A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-02 / 9. szám

„úriember", akit a köznapi szóhasználat­ban striciként, kitartottként szokás em­legetni.) Bea F. egyébként sohasem volt férjnél, a személyazonosságijában pedig az áll, hogy ápolónő. — Harmincöt fölött már nem könnyű a nívót tartani — mondja őszintén, és óvat­lanul a tükörbe pillant —, de ha egyszer kell a pénz, mit csináljak . . . — Mire kell ? — Nézze, sokan azt hiszik, hogy min­den pénz a zsebünkben marad. Az igaz ság az. hogy valamit a védőimnek is juttatok belőle, és hát józanul aligha le­het végigcsinálni ezt az életet. A konyak viszont pénzbe kerül. Es magas a rezsi is, elvégre a ruha, a fodrász, a smink nem olcso mulatság. Meg aztan mások is igyekszenek megélni belőlünk. Ahhoz, hogy külföldi, pénzes pasashoz jussak, nemegyszer a portásnak, a pincérnek is adni kell. Különben egy hazaival tölthe­­tem az időmet. — Mi baja a belföldi hódolókkal? — Csupán annyi, hogy a többségük nem hódoló, hanem durva és vékonypen­zü . . . — És a külföldiek mind úriemberek ’ — Nekem még sohasem volt bajom velük. Ráadásul nem is ertem egeszen pontosan, hogy mit mondanak közben, így azt álmodom bele a szavukba, amit én akarok .. Zita F. huszonegy éves. Némi „sietség­gel" Bea F. lánya lehetne .. . Mas lapra tartozik, hogy a nagyszemü, sötét hajú, dúskeblű Zitának van már egy héthóna­pos kisfia, akire most a nagymama vi­gyáz Zita és Bea között pusztán annyi a „rokonság", hogy esténként gyakorta ül­nek egymás mellett a bárszéken. — Nézze, jól akarok élni, és ahhoz pénz kell. Ha nekem új csizmára szottyan ked­vem, ne kelljen rá fel évig kuporgatnom — mondja őszintén Zita. — Mikor ment először egy bárba, pénzkeresés céljával? — Talán egy hónappal az érettségim után. Otthagyott a srácom, és én úgy éreztem, hogy ki kell törnöm a magány­ból. Feszes vászonnadrágot, lenge, majd­nem átlátszó nyári blúzt húztam, es anyámnak azt mondtam, hogy egy kólára megyek . . . A valóságban a Devinbe men­tem, ahol alig fél órával később megszólí­tott egy német férfi. Szerencsére, egé­szen csinos volt, úgyhogy könnyen han­gulatba jöttem es éjfél körül lelkifurdalás nélkül fölmentem a szobájába. A tőle kapott pénzen ruhát vettem, és meghív­tam egy vacsorára a fiúmat, hogy tisztáz­zuk: valóban szakítanunk kell-e? Ö azt felelte, hogy az elhatározása végleges. Akár sejtheti is, hogy aznap este újra ott voltam a bárban ... — Ez azután szabállyá vált? —■ Volt időszak, hogy hetente négy­­szer-ötször is elmentem; de volt úgy is, hogy két-három hétig nem mutatkoztam. Többnyire attól függött, mennyire voltam anyagilag rászorulva. — Mennyi jövedelemre lehet így számí­tani ? — Ha most malackodni akarnék, azt mondanám, hogy az ilyesmi szorgalom kérdésé. Van, aki egyetlen éjszaka alatt több partnert is vállal. Én inkább a meg­bízhatóbb férfiakat részesítem előnyben. Úgy tapasztalom, hogy bőkezűbbek. Kész­pénz és ajándékok tekintetében egyaránt. — Milyen idegen nyelven beszél ? — A németet még a középiskolában tanultuk, most az angolt gyakorlom — Állása van? — Takarítónő vagyok. Délutánonként másfél két óra alatt osszerittyentem a dolgot. — A kisfia kitől van? — Egy olasztól. Azzal hitegetett, hogy elvesz. — Férjhez menni nem szándékszik? — Most már nincs miért elsietnem az ilyesmit. Szívesen élnék külföldön, vagy itt egy jól menő pasas feleségeként. Ne értsen félre, nem a számítás beszél belő­lem; hanem az dühít, hogy ami nálunk még csak álom, az tőlünk nyugatra meg délre természetes. Az ilyesmi nagyon bosszant! Es ha ezt tudatosítom, akkor azt sem bánom, hogy éjszakáimat a bárokban és mások ágyában töltöm . . A havi öt­hatezer korona jövedelem nálunk szép kis summa, a vaiósagban mégis mire megy vele az ember! Ha viszont négys2áz-ötszáz márkát kapok valakitől, azt rögtön más­képpen lehet beosztani. — Az AIDS-tól vagy más nemi betegsé­gektől nem tart? Zita először bizonytalanodik el egy pilla­natra. — Igyekszem nem gondolni rá . . . — Meddig fog Így élni? — Nem tudom. Nyilván amig nem me­gyek férjhez. A bőrgyógyászati klinika főorvosa több mint két évtizede foglalkozik a nemi betegségek tárgykörével, méghozzá an­nak szélesebb összefüggéseit kutatva. Tehát nemcsak „a" diagnózis érdekli, ha­nem a páciens személyiségfejlődésének vizsgálata is. A doktor tömören fogalmaz, egyesek számára talán mégis meglepő, amit mond: — Először is örülök neki, hogy ön kér­dez tőlem, mert a nemi megbetegedések társadalmunkban végtelen idők óta tabu­nak számítottak . . . Tehát a prostitúció! Szerintem eredendően társadalmi és pe­dagógiai probléma, mert aki ilyesmire adja a fejét, az nem fogadja el a kialakult társadalmi normákat, a jelenleg funkci­onáló értékrendszert, ráadásul otthon is csonka vagy felelőtlen környezetben ne­velkedik. Esetleg felnőttként kerül kilá­tástalannak vélt helyzetbe. A nemi be­tegségek terjedése így csupán másodla gosan orvosi probléma, hiszen az AIDS-en kívül ma már nagyszerű kóris­ménk. kitűnő gyógyszereink vannak. — Tehát a nemi betegségek számának növekedéséért ne az örömlányokat osto­rozzuk? — Nezze. azért dicsérni is felesleges lenne őket. Őszintén szólva, kissé dilemmában va­gyok, hogy most hová is sorolandó hát az „üzletszerű nemi magatartás"? Egy fiskális talpraesettségével a rend­őrség erkölcsrendészeti tisztje világosít fel a dologban: — Tiltani tiltjuk, támogatni néni támo­gatjuk, a gyakorlatban azonban kényte­len-kelletlen tűrjük — mondja, majd kis­vártatva hozzáfűzi: — Sok esetben nem­igen tehetünk mást, hiszen az örömlá nyok többségének látszatmunkahelye van. A bökkenő nem is ebben van. A baj, szerintem, ott kezdődik, ahol az édes élet nemegyszer végződik. Amikor a szerelem piacán már egy-egy tányér le­vessel, két-három deci borral is lehet fizetni . . . MIKLÓSI PÉTER „AZONNALI HATÁLLYAL” A következő két főnö­kömet most egyelőre átugrom, amire több okom is van, de leg­főbb, hogy a negyedik főnököm közelítette meg legjobban az el­sőt : kretenizmusával, jellemtele őségével, szellemi visszamara­dottságával (ha a szellem szót egyáltalán szabad vele kapcsolatban használni). Mun­káskáderként választatott ki és került a szo­cializmus elitcsapatába, azaz a funkcionári­usok maffiájába és onnan a szerkesztősé­günk élére, az a tény, hogy az apja régi kommunista volt, mint valami nemesi kutya­bőr, végigkísérte és oltalmazta a létét. Magamban csak Azonnal Hatállyal-fönök­­nek hívtam öt. — Zs. N. L. riportot ir a szarvasbőgésről, különös tekintettel a pártkongresszus hatá­rozataira! — Mikorra? — Azonnali hatállyal! Vagy: — Beszámolsz a négyzetes kukoricavetés nagyszerű eredményeiről! — Mikor? — Azonnali hatállyal! És: — Böske, főzzön egy kávét a szerkesztő­bizottság tagjainak! — Most? — Azonnali hatállyal! Bizony ez a főnököm nem ismert lehetet­lent. Minden parancsa azonnali hatállyal tör­vényerőre emelkedett, még a legképtele­nebb is; súlyosbította helyzetünket, hogy igen feledékeny volt. S ha például szerdán azt parancsolta, hogy írjak arról, miért nem elég savanyú a sóska az Ipoly mentén, csü­törtökön számonkérte miért nem adtam még le cikket a magyar értelmiség savanyú képé­ről. Többször jártam vele riportúton Csehor­szágban. Meg kell hagyni, kint, a „terepen" nem volt kellemetlen. Jókedvűen végigéne­kelte az utat, leginkább' a következő nótát fújta kissé kapatos, kicsit hamis hangon: „Sáros az utatok, majd csak haza lyukadok a sötétbe!" Egy ilyen útra egyszer a feleségét is magá­val hozta, s az ő fülébe dalolta hosszú órákon át: „Adj egy csókot kisangya/om előre, A másikat majd megadod jövőre" stb. Pardubicén szálltunk meg, este lehívott bennünket, a gépkocsivezetőnket és engem a bárba, ahol igen gavallér volt. Négy liter bort rendelt egyszerre, félrehivott s moso­lyogva megparancsolta, hogy mivel neki fáj a lába, azonnali hatállyal kérjem föl a fele­ségét táncolni, ugyanezt mondhatta a sofő­rünknek is, mert hajnalig fölváltva táncoltat­tuk a nagyon szomorú, nagyon bánatos főnöknét. A fiatalasszonynak oka volt a szomorúságra, hiszen amolyan búcsú-nász­út volt ez a számukra, kb. egy hét múlva a főnök azonnali hatállyal elvált tőle, s egy fiatalabb hölgyhöz költözött. Egyébként már Pardubicéröl hazaküldte őt az első reggeli vonattal, s mi továbbmentünk Náchodra, textilgyári munkásnőkkel beszélgettünk, akik között több magyar is akadt; a főnök­nek egy karcsú mátyusföldi fiatalasszony igen-igen megtetszett, nekem tehát meg­parancsolta, hogy azonnali hatállyal készít­sek vele interjút, természetesen a beszélge­tésen ő is jelen volt, s mig én jegyzeteltem, addig ő a fiatalasszony térdét simogatta, aminek majdnem rossz vége lett mert vá­ratlanul megjelent egy tagbaszakadt, mér­ges fiatalember, a fiatalasszony állítólagos élettársa, s dürrögő főnököm csak azért nem pofoztatott meg. mert hát a sofőrrel együtt mégiscsak hárman voltunk férfiak. A dolognak mégis rossz vége lett: az interjút én itthon azonnal megírtam. Az asszonyka elmondta benne, hogy miért hagyta ott a férjét, miért menekült el egé­szen Csehországba; mint a csapodár szép­asszonyok általában mindenért a férjét hibáztatta: azért szökött el tőle, mert az részeges, munkakerülő, rendszeresen, sőt néha rendszertelenül is verte öt, a fizetését nem adta haza stb., stb. Az interjú megjelent lapunkban, s legna­gyobb meglepetésemre a főnök neve alatt — szerencsémre. Én ugyan fenemód hábo­­rogtam, káromkodtam — de nem sokáig. Mert már a következő héten megjött a fiatalasszony férje Mátyus földjéről, kedves szőke fiatalember, három tanúval és har­mincöt igazolással a falu elöljáróitól, bizo­nyítván, hogy ö milyen rendes ember, nem iszik, csak néha, nem dohányzik csak néha. nem verte a feleségét (csak néha), a felesé­ge volt egy közönséges rima. A főnök feje olyan gyorsan forgott mint a propeller; a cikk az\neve alatt jelent meg, elnézést kért a megbántott férjtől és szigorú „kivizsgálást" helyezett kilátásba. Azonnali hatállyal kiküldte hát az egyik legjobb szer­kesztőnőnket, hogy „hallgassa meg a másik felet is". Annyi esze persze volt a főnöknek, hogy elhallgassa: a cikket én ktam, ő csak elorozta — hál' istennek — azonnali hatály­­lyal. Ilyen volt nagyvonalakban az én negyedik főnököm. Arról a korszakáról Írtam most. amikor a legmagasabban volt fönt az ubor­kafán. Mert jött egy másik korszaka is, azzal kezdődött, hogy mindenkitől elvette a szer­kesztőség kulcsait, s számomra ez rendkívül kellemetlen volt, mert — lakásom nem lé­vén — a szerkesztői szoba volt az ottho­nom. — Azonnali hatállyal leadja mindenki a kulcsot a titkárnőnek! Nem akarom, hogy itt valaminek lába keljen. — Te minket tolvajnak nézel, főnök elv­társ ? — kérdeztem. — Azonnali hatállyal! — ismételte, válasz nélkül hagyva a kérdésemet. Ezután egy ideig hidak és kapuk alatt háltam, hiszen a főnök azonnali hatállyal potenciális tolvajjá minősített. Öt aztán néhány hónap múlva bebizonyí­tott lopás, csalás, korrupció, a szerkesztő­ség több tízezer koronás megkárosítása miatt kirúgták. Illetve: azonnali hatállyal új, jól fizetett pozícióba helyezték. Mert ugye aki elvtárs, az a pokolban is ... elvtárs!!! Zs. NAGY LAJOS Nagy Zoltán illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents