A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
Sok emberre lesz szükség A CSEHSZLOVÁKIAI MAGVAR TUDOMÁNYOS INTÉZMÉNYRENDSZER IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI Ennek az 1922-ben felújított nyelvtörvény vetett véget, amely rendezte a svéd és finn nyelv viszonyét. Ez kimondja a két nyelv egyenrangúságát, és a helyi adottságoktól függően hivatalos nyelvvé tette a finn mellett a svédet is. A két világháború közötti Finnországban igazi demokratikus közélet és széles műveltséget nyújtó iskolahálózat alakult ki. Ezt a második világháború után tovább tökéletesítették. Alkotmányban rögzítették, hogy a Finn Köztársaságnak két hivatalos nyelve van: finn és svéd. Az ország 4 600 000 lakosából kb. 300 000 svéd (1 7 %) nemzetiségű. Cornides István tanár felmérése szerint svéd nyelvű 1 város, 25 falu, vegyes lakosságú 1 7 város, 22 falu. Vegyes lakosságúnak tekintik az olyan nagyvárosokat is mint Helsinki — Helsingfors, Turku — Abo, Vaasa — Vasa. Az állami és helyhatósági alkalmazottaknak szóban és írásban tökéletesen ismerni kell az adott terület többségi és kisebbségi nyelvét. A svédeknek is joguk van a szabad politikai, gazdasági szervezkedésre és az oktatásügyi önigazgatásra. A finnországi svédek 80 %-a tagja a Svéd Néppártnak. A 7 % svéd kisebbségnek van egy egyeteme 6 fakultással, 4 000 hallgatóval, ezenkívül közgazdasági főiskolája. A helsinki egyetemen 25 tanszék működik svéd tanítási nyelvvel, és kétnyelvű a műszaki főiskola is. Minden nagyobb svéd nyelvű helységnek van közép- és alapiskolája. Finnországban a svéd televízió- és rádióadásokat önálló osztály szervezi és tanács ellenőrzi. Hivatásos svéd színházak száma négy, harminc svéd nyelvű napi- és hetilap jelenik meg. Vannak könyvkiadóik, gazdasági szervezeteik, művészeti intézményeik, bankjaik. A svéd állami alkalmazottaknak saját szakszervezetük, az evangélikus egyháznak autonóm svéd püspöksége van. A svéd nemzetiségű katonák külön alakulatokban szolgálnak. Ez az ismertetés csak nagyvonalakban tünteti fel a teljes értékű kisebbségi jogok gyakorlati megvalósítását, de így is követendő példának szolgál Közép-Európa demokratikus fejlődés útjára lépett államainak. GÁSPÁR TIBOR sében továbbadja, sőt ízléses összeállításban színpadra is vigye. Nem arról van szó, hogy megjelentek a színpadon a kalotaszegi vagy a Só vidéki táncok, hanem arról, hogy megjelent egy olyan néptáncos szemlélet, amellyel az együttes további kiváló produkciókkal mutatkozhat be a jövőben. Soha nem tudtam megérteni, mi tart össze évtizedeken keresztül alkotóközösségeket. A választ még tavaly kaptam meg a dunaszerdahelyi Csallóközi Dal- és Táncegyüttestől 35. születésnapján. Szinán is igazolódott, hogy ha egy város vagy község életében közösségkovácsolóvá. szellemi műhellyé tud válni egy amatőr csoport, s emellett képes generációnként megújulni, nem probléma összehozni egy negyvenéves jubileumi műsort. A sok izzadság, magánéletet nem ismerő, önfeláldozó munka Szinán is meghozta az eredményt. Hadd játszadozzam el azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne az együttes aranylakodalmán találkozni. Ehhez kívánok az együttes most induló generációjának, aranyos gyerekcsoportjának sok kitartást! LOVÁSZ ATTILA Fotó: Takács András Köztudott, hogy 1945 után Csehszlovákiában a magyar tudományos életnek nem teremtődtek meg az alapjai, nem épült ki az intézményrendszere, gyakorlatilag egyéni ambíciók, tenniakarás és szabadidő kérdése volt a tudományos kutatás. Egyik Írásomban (Ef-lapok, '88/6—8) részletesen ismertettem ennek okait és következményeit, ezért most eltekintek ennek boncolgatásától. Az, hogy nem jött létre az intézményrendszer, nem jelenti, hogy ilyen próbálkozások a negyven év során ne lettek volna. Igenis voltak ilyen irányú törekvések mind a Csemadok, mind pedig más intézmények és magánszemélyek részéről. Én két ilyen, tehát a legerőteljesebb és legkidolgozottabb kísérletet emelném ki. Az egyik 1968-ban volt, amikor a Csemadok, majd a nemzetiségi ügyekkel megbízott minisztérium dolgozott ki ilyen javaslatot. A két intézménynek másmás kiindulópontja volt. A Csemadok javaslata egy teljesen önálló intézményrendszert képzelt el, s csak végső esetként merült fel, hogy a Szlovák Tudományos Akadémián belül épüljön ki ilyen, a minisztérium viszont feltehetőleg a megváltozott viszonyok miatt, már az Akadémián belül képzelte el ezt az intézményt. Végül is 1969 után az egyik alternatíva sem valósulhatott meg, pusztán néhány ún. nemzetiségi szakreferens került be az egyes tudományos intézményekbe mind az akadémián belül, mind pedig azon kívül. A Csemadokban ezzel párhuzamosan szakmai társaságok alakultak, melyek legfőbb feladatuknak a tudományágak művelését és az önkéntesek, illetve a tudománnyal nem hivatásszerűen foglalkozók felkarolását tekintették. Ezeket a társaságokat 1974 körül szüntették meg, pontosabban alakították át őket amolyan szakbizottságokká. A szakbizottságok munkáját főfoglalkozásban egy-egy szakreferens irányította. A tudományos életről ezek után szintén szó sem esett. 1978-ban az Irodalmi Szemle meghirdetett ugyan egy-egy ankétot, de annak tudományszervezési következményei nem lehettek. A tudományos élet gyakorlatilag a dolgozószobákba szorult vissza, ahol az áldatlan viszonyok ellenére, nagyon komoly eredmények születtek. Neveket most hadd ne említsek, úgyis nehéz lenne mindenkit felsorolni. 1980-ban, amikor megindult a Madách Könyvkiadó tudományos évkönyve, az Új Mindenes Gyűjtemény, úgy tűnt, valami megmozdult a tudomány területén is. De éveket kellett várni arra, hogy a Gyűjteménynek a tudományok megszervezésében is szerepe legyen. Vadkerty Katalin vetette fel először a Gyűjtemény 6. számának végén, mások véleményének is hangot adva, hogy a Gyűjtemény színvonalának emelése végett egy szerkesztőbizottságot kellene alakítani, amely szervezési feladatokat is elláthatna. Ennek az ötletnek a realizálása révén jött létre 1978-ban az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztőbizottsága. A névsor úgy állt össze, hogy ott minden fontos tudományág képviselője helyet kapjon, ugyanakkor néhány kutatót eleve ki kellett hagyni a lehetséges munkatársak közül, mivel a személye a hivatalos szervek előtt nem örvendett valami nagy elismerésnek (igy nem kerülhetett be pl. Popély Gyula, vagy mást ne mondjak Janics Kálmán, stb.). A szerkesztőbizottság tagjai a következők voltak: Balia Kálmán, Kovács László, Liszka József, Mácza Mihály, Méry Margit. Mészáros András. A. Nagy László, Püspöki Nagy Péter, Trugly Sándor, Vadkerty Katalin, Végh László. Azt is tudni kell, a szerkesztőbizottság megalakulására a Madách Sárkánykorszakában került sor, s nem kis ügyeskedésbe került a fenti névsort elfogadtatni. A légkörre utaló tény az is. hogy akadt, aki a felkérésünknek, más elfoglaltságára hivatkozva, nem tett eleget, holott tudva levő volt. hogy oly sok időt ez a munka nem vesz majd igénybe. De ezek ma már nem érdekesek. Fontos volt viszont, hogy a munka elkezdődött. Első dolgunk az volt, hogy a tudományos igényeknek megfelelő külsőt adtunk a kiadványnak, és a belső tagoltságát is megváltoztattuk. Ez azért volt fontos, mert előfordult, hogy Budapesten a Gyűjtemény a gyerekkönyvek közé került. Kialakult egy több évre szóló koncepció is, és elhatároztuk, hogy az igényesebb, nagyobb terjedelmű értekezések, illetve reediciók számára egy új sorozatot indítunk Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára címen. Ennek első kötete tavaly már meg is jelent. A legfontosabb vállalkozása a szerkesztőbizottságnak mégis a tudományos élettel kapcsolatos elképzelései voltak. Még 1988-ban egy ankétot hirdetett meg, amely a kisebbségi tudomány elméleti hátterét és az intézményi rendszerről kialakult nézeteket volt hivatva feltérképezni. Az ankét teljes anyaga a Gyűjtemény ez évi 9. kötetében lesz majd olvasható. Ezzel párhuzamosan megindult egy másik vállalkozás, amely a szerkesztőbizottság elképzeléseit összegezte volna ugyanebben a témában. Ez végül egy komplex tervezetté nőtte ki magát. A tervezet négy részre osztódott: az első részben a kutatási feladatok kaptak helyet az egyes tudományágak szerint, a második rész a szűkén értelmezett intézményrendszerrel foglalkozott, a harmadik a publikálási és könyvkiadási feltételekkel, a negyedik pedig a tudományos képzéssel kapcsolatos kérdésekkel. A tervezet szintén a 9. kötetben jelenik majd meg. Az intézményrendszert három részre bontottuk: az első egy átfogó ösztöndíjrendszer körvonalait vázolta fel, a második a tényleges kutatóintézetet, a harmadik pedig a magyar múzeumot írta le nagyon részletesen. Ez persze csak amolyan keretelképzelés volt, fontos eleme volt viszont. hogy az ösztöndijrendszert már 1990-től működtetni lehetett volna, a múzeum kiépítését pedig szintén el lehetett volna kezdeni a komáromi múzeum mellett. A tervezet kidolgozásába több szakembert is bevontunk, többek között Turczel Lajost, Varga Sándort, Zalabai Zsigmondot. Popély Gyulát, Németh Zsuzsát és másokat. Felmerült a beterjesztés módjának a kérdése. Az Írószövetség Magyar Tagozata vállalta ezt magára (a szerkesztőbizottság ugyanis félig illegális volt, nem volt intézményesítve, csak házon belül rendelkezett tanácsadói joggal). Fonod Zoltán és Püspöki Nagy Péter azután megírtak egy rövidebb beadványt, melyet el is küldtünk a Kulturális Minisztériumba. A válasz lesújtó volt, de érdekes módon nem utasította el a tervezetet. Ezek után került sor a Fábry-napokra, ahol a résztvevők megismerkedve a tervezettel támogatásukról biztosították azt, és a Csemadok Elnökségéhez küldött levelükben kérték a Csemadokot, hogy tegyen lépéseket az ügyben. A tervezet szövegét azután egy Előkészítő Bizottság véglegesítette, melynek az lett volna a feladata, hogy az intézményrendszer kiépítését akár pozitív, akár negativ fogadtatás esetén is elkezdje. Elnöke Püspöki Nagy Péter lett, tagjai pedig Bauer Edit, Popély Gyula, Végh László. A. Nagy László, Liszka József, Varga Sándor, Szeberényi Zoltán, Turczel Lajos, Mácza Mihály és Tóth Károly. A bizottság azonban már nem kezdhette el munkáját. November 17-e merőben új helyzetet teremtett. Ma biztosan nagyobb esélye van az egész tudományos intézményrendszernek, mint régen. A tervezetet máig időszerűnek tartom, de végig kell gondolni, hogy polgári demokratikus viszonyok között hogyan is működik a tudomány. Felmerül azután a Masaryk Akadémia kérdése is, mint egy lehetséges megoldás, ez azonban a bonyolult tulajdonviszonyi kérdések tisztázása nélkül, amely biztosan sok időt vesz majd igénybe, egyelőre nem lehet aktuális. Az FMK Prágában már január elején felvetette ezt, de egy gesztusértékű lépésnél több nem lehet a Masaryk Akadémia sem, hiszen az épületen és a vagyonán túl (amit persze nem szabad lebecsülni), az alapvető kérdések továbbra is nyitottak maradnak. Ezek pedig azok a kérdések, melyek a korszerű tudományszervezésre és a tudományos intézményrendszer belső struktúrájára vonatkoznak. Nem elhanyagolható — ez már tavaly is nagyon komolyan felmerült — a személyi feltételek kérdése. Tudatosítanunk kell, hogy ma mindenütt sok-sok emberre lesz szükség, a legreálisabb tervek is légváraknak bizonyulhatnak, ha nincsenek hozzá megfelelő felkészültségű emberek. A tudományos képzés kell legyen az első számú szempont ma, remélhetőleg a művelődési szabadság biztosítása után semmi akadálya sem lesz annak, hogy diákjainak Magyarországon vagy más európai országban tanuljanak, ennek viszont az a feltétele, hogy megfelelő alapképzésben részesüljenek és legalább két idegen nyelvet beszéljenek. A létező szellemi kapacitásunkat azonban már ma ki kell aknáznunk, ehhez kell megtalálni a megfelelő intézményi formákat. A két háború között nagyon fontos szerepet töltöttek be ilyen szempontból a múzeumok. Erősíteni kell a regionális tudatot, szinte minden fontosabb városban el tudok képzelni egy-egy tudományos társaságot, sőt ezek mellett még műemlékvédelemmel foglalkozó társaságokat is, melyek az egész helyi történelmet feltárhatnák — egyegy épülethez egész történelmi korszakok kötődnek. Tárgyszerűnek kell lenni, igényesnek, és nem szabad megengedni, hogy ezek az értékek valamilyen formában a politika szolgálatába álljanak, legyen az akár nemzeti kisebbségi politika, ezek ugyanis enélkül is becsülhető értékek. A tudomány kérdéseit bízzuk végre a szakemberekre. Az anyagi támogatása viszont a társadalom egészére tartozik, de úgy, hogy az adakozók lássák, hová kerül a pénzük. Ehhez kellenek az alapítványok és a támogatások más formái. Egy szemléletváltást kell kialakítani, be kell láttatnunk, hogy a tudomány finanszírozása hosszú távon hozza meg a gyümölcseit, ez a befektetés már az unokáinkat szolgálja. TÓTH KÁROLY 11
