A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
Egy kisebb példányszámban megjelenő lap riportere vagyok, tehát nagyjából tudomásom van mindenről, ami Londonban megesik. Tapasztalatból tudom — húsz esztendő alatt megtanultam —, hogy sűrű izgalmak nem csak a zajos városnegyedben, mint például a hírhedt Sohóban, várnak az emberre. Esemény mindenütt akad, ha jó a szimatod és nem csalatkozol gyakran abban a bizonyos „megérzésben". A lokálban ráfutottam AI Greenre, a rendőrség valamikori felügyelőjére. Green pillantott meg elsőnek. Ma sem tudom, mi volt az elsődleges szándéka. Talán meghív egy kávéra, gondoltam, de nem ez történt. Én mégis le akartam ülni az asztalához. Green ma osztályvezető. A betegeskedő Sampsont helyettesíti. Évek óta ismerem. Egy alkalommal szolgálatot tettem neki, de ez „long sztori", nem untatom önöket a múlt átmesélésével... Először a jobbját nyújtotta felém, és miután én haboztam, meggondolta magát és csak intett, hogy leülhetek, ha éppen akarok, nem ellenzi. — Örülök, hogy látom — mondtam barátságosan. — Én is örvendek. Ne oda ... üljön a másik székre. Szándékomban volt leülni az asztal jobb sarkára, háttal a lokálnak. Szeretem szem előtt tartani az utcát, a nyüzsgést, hiszen bármikor történhet valami, nem igaz? — Számomra most nagyon fontos, hogy olyan széken ücsörögjön, ahonnan mindenkit láthat. Ne bámészkodjon mindenfelé. Viselkedjen természetesen. Parancsol egy kávét ? — kérdezte Green az eléggé homályos bevezető után. Hozzánk intette a pincérlányt. Én megrendeltem a kávét. — -Emlékszik Adamsonra? — kérdezte Green váratlanul. Néhány pillanatig gondolkoztam. — Mindaz régen történt — jegyeztem meg végül —, tizenöt vagy húsz esztendővel ezelőtt. Adamson eltűnt, nem? — Eltűnt... mint a kámfor. Egyszer majdnem elcsíptem. Veszélyes fickó. Bérgyilkos ... profi. Sohasem láttam az arcát, senki sem látta. Nincs róla fotónk ... Adamson volt a láthatatlan gyilkos. A nagy talány. Ebben a pillanatban a iokálban tartózkodik. — Mit beszél? Megőrült? — Maga nem olvas újságot ? Tíz perc múlva befut a vonat a vád koronatanújával. Ez a tanú eldönti a pert: a vádlottat börtönbe juttatja. Igen ám, de vannak emberek, akik azon fáradoznak, hogy a vádlottat felmentsék. Az úrnak drága a bőre. érti? Tehát a koronatanút el kell tenni láb alól. Hallott már ilyesmiről, nem? A koronatanú a Viktória állomástól a tárgyalóteremig gyalog teszi meg az utat. Az ügy kiszivárgott az alvilágból. Adamson valahol lesben áll és végez az illetővel. Pontosan hol, nem tudjuk. Ma reggel megtudtam, hogy Adamson betér ebbe a lokálba, ahol találkája van valakivel vagy valakikkel. Innen indul akcióba. A besúgó sem masztotta a falnak. A haja rövidre nyírva. Nem láthattam az arcát, mert maga előtt tartotta az újságot és nekem úgy tűnt, hogy szándékosan bújt meg a lap mögött. Az egyik pillanatban kilesett az újság mögül és ez volt minden. A negyedik férfi a bejárati ajtó mellett foglalt helyet. Nem vettem észre rajta semmi rendkívülit, semmi gyanúsat. Hatalmas bajsza nevetségesen hatott. Ujjai között cigaretta égett. A másik kezével a bajszát babrálgatta. — Ne bámulja őket ilyen feltűnően — figyelmeztetett Green. — Maradjon nyugton. Az a fickó nem egy ostoba őslény. Gyújtson rá ... és törölje meg az orrát. Csináljon valamit, ami nem feltűnő. Az idegeim megfeszültek. Az órámra pillantottam. Cigaretta után kutattam a zsebeimben. Green az orrom alá tolta az öngyújtóját és ebben a pillanatban világosság gyúlt az agyamban. — Gyújtsa meg a cigarettámat, nagyon szépen kérem — mondtam. — Mi történt? — Az a vézna fickó ... — Mi van vele? — Fordítva tartja az újságot. Váratlanul egy mentökocsi szirénázott végig az utcán. A szakállas és a pipázgató alak kíváncsian felkapták a fejüket. A vézna alak és a bajszos meg sem moccant. — A hurok egyre szűkül — jegyezte meg csöndesen Green. — Felfedezte? — Hogyne. Percekkel ezelőtt. — Én is... de nem vagyok biztos a dolgomban. — Hát akkor én most kinyitom a szemét. Adamson profi gyilkos, aki sohasem hagyja otthon a fegyverét. Ragaszkodik a revolveréhez. Megtudtam abban a pillanatban, amikor belépett a lokálba. Érti most már? Green túl nagy hangsúlyt adott a „most" szónak. Meglehet, hogy ez volt a jelszó, mert a vézna fickó és a bajszos felálltak, majd felénk indultak. — Gondolkozzunk, jó? — Nagyon jó — válaszoltam. — Az embernek két keze van, nem ? — Ebben igaza van. Green. — Az ember rendszerint mindkét kezét igénybe veszi. Maga nem, á maga nem. Három alkalmat adtam önnek, hogy kihúzza a kezét a jobb zsebéből. Először le akartam kezelni önnel. Nem akarta megszorítani a jobbomat... amíg a kávéját kanalazgatta, odanyújtottam önnek az újságot. Először befejezte a kevergetést és csak ezután nyúlt a lap után. Végül felkínáltam önnek az öngyújtómat és erre maga mit tett! Nem használta a jobb kezét, hanem talált valami kifogást, hogy átnézhessen a váltam felett. Ön szerelmese a fegyverének, uram. Én tudom, hogy mi van a zsebében. Hallottam. Csalódottan néztem körül. A vézna alak és a bajszos mellettem álltak. Hekusok, semmi kétség. — Hárman egy ellen — mondta Green magabiztosan. — Ne törje a fejét, Adamson. Adja át a fegyverét, uram. ADJA ÁT -A FEGYVERÉT, URAM mindenható, nem tudhat minden részletet. — Mit nem mond ?... — Adamson ebben a pillanatban már a lokálban tartózkodik. — Tréfál? — Gondolja? A szomszédos asztal mellől felállt négy leány, akik nevetve rohantak a kijárat felé, majd eltűntek az utca nyüzsgésében. Még négy asztalnál ültek. Green újságot tolt elém. — Tegyen úgy, mint aki olvas — tanácsolta —, és tartsa szemmel a vendégeket. Előttem egy marhaerős, egészséges ábrázatú ember fújta a füstöt a pipájából. A haja hófehér. Mögötte, elég közel a söntéshez, egy szakállas fickót pillantottam meg. Egy nagy tányér spagettit tartott maga előtt. Volt ebben az emberben valami állati, ahogyan magába tömte az ételt. Nem messze tőle üldögélt egy vézna alak, aki a hátát nekitá23
