A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-02 / 9. szám
szerint most kezdődik a neheze. Az osztozkodás persze korántsem egyszerű. Egy tehén, egy hektár, egy gyümölcsfa ide, ugyanannyi amoda, meg emide. Kétszáznyolcvan-millió osztva hárommal, vagy néggyel, az ennyi, meg ennyi. így szép is lenne. Nyárasdon 1989. november 28-án alakult meg a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, ezzel együtt pedig a Független Magyar Kezdeményezés mozgalma, amit a falu vezetői közül valaki állítólag ma is úgy minősít, hogy „öt ember keveri a szart". A szándékuk persze korántsem ez. Persze, kinek is tetszene, ha valamilyen tisztségből le akarják váltani. A mozgalom helyi elindítói ma is azt állítják, hogy nem voltak, nem is akartak ők csakazértis radikálisak lenni mindenáron. Azt akarták, hogy módosuljon a képviselőtestület összetétele, merthogy ebben látták, látják az első garanciáját annak, hogy változtatni tudjanak azon, ami tarthatatlan. A kéthónapos futam többkörös részletei nem okvetlenül érdekesek. Annyi azonban mindenképpen érdekes, hogy az első nekifutásra elindított szándék csak két hónap múltán valósulhatott meg. A képviselőtestületből lemondás útján kiesett tizenöt ember, tizenkilenc maradt, az új testület pedig hét új emberrel bővült, minek következtében a jelen testület nyolc fővel alacsonyabb létszámú, mint az előző volt. Hogy idáig két hónappal ezelőtt is eljuthattak volna, az kétségtelen. A hosszú, sértődöttségekkel, kilépésekkel, visszalépésekkel ékes huzavona egy kicsit megállította az időt a faluban. Most, amikor minden olyan gyorsan pergett, Nyárasdon — ha nem is behúzott kézifékkel — de jókora fékező kolonccal haladtak előbbre. Eredmény persze időközben is született, méghozzá nem is kevés, hiszen olyasmi kezdődött el, amiről november elején még csak álmodozni is tilos volt : a beleszólás joga. Ami a november 28-án lezajlott első nagygyűlés és a január utolsó napján módosult képviselőtestületi választás között történt, végül is nem kevés, mert a folyamatban körvonalazódott a hogyan tovább, és a kikkel tovább kérdése. A hogyanra a válasz Így hangzik: máshogyan. A kikkel tovább kérdésére pedig valahogy így: mindenkivel, aki méltóbb állampolgári minőséget remél s ennek megteremtéséért nem csak akar, tud is cselekedni. Az ami a közélet kérdéseivel szemben tanúsított közönynek látszott, még akkor sem volt valódi közöny, ha már a kocsmaasztalok mellett sem mertek beszélni róla az emberek. A ravatalozó keresztjéről is csak a temetőben beszéltek. Merthogy azt a keresztet annakidején központi utasításra le kellett venni s ezt mindenki, hivő és nem hivő egyaránt sérelmezte, de ugyan, ki figyelt oda. A legelső nyárasdi nagygyűlés döntött: a kereszt újra a helyén áll. A második nagygyűlés arról döntött, hogy a falu helységnévtábláján úgy is írva álljon a falu neve, ahogy azt Nyárasdon mondják az emberek. Nyárasd tehát. Január derekától új a tábla. A helyi nemzeti bizottság elnöke a régi. Már a november végi forradalmat megelőzően is nyugdíjba készült, de az események során ezt aligha tehette volna meg. Most tanácstalan. A helyén maradt, mert elűzni egyetlen nagygyűlésen sem akarták, legfeljebb előzni. Ő meg fékezett, hadd előzzék, hiszen máig is bánja, hogy nem vonult nyugdíjba még szeptemberben. Kelletlen maradt a helyén, de maradt, majd ugyanabban az órában, amikor erről nyilatkozott, döntését megváltoztatta s egy kerek mondatban közölte velem, hogy mégis nyugdíjba vonul, mert a nyugdíja mellett, korábbi tisztségét betöltve nem kaphatja meg a teljes korábbi fizetését. Ez is egy szempont. Hogy időközben módosult-e újra a döntése, nem tudhatom. A titkár azonban végérvényesen lemondott, visszamegy a szövetkezet kertészetébe. A helyére javasolt fiatalasszony állítólag csak akkor vállalja a titkári funkciót, ha más nem akad. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeményezés fiatal képviselői úgy értékelik a helyzetet, hogy ha megkésve is, de sikerült megtenni a legfontosabb lépést: szóhoz jutni, cselekedni, érvényre juttatni az emberek rokonszenvét élvező programot, jelen lenni a képviselőtestületben s jogszerűen részt venni a választásokig hátralevő időszak helyi politikai cselekvéseiben, melybe a falu legszélesebb nyilvánosságát kívánják bevonni. Annál is inkább, mert elegük van abból, hogy róluk mások, megkérdezésük nélkül döntsenek. Nyárasdon a helyzet formálódik — mondhatnám summázatul, jóllehet, a helyzet mindig csak a megfigyelés pillanatában igaz, hiszen változik. Bizonyos azonban, hogy jó irányban változik, még akkor is, ha a rózsakert marad. Mert miért ne maradna? Miért ne, ha a jövőben egyszerűen csak a virág szerepét kell majd betöltenie, s megszabadul majd attól a küldetéstől, hogy a falu vezetőinek babérjai közt ékeskedjen, — bizonyítván, hogy ök mennyire szépek, mennyire okosak, mennyire áldozatkészek, és milyen demokratikusan gondolkodnak, mert íme, minden újszülöttnek kiültetik a megfelelő bokrot. Mert a pallosjognak most fellegzett be igazán. KESZELI FERENC FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY Arányos részesedést Ha a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség helyzete kerül szóba, évtizedek óta a kultúra, a közművelődés, az irodalom felöl közelítenek csupán e problémakörhöz. Ám akkor sem oly módon, hogy a meglévő kérdéseket miként kellene megoldani, hanem hogy mindez — mármint a nemzetiség vagy nemzetiségek ilyen vonatkozású szükségletei — milyen anyagi terheket jelentenek az államháztartás számára. Ilyenkor általában mindig az derül ki, hogy a nemzetiségi intézményrendszer, a lapok, a színház, stb., milyen mértékben ráfizetésesek, s hogy mindezen intézmények csupán nagyarányú állami dotációval tarthatók fenn. Természetesen ez igaz, ezt senki sem vitatja. De azt hiszem, ez nem is olyan kérdés, amely vita tárgyát képezhetné. S mégis! Társadalmunk jelenlegi átalakulásának zajlásából olyan vészteljes hangok hallatszanak ki, miszerint a magyar nyelvű lapok, intézmények számára az eddig megadott állami dotációk megszűnnek vagy aránytalanul lecsökkennek. Ha ez bekövetkezik, akkor ennek az lesz a következménye, hogy az eddig meglévő lapjaink közül több megszűnik azon egyszerű oknál fogva, hogy e sajtótermékek megjelentetése önerőből — értem ez alatt az anyagiakat — megoldhatatlan. Ahogy erről mér máshelyütt szó volt, elsősorban a gyermek- és ifjúsági lapok helyzete vált kritikussá. De hasonló okokból kifolyólag a kassai Thália Színpad több mint húsz éve húzódó önállósítása is mélypontra jutott. Persze, nincs könnyebb vagy kedvezőbb helyzetben a Csemadok és a Hét sem. A Madách Kiadó gondjai is hasonlóak. Mindezek mellé odasorolhatók a műkedvelő együttesek tucatjai végig az országban, nemkülönben a művelődési központok és a könyvtárak is. Az ország jelenlegi kormányzata, mint ismeretes, olyan örökséget kapott, amelynek gazdasági vonatkozásait egyelőre még hohnály fedi. feltáratlanok, igazodni sem lehet hozzájuk, s így reális terveket sem lehet fölvázolni az ismeretek hiányában. Az előrejelzések azonban arra engednek következtetni, hogy az ország gazdasági helyzete egyáltalán nem rózsás, s úgy tűnik mindez a jelenleginél lényegesen súlyosabb terhek elviselésére kényszerít majd bennünket — s nem is a távoli jövőben. S mint mindig, ha egy országon belül gazdasági gondok jelentkeznek, az anyagiakat a „kevésbé fontos" területről vonják el. Az ilyen „kevésbé fontos" terület a kultúra általában. A nemzetiségi kultúra pedig különösen. Ezt a történelem során — a mi történelmünkben hatványozottan — már több alkalommal a saját bőrünkön is kénytelenek voltunk megtapasztalni. A jelzések jelenleg is ebbe az irányba mutatnak. Mert hát ez a legegyszerűbb, a legkézenfekvőbb megoldás. Vagy legalábbis annak tűnik. Ám a dolog azért mégsem ilyen egyszerű. Hogy miért ? Erre a miértre a válasz nem is olyan nehéz. Ha a társadalom — társadalmunk — terciális szférája ilyen mértékben függ a primális — tehát a gazdasági szférától —, akkor a kormányzat felelős vezetőinek nem volna ártalmára egyszer azt is megvizsgálni a döntések meghozatala előtt, hogy az ország gazdaságának egészében miként van jelen például a szlovákiai magyarság?! Aktuális lenne vizsgálat tárgyává tenni, hogy milyen a szlovákiai magyarság gazdasági potenciálja. Hogy a mezőgazdaságban, az iparban, valamint a szolgáltatásokban a szlovákiai magyarság gazdaságilag aktív népessége mit és mennyit termel meg? S ha ezt a nem nagy erőfeszítést igénylő számadást egyszer a felelős állami vezetés elvégezné, azt követően meg lehetne vizsgálni, hogy e javakból például a terciális szférában a kormányzat megfelelő arányban juttatja-e vissza ezen javakat létrehozóihoz?! Vagy legalábbis olyan mértékben, amely az ország minden polgáráéval azonos. Gyanítom, e fenti — feltételezett — összehasonlítás igencsak meglepő adatokat hozna napvilágra. Mert itt már nemcsak a lapokról, a közművelődésről, színházról kéne statisztikát készíteni, hanem olyan művészeti ágazatokról is, mint a film, a zene, a képzőművészet, vagy a televízió különböző művészeti lehetőségei és a műfajai. Esetleg önálló nemzetiségi könyv- és levéltár, saját múzeum, képtár hiánya is szóba kerülhetne ... Mert mindezek nálunk negyven év óta a hiánylistán szerepelnek, sok mással egyetemben. Hiányoztak és — úgy tűnik — még sokáig hiányozni is fognak. Nem is beszélve egy nemzetiségi tudományos kutatóintézetről... Amikor ez az új kormányzat — ismét hangsúlyozni szeretném — egy katasztrofális örökség terhét kénytelen viselni, s ilyen körülmények között készíteni elő valamiféle kibontakozási tervet, a nemzetiségek vonatkozásában azt is számításba kell vennie, hogy ezen etnikumok gazdasági potenciáljuk — az ország anyagi javainak gyarapításával összhangban — színvonalán részesüljön abból, ami elosztásra kerül. Meggyőződésem, hogy ha a szlovákiai magyarság gazdasági potenciáljának arányában részesülhet az ország javainak elosztásakor, akkor a jelenleg magasnak tűnő néhány milliós dotáció nem is látszik majd olyan soknak. Sőt, meglehet, csupán töredéke lesz annak, ami az általunk termelt javak szerint megilletne, vagy amit abból eloszthat. Ám az arányosság betartását és betartatását elemi jogunkként szükséges mindig és mindenhol deklarálnunk. Ha Így viszonyulunk e kérdéshez, akkor kiderül, hogy az állami dotáció nem könyöradomány, hanem a megtermelt javakból való arányos részesedés. GÁL SÁNDOR 5
