A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
ITurcze/ Lajos beszéde a Bethlen-díj átadásakor I mikor megkaptam az értesítést arról, hogy az ezévi dijak egyikét nekem ítélték oda, örömet és meghatottságot éreztem, de eh Í ';f| hez az érzéshez egy kis kétely is I társult: vajon méltó vagyok-e erre a megtisz- I teltetésre. Aztán azzal nyugtattam meg ma- I gam, hogy az utolsó négy évtizedben, 1950-től máig az életem főcéljaként tulaj- I donképpen azt csináltam, amit a Bethlen Gábor Alapítvány eszményi ösztönzésül meghirdetett: feltárni és tudatosítani azokat az értékeket, amelyeket a magyarság határon belül és határon kívül teremtett, és ezzel elősegiteni a térségünk népeinek megbéké- I lését. Én egy határon kívül is nezetdarabnak: ■ a csehszlovákiai magyar kisebbségnek két I világháború között megteremtett szellemi | értékeit igyekeztem feltárni-értelmezni és i ezáltal nemcsak a nemzetiségi öntudatot, I hanem az egyetemes magyarságtudatot is erősíteni és új értékek teremtésére is ösztönözni. Dobos László itt most a barátnak, a sors- és harcostársnak szeretetével méltatta a munkám, és ha a méltatásából az ünnepélyes alkalom szülte pátosz hatását levonom, akkor szerénytelenség nélkül egyetérthetek a szavaival. Az általa rajzolt portrét még olyan gyermek- és ifjúkori adatokkal, determináló erejű tényekkel szeretném kiegészíteni, amelyek a tudatos kisebbségi embert megalapozták bennem. 1917 őszén születtem, és amikor határmenti szinmagyar szülőfalumban: Ipolyszalkán az első szavakat igyekeztem kimondani, akkor már formális jogi értelemben kisebbségi ember, emberke voltam. A kisebbségi élet gimnazista koromban a kisebbségi lét történelemfilozófiai és erkölcsi vonatkozásait is mélyen és gyötrődve átéltem. 1937-ben volt ez, amikor Makkai Sándor erdélyi református püspök és Író hireshirhedett cikke Nem lehet címen megjelent a Csuka Zoltán szerkesztette Láthatárban, és az egész magyar nyelvterületen heves vitát váltott ki. Nálunk is többen hozzászóltak, így például Jócsik Lajos a pozsonyi Magyar Újságban. „A kisebbségi élet erkölcsi lehetetlenség" — írta Makkai, és engem ez a megállapítása súlyosan szíven ütött és kisebbségszemléletemet életre szólóan befolyásolta, annak ellenére, hogy igazat adtam azoknak is, akik Makkai komor; pesszimista fomulájára azt válaszolták hogy a kisebbségi élet történelmi adottság, kényszerűség is, és benne az egyénnek és a közösségnek identitást megőrző szilárd erkölcsiséggel kell helytállni. Lényegében ez volt a sarlósok kisebbségszemlélete, hitvallása is, s őket nem utolsó sorban ez szerettette meg velem. Makkai megállapításának nem kisfokú igazságtartalmát egyébként az egész huszadik századon keresztül ijesztő etnikai genocídiumok igazolják. A példákat a törökországi örmények első világháború alatti elpusztításával kezdhetjük és a legutóbbi évtizedekben lezajlott nigériai, szudáni és más népirtó vérengzésekkel zárhatjuk. Rögtön meg kell jegyezni, hogy a mi tágabb hazánkban: Európában a huszadik századi kisebbségpolitikának már nagyszerű humánus modelljei is vannak, és ezek egyikét a mi testvérnépünk, a finnség valósította meg. Finnországban, mint tudjuk, a háromszázezres svéd lakosságnak egyeteme van, s a fővárosnak, Helsinkinek utcáin és épületein kétnyelvű feliratok vannak. Sajnos, a mai Európában megtalálható a szélsőségesen embertelen és politikai, szociális és lélektani viszonylatban genocídiumnak tekinthető modell is, és ennek a legnagyobb szenvedője az erdélyi magyarság, a tiltakozás szimbolikus megtestesítője pedig a Bethlen Gábor Alapítvány ezévi egyik díjazottja. Tőkés László. Sajnos az is, hogy a szankciók nélkül deklarált emberi jogok konkrét értelmezései és gyakorlati alkalmazásai hiányosan, ellentmondásosan történnek. Az erdélyi magyarság kálváriáját például a legfőbb nemzetközi intézmények, s az európai politikai, gazdasági és katonai tömbök — a hatástalan politikai elítélésektől, kárhoztatásoktól eltekintve — passzívan nézik. Elszomorító az is, hogy az emberi jogok érvényesítésében nagy szerepet vállaló USA sokszor a saját külpolitikai érdekeinek rendeli alá az emberi jogokat és szemet huny a polpotisták égbekiáltó gonoszságai és más szörnyűségek felett. Külpolitikai-külgazdasági gyakorlatában az embertelen romániai kisebbségpolitikára is felemás módon reagál. Rendeződnek vénre A Bethlen Gábor Alapítvány Illyés Gyula kezdeményezésére, de már az ö halála után, 1985-ben jött létre, és alapösszegét Illyés, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor ajánlották fel. Hozzájuk aztán további adományozók társultak, többek között Ágh István, Bessenyei Ferenc, Borsos Miklós, Czine Mihály, Csurka István, Fekete Gyula, Huszárik Zoltán, Jócsik Lajos, Kosa Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Páskándi Géza, Sánta Ferenc, Sinkovits Imre, Szervátiusz Tibor, Szokolay Sándor, Vargyas Lajos, Vass István, Zelk Zoltán, stb. Az első díjosztás 1986- ban történt. 1988- ban Csehszlovákiából Janics Kálmán, Duray Miklós és Bohumil Hrabal kapták meg a díjat, 1989 négy díjazottja pedig az erdélyi Tőkés László, az újvidéki irodalomtörténész Szeli István, Veno Täufer szlovén költő és Turczel Lajos volt. Turczel alábbi beszéde 1989. nov. 2-án, tehát még a csehszlovákiai és romániai forradalmi változások előtt hangzott el. ci közö/ dolgok Ami a csehszlovákiai magyar kisebbség mai helyzetét illeti, azt nem lehet a romániai helyzethez hasonlítani. A két háború közti korszakban itt volt a legelfogadhatóbb kisebbségpolitíka és az egyéni kisebbségi állampolgári jogok tekintetében ma sincs sok kivetnivaló. Persze 1945 óta átmenetileg nálunk is történtek olyan intézkedések, törvénykezések, amelyeket az „erkölcsi lehetetlenség" kategóriájába kell sorolni. Ilyen volt a magyar lakosság kollektiv bűnösségének kimondása és az annak alapján végrehajtott 4 éves jogfosztottság, melynek idején sor került a sztálini mintájú csehországi deportálásra. A közelmúltban a magyar iskolák anyanyelvi oktatásának fokozatos elsorvasztását célzó tervek tekinthetők súlyos „erkölcsi lehetetlenség"-nek, annál inkább, mert miközben ezek a tervek készülgettek, azalatt — és azt is mondhatjuk, hogy 1945-töl máig — a szlovák kommunikációs létesítményekben állandóan pellengérezték az egykori Apponyi-féle nemzetiség- és anyanyelv-ellenes törvényeket. Hasonló skizofrén kettősség nyilvánul meg abban, hogy amig nekünk fenyegető szigorúsággal tiltják meg a négyéves jogfosztottságra és a deportálásra való 4
