A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF László Béla docens minden éven együtt túrázik a hallgatókkal március 15-én. A kokárda viselése Nyitrán már hagyomány. A pedagógiai karon is magyar nyelvű oktatást! Beszélgetés LÁSZLÓ BÉLA docenssel, a Nyítrai Pedagógiai Kar magyar dékánhelyettesével — Hosszú éveken keresztül mellőzött tanárnak számított ezen az iskolán, az akkori vezetés támadta is. Mi tartotta Önben az erőt? — Mint minden pedagógus, én is szeretek tanítani, igazán jól a hallgatók között érzem magam, s a választott szakomnak, a matematikának is szeretnék élni. Meg a család is itt tartott. Idősebb szülőkkel éltünk, akik miattunk költöztek Nyitrára, s amikor eltávoztak körünkből, a pedagógiai karon oly kevés volt a magyar tanár, hogy erkölcsi kötelességnek tartottam velük maradni. Meg kellett mentenünk a még menthetőt, támogatni a magyar diákság megmaradt töredékét. A JUGYIK-on belül, meg magánbeszélgetéseken igyekeztünk a magyarságtudatot egy olyan korra átmenteni, melyben már nem kell félteni kisebbségi létünket. Reménykedtem, hogy lesz egy új kor, abban nem bíztam, hogy ilyen hamar bekövetkezik. — Húsz év alatt ezen a főiskolán igencsak leépítették a magyar tanítóképzést. Míg 1963-ban 155-en, 1973-ban 86-an végeztek a magyar tagozaton. addig 1981-ben már csak 11-en, 1987-ben 27-en, 1988-ban csak 33-an. Kiket terhel a felelősség ezért, s mivel indokolták a lépésüket ? — Tekintsünk vissza röviden a múltba, hogy az itteni magyar pedagógusképzés helyzete áttekinthetőbb legyen. A hontalanság és a kitelepítés időszakában elsősorban a tanítókat távolították el helyükről. Ennek „eredményeképp" az 1948-ban indított iskolák részére nem sokkal több mint száz magyar pedagógust sikerült szolgálatba állítani. Ezért rövidített képzési formákat vezettek be. Az ötvenes évek végéig Pozsonyban magas színvonalú magyar pedagógusképzés is folyt. A különböző iskolaügyi rendezések alapján ezek a tanárképzők pedagógiai institútokká, majd fakultásokká, illetve karokká szerveződtek, s ezek mind a mai napig léteznek. A magyar tagozatot 1960- ban helyezték Nyitrára, ahol akkor még megvoltak a legalapvetőbb feltételei a magyar pedagógusképzésnek. Évente 60—80 diákot vettek fel, de csak 1974-ig! A központosított társadalmi intézményrendszerben az irányszámokat a minisztérium szabta meg, s 1975-től a magyar tagozat nem kapott szakokat, igy fölszámolódon. Nehéz most megkeresni a személyi felelősöket, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy társadalmi rendszer rossz nemzetiségi politikájának ez lett a következménye. — Hogyan fogadták a magyar pedagógusok a hirtelen változást? — Az ún. konszolidáció csúcspontján voltunk, s az egész társadalom olyan lelkiállapotban volt, hogy a fönti döntésekre rá sem tudott eszmélni. Mentette magát az ember, mindenki élni, dolgozni akart. Az itteni karon talán kevesen tudták, hogy 75-re már egyetlenegy természettudományi szakot sem engedélyezett a minisztérium. Az akkori iskolavezetőségben dolgozó magyar funkcionáriusoknak minderről tudniuk kellett, de ök hallgattak. Az alsó tagozatos tanítóképzés veszélybe került, olyan évet is tudok, amikor csak tiz hallgatót vettek fel. A ma már ismert polgárjogi mozgalmak (1978—79 — a szerk.) és a magyar kisebbség jogvédő bizottságának színrelépése, majd az új iskolatörvény elfogadása (1984 — a szerk.) és annak kapcsán a szülök és szervezetek tiltakozása kissé megtorpantották ezt a teljes leépítést; bár nagyon kis számban, de azért újból kapott a Pedagógiai Kar magyar szakokat. Ez öt-öt magyar hallgatóra vonatkozott, akik viszont ekkor már csupán a tantárgyak elenyésző részét tanulták magyarul. Amikor 1979-ben, majd 1984-ben a magyar alap- és középiskoláink oktatási nyelvét nem sikerült szlovákra változtatni, azonnal világossá vált, hogy néhány éven belül Szlovákiában pedagógushiány lesz. Ezért nálunk elindultak az első próbálkozások, melyek a magyar pedagógusképzés visszaállítását szorgalmazták. Egész mozgalmunk 1988 tavaszán csúcsosodott ki, amikor a diákok és néhány pedagógus kérvénnyel fordult az iskola vezetőségéhez, tegyen lépéseket ez ügyben. Ezt a kérvényt a címzettek nagy felháborodással fogadták (Soták, akkori dékán a nyilvános pártgyűlésen igy fogalmazott: Mit akarnak itt a magyarok? — a szerk. megj.), de ki kell hangsúlyoznom, hogy ezeket a leépítési elképzeléseket a minisztérium meg a pártszervezetek dolgozták ki. Itt sincs tettes, ez egy közös romboló akció volt a kommunista párt vezetésével. Az aláírók névsorát egy hónapon belül átadták az államvédelmi szerveknek, akik a problémát azzal adták vissza. hogy ez polgárjogi kérvény, s nem tartozik rájuk. Egyhónapos félelem és rettegés után ez volt az első győzelem! Ezután az oktatásügyi miniszterhelyettes, Fedor Macášek és néhány magas rangú pártfunkcionárius beszélgetést szervezett a kérvényt aláíró hallgatókkal, s ök a jelenlegi helyzet helyességéről próbálták meggyőzni a jelenlévőket. A diákok magas szintű politikai és erkölcsi érettségéről tettek tanúbizonyságot, amikor kiálltak a kérvényük mellett, mindennemű személyes meggyőződés és félemlítés ellenére ezt újabb győzelemnek lehetett tekinteni. Választ erre a beadványra nem kaptunk, ezért újabb ugyanilyen szellemű és értelmű kérvénnyel fordultunk a minisztériumhoz. A válasz megint elmaradt, azzal a banális indokkal, hogy nem jelöltük meg a feladó nevét és címét. Holott második levelünkben már a diákok és tanárok képviselői címük megadásával és aláírásukkal érvényesítették a kérvényt, de ez sem járt eredménnyel. Az akkori gondolkodásunk szellemében ezért a kommunista párt főtitkárához fordultunk, hi-% szén a magas szintű csehszlovák—magyar megbeszéléseken a nemzetiségi kérdéseket is megvitatták. Ennek eredményeként a CSKP Központi Bizottságának illetékes osztályáról, megerősítve magas szlovák állami és pártfunkcionáriusokkal, küldöttség érkezett Nyitrára, és újabb megbeszélésekre került sor. Ezen továbbra is igyekeztek elképzeléseik helyességéről meggyőzni bennünket, főleg abban, hogy az anyanyelvű oktatás számunkra csak hátrányos lehet. Sikerült azonban legalább annyit elérnünk, hogy minket is felkértek a pedagógusképzésre vonatkozó elképzeléseink kidolgozására. Egy hónapon belül előterjesztettük a javaslatunkat, melynek megtárgyalására több mint nyolc hónapig hiába vártunk, de a diákok fantasztikus forradalma ennek az egész históriának egy tolihúzással véget vetett. — A legutóbbi demokratikus választásokon Önt magyar dékánhelyettessé választották. Milyen programmal lépett erre a posztra? — Nem szívesen beszélek programról, mert ez az utóbbi időben nagyon lejáratott fogalom volt. Új program nem is lehet, mert a megvalósítandó elképzeléseinket nem lehet programnak nevezni, inkább jogos igénynek és követelésnek. A csehszlovákiai iskolák részére a tanárok képzése minden szinten anyanyelven történjen, s a szükséges mennyiségben! A jelenlegi dékán. Jozef Pastier megnyilvánulásai alapján lehetőséget látunk elképzeléseink megvalósítására. Viszont a feltételek és szükségletek kielégítése nemcsak tőle függ, hanem az egész szlovák kormány nemzetiségi politikájától; fölszabadít-e számunkra elegendő anyagi bázist és eszközöket? Számunkra nagyon vonzó és hasznos lehetne a magyarországi egyetemekkel való együttműködés, jó lenne, ha tehetséges fiatal tanáraink ezeken az egyetemeken sajátíthatnák el az európai szintű tudományos kutatómunkát, elismert tudósok látogathatnának ide nemcsak oktatás céljából, s a diákcserék is kibővülhetnének. KOLLER SÁNDOR ÍGY ÉL BÉNY Bény községről a hazai lapok keveset Írnak. Valahogy nem kedvenc helye ez az újságíróinknak. Annál inkább nekem, s mindazoknak (köztük külföldieknek is), akik e községben megfordultak, megismerkedtek román stílusú templomával, dolgos, vendégszerető lakosaival, a népművészeti csoporttal, s a minden vendégnek kaput nyitó Csókás családdal. A hazai tévénézők tavaly decemberben, a 12 perces karácsonyi népszokásokat bemutató műsorban, ismerhették meg e családot, s a népművészeti csoport életének egy mozzanatát. A regrutabúcsúztató, a farsangi tojásszedés, a húsvéti locsolás, a betlehemezés — és Csókáséknál még a lakodalom is — az eredeti formájában zajlott le. Egy-egy ilyen alkalommal a falu apraja-nagyja megmozdul, előkerülnek a régi népviseletek, a sarkarrtyús piros csizmák, s a legkisebbektől a legidősebbekig több százan közreműködnek a néphagyományok újraélesztésében. Ezek az emberek nemcsak a színpadi szereplés megszállottjai — hisz egy évben csak egy alkalommal tartanak bemutatót (általában 100 szereplővel) — de életformájuk lett az effajta együttlét, amelyre sem a járásban, sem távolabb nincs példa."A nemzeti öntudat, a közösségi együvé tartozás, a közös öröm gyökerei vallási eredetűek. Ebben erősítette őket a volt plébánosuk is, aki nemcsak hogy részt vett a kulturális rendezvényeken, hanem propagálta is azokat. S mégis a múltban a helyi és járási „hatalmasságok" éppen ebben az erőt adó megnyilvánulásban korlátozták e falu népét: a vallásos ünnepek megtartásában, a nevezetes bényi kút (egykori ismert búcsújáró hely) látogatásában, kötelezték őket fellépéseikkor vallásos szavai elhagyására; nem szólva a fiatal plébános rejtélyes száműzetéséről. E több mint fél éve történt eset megrázta az egész falu népét, és csaknem megállt az élet, nem tudták, hogyan tovább. Hisz plébánosuk által idegenforgalmi hely lett ez az 1 500 lelket számláló falu; történetéről Csókás Feri bácsi a templomról pedig Lengyel Sándor, a plébános tartott előadást a naponta idejárogató hazai és külföldi turistáknak. Panaszukról azóta szóltak a falugyűléseken. E nép hite és reménye azóta további munkára ösztönözte őket, s a tél folyamán Csókás Feri bácsi — az önkéntes néprajzos — újabb anyagot szed elő gyűjteményéből, szervezi a regrutabált és a farsangi tojásszedést, vagy éppen úton van Budapestre egyegy vendégszereplést megbeszélni, lehet, hogy az arra tévedő ismerős (vagy ismeretlen) vendéget fogadja hangulatos pincéjében. ahol felesége, Juli néni, már annyi kedves látogatót kiszolgált. Mi az, ami ezt a 63 éves embert munkára ösztönzi — gyakran gondolkozom rajta. Vallásos és erkölcsi magatartása, s a közösségért érzett felelőssége. Ez nyilvánult meg minden tettében, amit magyarságunkért, közösségünkért végez. A Csemadok alapszervezetében ösztönző hatással van környezetére. Az 5 működő gyermek és ifjúsági tánccsoportnak nagy öröm, ha népviseletbe öltözve vonulhat végig a falun. Kedvükért még az idős (faluban élő) suszterok is újra műhelyt nyitottak. így él ez a falu a maga sajátos életformájával az Érsekújvári járás déli szélén. Erős gyökereivel kötődik a nép hagyományaihoz. Hitük és reményük ad újabb erőt további munkájukhoz. Kívánom, hogy sikerüljön nekik! DÁNIEL ERZSÉBET 7
