A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-02 / 9. szám

TUDOMÄNT TECHNIKA seimet, akik kb. hatszáz kilométert utaztak Ukrajnából, hogy a Szovjetunió fővárosában találkozhassanak velem. Mire a belépésüket engedélyező papírokat megkaptam, legalább három hivatalnoknak kellett megígérnem, hogy látogatóim nem fognak nálam éjszakázni. Ezért is gondolom, hogy olvasóink közül va üzleteiben, de hogy ez minek köszönhe­tő, annak — idő hiányában — nem néztem utána, nem akarom tehát alaptalanul és rosszhiszeműen azt állítani, hogy az itt la­kók valamiféle „privilegizált rétegek" lenné­nek. Minden boltot, minden árut különben meg sem néztem, elvégre nem vásárolni Egy délután Csillagvárosban Erről a nagyon hideg, orosz-téli délutánról elsősorban azért írok, mert nem hiszem, hogy azok az olvasóink, akik „közönséges" turistaként utaznak a Szovjetunióba, egyál­talán megközelíthetik ezt a Moszkvától mintegy 40—50 kilométernyire fekvő vá­roskát. Csillagváros ugyanis mindmáig „zárt" város, ami azt jelenti, hogy csak különleges engedéllyel látogatható. Ha pél­dául Valentyina Gagarinának — aki ma is ott lakik a „régi” lakásban, a férje szobra mögött álló „űrhajósház" hatodik szintjén, azaz ötödik emeletén — eszébe jutna, hogy a városkán kívül élő ismerőseit látogatóba hívja meg magához, alighanem egész kálvá­riát kellene végigjárnia, hogy vendégei „be­lépőjét" (az úgynevezett ,,própuszk"-ot) elintézze. E kálváriáról akkor alkottam ma­gamnak megközelítőleg fogalmat, amikor ugyancsak „zárt"-nak minősített szállo­dámba meghívtam azokat az orosz ismerő­meglehetősen kevesen járhattak a „zárt" Csillagvárosban, beszámolóm tehát nem lesz teljesen érdektelen. A közelmúltban járta be a világsajtót az az elképesztően szenzációs és sokakat megdöbbentő-kiábrándító hír, hogy Bajko­­nur, a rakétakilövö állomás blöff volt, nem létezik, soha nem is létezett. Nem tudhatom hát, hova indulnak Csillagvárosból az űrha­jósok, miután itt, Gagarin egykori dolgozó­­szobájában elbúcsúznak a földiektől (íratlan „törvén/' ugyanis, hogy minden űrhajós ebből a szobából indul a kilövőhelyre), Csil­lagváros (Zvjozdnyij gorodok) azonban egyáltalán nem „kitaláció", hanem nagyon is szép valóság: festői vidéken, fenyő- s nyírfaerdök ölelésében, illetéktelen tekinte­tektől távol éli a maga megszokott, ám korántsem hétköznapi életét. A városka boltjaiban egyáltalán nem olyan üresek a polcok, mint a közeli Moszk­jöttem. Mindenekelőtt az űrhajós-kiképző központ és az Űrhajózás Múzeuma érdekel. Az űrhajós-kiképző központ egyik szár­nyában egy óriási centrifuga teszi próbára az űrhajósjelölteket. A lehetséges megter­helést először „manökeneken" próbálják ki, vagyis olyan próbabábukon, amelyeknek egyáltalán nem számít, ha valamelyik test­részük — főleg a fejükről lehet szó — a megpróbáltatások következtében egyszerű­en leszakad. A számomra nem éppen ro­konszenves — mert gyarlóság- és erőtlen­ségtudatomat tápláló — „szerkentyűt" csak tisztes távolságból merem megszemlélni, s egyáltalán nem irigylem azokat az angol ürhajósjelölteket (egy nő is van köztük), akiknek hamarosan a kipróbálására is alkal­muk nyílik, ugyanis már megérkeztek Csil­lagvárosba. A kiképzőközpont része továb­bá a „Mir" űrállomás pontos mása, amely elsősorban a méreteivel döbbent meg: fél­reértés ne essék, nem a nagyságával, ha­nem éppen a kicsinységével. így, földi „ga­rázsában" ugyan elég tekintélyes tömegű, de ha meggondolom, hogy — noha fedélze­téről még a tv is rendszeresen kap tudósítá­sokat — teljesen magára hagyottan kering bolygónk határain túl, olyannyira kicsinek és törékenynek tűnik, hogy összeszorul a szi­vem . .. Az Űrhajózás Múzeumában tulajdonkép­pen minden megtalálható, ami az űrutazá­sokkal összefügg: Koroljov személyes tár­gyaitól kezdve az ürhajóskoszton, a szka­fandereken, stb. keresztül egészen Jurij Ga­garin szerényen berendézett dolgozószobá­jáig. Megtekinthető itt a világ első űrhajósá­nak ünneplő egyenruhája (Valentyina Gaga­rina ajándéka) és azok az ajándéktárgyak is, amelyeket Gagarin világ körüli útja során Földünk különböző országaiban (hazánkban is) kapott. A legértékesebb múzeumi tárgy­nak számomra mégis az a levéltárca tűnik, amely halála pillanatában, 1968. március 27-én délelőtt, úgy tizenegy óra körül volt Jurij Gagarinnál, s jóformán csak foszlánya­iban maradt ránk, az utókorra: életről, halál­ról, emberségről, szeretetröl „beszél". No meg arról, hogy aki egyszer már belekóstolt a végtelen világmindenségbe, az nem képes nyugodtan megülni — hivatalnokként — valamely nyugalmas irodában ... VARGA ERZSÉBET TRAKTOR AZ ÉGI MEZÖN Egyelőre nem a szántóterület radikális kiterjesztése, csupán a — jóval ártal­matlanabb — reklám a célja ennek a sajátos formájú hőlégballonnak, ame­lyet az angliai Bristolban megrendezett traktorkiáHrtás során „eregettek" a le­vegőbe. VÍZMÁNIA Az ásványvíz ma Franciaországban, Olaszországban, az NSZK-ban és Ame­rikában ugyanúgy hozzátartozik az ét­kezéshez, mint a parafadugó a palack­hoz. Másutt viszont még lenézett ital­nak minősül, amelyet „csak a marhák" isznak. Pedig a világ ebben is változik. 1950 és 1980 közt az egy főre jutó ásvány­­vizfogyasztás az NSZK-ban 3,8-ról 39,6 literre emelkedett. 1988-ban vi­szont már 74 liter márkás ásványvizet ivott meg az átlag nyugatnémet polgár. A hangsúly a „márkás"-on van — a hüs tiszta folyadék csak ismert márkanévvel vonulhat be a szalonokba, s ezeket ugyanolyan jól ismerik az ínyencek, mint a legjobb pezsgők nevét. — Egyre kevesebb alkoholt isznak a vendégek — panaszkodott egy világhírű étterem főnöke —; röviditalt olyan rit­kán rendelnek, hogy már nem tudunk keresni rajta. Egy üveg ásványvizet pe­dig mégsem adhatunk 12 márkáért ... Pedig adhatná, ha például áthelyezné az éttermét New Yorkba, ahol a Cipriani étteremben egy palack San Pellegrinó­ért hat dollárt számít fel a pincér. Egyébként H2O néven nyílt meg Ameri­ka első vizbárja, ahol semmi más ital nem kapható, csak ásványvíz, az vi­szont bőséges választékban: 25 ország 80 márkás itala. Amerikában egy évtizeddel ezelőtt csapott magasra az egészséges élet­mód kultusza; a bőséges löncshöz ivott száraz Martini helyét átvette a joghurt és az ásványvíz. Aki ma nem iszik meg naponta legalább egy üveg ásványvizet, azt a társaság kiveti magából, az az étterem, ahol nincs legalább két-há­­romféle jó ásványvíz, késdobáló kocs­mának számít, az a party pedig, ame­lyen bőven van ugyan bor és whisky, de nincs víz, az reménytelenül ízléstelen. A szakértő legalább kétféle vizet kinál vendégeinek: „nyugodt" vagy „élő" vi­zet, vagyis buborékkal és anélkül; de az igazán jó vendéglátó még néhány más­féle ízt is tartalékol. Jeget vagy citrom­­szeletet nem szabad beletenni; a kö­zönséges halandó számára a víz az csak víz, de az ínyenc szerint az olvadó jég „kimossa" kedvelt ásványi italának finom aromáját, a citrom pedig egyene­sen tönkreteszi azt. ÓRIÁSMOTOR Anglia legdinamikusabban terjeszkedő új légitársasága, az Air Europe a meg­rendelője a világ eddigi legerősebb re­pülőgépmotorjának, az RB211-524L turbónak. A fantáziátlan fantázianevű szerkezetet a Rolls-Royce cég gyártja, amely leginkább drága autócsodájáról híres, ám igazából repülőgépmotorok gyártásából tartja fenn magát. A motor paramétereiből egyelőre csak a 40 ton­nás tolóerő ismeretes. Továbbá az, hogy az 1990-es években forgalomba állítandó MD-11 háromturbinás gépe­ket fogja a levegőbe emelni. 16

Next

/
Thumbnails
Contents