ez itt a pontos jelenléted, Közép-Európa, a hazád. huszonöt év folyamán a legnagyobb lehetőség. De ha ezt a lehetőséget magunk közti perlekedéssel gyengítjük, akkor a párt ezt kész fényeként nyugtázza: ti magatok akartátok igy, ti csináltátok, mi moshatjuk a kezeinket. És így nemcsak a szlovák sovinizmus jelenti a fő veszedelmet, de mi, kisebbségi magyarok, akik magunk alatt vágjuk a fát. Pedig elsősorban és főképp tőlünk függ az itteni magyarság sorsa és jövője. Mi vagyunk felelősek a jelen és jövő előtt azért, hogy miként sáfárkodtunk a ránkbízott kinccsel és lehetőséggel. Ne keressünk majd bűnbakot ott, ahol mi magunk voltunk a bűnösök! Legyünk internacionalizmusunkhoz és magyarságunkhoz egyformán hűek, ötvenéves kisebbségi lét van a hátunk mögött. Kiérésünk, kiformálódásunk, célkitűzésünk egy szóban összegeződött: vox humana! Emberséggel, emberségesen élni. Ez a „szlovenszkói küldetés" fasizmus idején, a fasizmussal — tehát az embertelenség! maximummal — szemben szövegeződön. Önmagunk adta jelzőként használjuk, de ma már határokon túl is rácsodálkoznak. És ez a vox humana követeli meg tőlünk a szocialista humanizmus legfőbb törvényét: az emberséget. Bizalmatokból a Csemadok örökös díszelnöke lettem. Az „örökös" szó magához vonzza az „örökség" fogalmat. Én már nem sokáig leszek veletek, köztetek; arra kell gondolnom, mi lesz velem, mi jön utánam, mi lesz velünk, mi lesz veletek szlovákiai magyarok?! A folyamatosság az életünk és ennek nem szabad megszakadni. Veletek akarok lenni és maradni. Életművemet — a vox humana „stószi mértékét", fenntartását, folyamatosságát — Rátok testálom, ahogy vagyonomat, materiális és szellemi hagyatékomat végrendeletileg is a Csemadokra hagytam. Legyünk és maradjunk méltók egymáshoz: magyarságunkhoz, internacionalizmusunkhoz, a szocialista humanizmushoz, szlovákiai küldetésünkhöz: a vox humana-hoz! Štós, 1969. október 5. Fábry Zoltán Ide szült anyád egyszer s mindenkorra, itt vagy jövőd foglya. Nincs más esélyed, hát bírd a terheket, s a szellem csöndjében tedd, amire születtél, a nap legyen gyámolítód, és a fénye mindennek, ami szép. 4 Ne az érzelem s a föimagzott sérelem hanem a bölcsebb értelem: bensőd vezére ez legyen. Sem az, hogy ki volt itt előbb: Csak annyi vagy, amennyi tettedből megmarad. 13
