A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-02 / 9. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA HEBERTO PADILLA — kubai költő, Pinar del Rio-ban született 1932-ben. Hazáját számos fontos kulturális poszton képviselte külföldön. Londonban és Moszkvában volt tudósító. 1968-ban a „Játékon kívül" című díjnyertes verseskötete nyomán politikai botrány tört ki. A hivatalos kritika szélsőséges individualizmussal vádolta és szemére vetette, hogy túlságosan kritikus hangot ütött meg a kubai forradalommal szemben. 1971-ben bebörtönzik és arra kényszerítik, hogy nyilvánosan visszavonja minden elmarasztaló kijelentését. A „Padilla eset" nagy port kavart Nyugat-Európában, kiábrándítólag hatott az ez ideig Kubáról elismerően nyilatkozó nyugati értelmiségiek köreben, és leleplezte egy olyan rendszer politikai gyöngeségét, amely évekig a szabadság reményét vetítette Latin-Amerika népei felé. 10 évig műfordításból élt, 1981-ben engedélyt kapott arra, hogy elhagyhassa Kubát, ezután New Yorkban telepedett le. Azóta megjelent regényének címe: Kertemben legelnek a hősök. VEGH ZSOLDOS PETER Heberto Padilla versei A hősökről A hősöket mindig várják, mikor bukkannak fel az illegalitásból és fordítják fel a dolgok rendjét. Egy nap megjelennek fáradtan és rekedten a tankok tetején, szürkék az út porától, nagy zajt csapnak csizmáikkal. A hősök nem folytatnak párbeszédet, izgatottan tervezgetik az elbűvölő holnapot. A hősök vezetnek bennünket és a világ ámuló tekintete elé helyeznek. Sőt a Halhatatlanság szerepét is nekünk adományozzák. Harcra kelnek magányukkal és kifogásainkkal. A maguk módján módosítják a terrort. S végül ránk kényszerítik az őrjöngő reményt Mondják a régi bárdok Költő ne feledd: bárhol és bármikor csinálod vagy szenveded a Történelmet, mindig leskel rád majd egy veszélyes költemény. Ars poetica Mondd az igazat. Mondd legalább a magad igazát. S aztán lesz ami lesz: tépjék darabokra legkedvesebb versed, hulljon kőzápor ajtódra, csődüljenek tested köré az emberek, mintha te lennél a csoda vagy egy hulla. Végh Zsoldos Péter fordításai rí író Boltívek teherbírása c.. 1983-ban megjelent könyvében, aggódó adatokkal sorolva faluról falura a magyar osztályok, tagozatok, iskolák évröl-évre gyakoribb megszüntetését a szatmári tájakon. Tudjuk: anyanyelvűk és kultúrájuk megtartásáért munkálkodva egyre többen szenvednek hátrányos megkülönböztetést, börtönt, életveszélyt is Erdélyben. Ugyanakkor, mint Köteles Pál Írja: „A nemzetiségi magyarok legtöbbje, a szerencsétlen viszonyok ellenére is, a nyomorgatás közepette is. kitartóan próbálja őrizni magyarságát, ápolja a hagyományoknak, a nemzeti demokratikus gondolkodásnak, nem utolsósorban az összetartozás tudatának eszméit." És hogyan viszonyul a többségi magyarság a kisebbségihez? Úgy. ahogy Illyés Gyula hagyta ránk, tehát: védelemmel? Egyetlen példát lelkiismereti kötelességünk, felelősségünk teljesítésének pótolnivalóiból. A csángókról való „kitartó hallgatásunkkal mintha létezésüket is kétségbe vonnánk, pedig Erdélyen kívül a becslések szerint jelenleg 200 000-re tehető a magyar etnikumú lakosság száma" — Írja Albert Gábor Emelt fővel c. 1983-ban Budapesten megjelent könyvében. Majd Így folytatja: „Iskoláskönyveink, az általános és középiskolákban használt történelemkönyvek egy szót sem vesztegetnek a moldvai magyarokra. Az anyanyelvi konferenciákon, az ö problémáikról nem beszélnek, és amikor az Amerikában élő magyarok gyerekei számára nyelvtudósaink nagy gonddal nyelvkönyveket dolgoznak ki, akkor a moldvai magyarok úgyszólván egyetlen magyar nyelvű nyomtatványhoz sem juthatnak hozzá, nemhogy nyelvüket ápolhatnák." (274. I.) Az utóbbi években egyre több felmérés mutatta ki, hogy a magyar tömb nagyon hiányos ismeretekkel rendelkezik a kisebbségi és a szórvány-magyarságról. Magyar nyelvünk és kultúránk helyenként végveszélybe szorongatott állapotáról való tájékozatlanságunkba sokszor félelmek miatt takargató szándékosság is vegyül. „Ki tudja, merre, merre visz a végzet" — kérdezi a könyörgő ének, és sokan sokszor úgy „válaszolnak" erre nyilvánosan, hogy „a történelem vihara" sodorja, „az idők szele" tépázza, „a sors" teszi nehéz próbára az embereket. Holott nagyon is jól tudjuk, hogy egyáltalán nem meteorológiai jelenségek, nem természeti vagy istencsapások, hanem jól ismert embercsoportok erőszakos intézkedései miatt szenvedtek és szenvednek magyar embermilliók. Elhangzott több helyen meg is jelent olyan hivatalos kijelentés is — pl. a Magyarok Világszövetsége részéről —, miszerint: „Mi a szomszédságban élő magyarsággal érdemben nem foglalkozunk." A hivatalos vélekedő szerint a velük való törődés más intézményekre tartozik: „sok feladat vár e tekintetben például a Magyar Tudományos Akadémiára, egyetemeinkre, s a különböző minisztériumi és ágazati művelődési szervekre", különösen az újonnan alakuló Hungarológiai Intézetre. Örömhír mindannyiunk számára a Hungarológiai Intézet megalakulása. Csak egyetérteni lehet Gosztonyi János szavaival: „Kell, hogy legyen végre egy olyan tudományos intézmény, amelyik egységben látja a magyarság egyharmadát jelentő nem magyar állampolgárok helyzetét, történetét, kulturális mozgásait, életük meghatározó viszonyait, körülményeit. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy hathatós támogatás csak akkor várható, ha a több mint ötmilliónyi magyar gondja a több mint tiz és fél milliónyi magyar közös gondjává is válik. Intézményesen és egyénileg is. A Magyarok Világszövetsége társadalmi, politikai szervezet. Az Anyanyelvi Konferencia, az anyanyelvi mozgalom nem az, hanem nemzetközi művelődési, pedagógiai, kulturális, tudományos program és munka. Nekünk természetes emberi magatartás, működésünk egyik alapeleme a tizenhat milliónyi magyarban való gondolkodás. Meg kell keresnünk, meg kell találnunk a módokat, eszközöket a legnagyobb szükségben és veszélyben élő embertársaink, nyelv- és kultúratestvéreink megsegítésére, megvédésére, sorsuk jobbítására. Nyugati magyarok kettős nemzett tudata Nyugati magyarjainknak nem kell kisebbségi sorsot, hátrányosan megkülönböztetett helyzetet vállalniuk a magyar nyelv és kultúra megtartásáért. Mostanában legtöbb nyugati ország eltűri, sőt van, amelyik támogatja a tőle különböző etnikus csoportok nyelv- és kultúramegtartó igyekezetét. Nem volt ez mindig igy. Hogy a sok szomorú példából csak hányat említsünk az észak-amerikai kontinensről: 1942-ben 120 000 japán származású amerikait — több mint kétharmad részük második, harmadik nemzedéki amerikai állampolgár volt — deportáltak sivatagi szögesdrótok mögé mint „ellenséges faj" (..enemy race") tagjait; 1914 és 1920 között több mint 8 800 ukrán, német, lengyel, cseh, szlovák és magyar származású kanadait — sokuk már kanadai állampolgár volt — deportáltak kényszermunkatáborokba mint „ellenséges idegeneket" („enemy liens"), csakúgy, mint a második világháború alatt 21 000 japán származású kanadait. A helytelenül „indiánoknak" nevezett népek elleni etnocídium adatai is egyre közismertebbek. Zdanek Salzmann, a Massachusetts egyetem antropológia-professzora mintegy 200-ra becsüli azoknak a nyelveknek és dialektusoknak a számát, amelyek teljesen kihaltak — nem természetes halállal — Amerika „felfedezése" óta. Manapság az Egyesült Államok kormányprogrammal védi és közpénzekkel is támogatja néhány etnikus csoportját; jelenleg több mint 1 300 000 amerikai tanuló részesül kétnyelvű iskolai oktatásban. Kanada ugyanezt teszi Multikulturális Minisztériumán keresztül. Az Egyesült Államokban majdnem minden lengyel és ukrán egyház egyúttal a lengyel, az ukrán nyelv és kultúra oktatásának, megtartásának a fellegvára is, minden ír szervezet sikerrel tevékenykedik az ir nemzeti tudat erősítésén, és minden zsidó egyesület egyúttal a világ zsidósága érdekeinek szószólója, elismert érdekképviseleti szerve. Ilyen demokratikus körülmények között milyen a nyugati magyarok magyarságtudata? Nyilvánvalóan sokféle. Az áldozatokat is vállaló magyar származást már csak idegen nyelven való megemlítésig minden változata megnyilvánul annak a tudattartalomnak, hogy valakinek köze van Nyugaton a magyarsághoz. De békeidőben, toleráns államokban lehetősége van a konfliktusmentes kettős nemzeti öntudatnak, kettős hűségnek, lojalitásnak, szimultán nemzeti identitástudatnak, én-tudatnak. 13
