A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF A látható Duray — Sokat tudnak a letartóztatásaidról, keveset az életedről. Beszélj szülőhelyedről. tanulóéveidről, s arról, hogyan kerültél kapcsolatba a magyar mozgalmakkal? — A második világháború befejezése után, 1945. június 18-án születtem Losoncon, munkanélküli szülök gyermekeként. Ennek oka nemzetiségi hovatartozásuk volt. Egyetemista koromban szervezője voltam a József Attila Ifjúsági Klubnak Pozsonyban, majd 1968—1969-ben a Magyar Ifjúsági Szövetségnek, s ezekben az években a Csemadok KB Elnökségének is tagja voltam; aztán többéves kényszerű politikai visszavonulás után 1978-tól hosszú évekig a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának a szóvivői teendőit láttam el. — Az 1968—1969-es esztendő a megnyugtató rendezés lehetőségét kínálta számunkra, de jött augusztus 21. Mi késztetett arra. hogy a stagnálás éveiben a kétszeri letartóztatást is vállalva a magyar érdekek elszánt védelmezője légy? — Nem megfontolásból, hanem a helyzet adta kényszerűségből vállaltam a Husák-féle neosztálinista elnyomással szemben a magyar kisebbség jogvédelmét. A kényszerű helyzetet az a fokozódóan ránk nehezedő nyomás teremtette meg, amely az általános politikai és társadalmi elnyomás mellett bennünket magyarokat többszörösen sújtott, és szándékaiban kapcsolódott a negyvenöt utáni jogfosztottság céljaihoz. Az első impulzus a magyar oktatás fokozatos és gyors felszámolásáról szerzett hír volt 1978-ban, és Nyitrán a magyar pedagógusképzés megszüntetése. Ekkor döbbentünk rá, hogy létünk alapjait kezdik szétroncsolni; utolsó védőbástyánk omlik össze az anyanyelvi oktatás megszüntetésével! Jogvédő bizottságunk tehát szívósan és következetesen vette védelmébe az iskoláinkat. Legfőbb eredménynek azt tartom, hogy sikerült — ha nem is teljes egészében — megmenteni a magyar iskolákat. Ez persze csak annyiban köszönhető jogvédő bizottságunknak, hogy sikerült mozgósítania a csehszlovákiai magyarságot. Az iskolákat végül is a magyarság helytállása mentette meg! — Általánosan ismert, hogy a Charta 77 polgárjogi mozgalom képviselőihez is megtaláltad az utat. Ők kerestek meg. vagy fordítva, s mennyiben segítette a kapcsolatfelvétel további munkádat a magyar érdekek védelme szempontjából? — A eltartásokhoz vezető utat személyemben a jogvédő bizottság kereste 1979-ben. Évekig tartott a puhatolózás, mert cseh sorstársaim nehezen értették meg, hogy a nemzeti kisebbség jogai is az emberi jogok körébe tartoznak. Az áttörés 1982 végén történt, nem sokkal első letartóztatásom után. Ez értette meg velük, hogy egy platformon állunk, és ezt azzal fejezték ki, hogy tiltakoztak a letartóztatásom ellen. 1983 februárjában pedig már a cseh és a szlovák ellenzékiek közösen kerestek fel engem, s attól kezdve partnerek voltunk nemcsak emberileg, hanem a küzdelemben is. Ez a helyzet teremtett lehetőséget arra, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül aláírhassam a Charta 77 alapdokumentumát. Ezt ugyanis korábban éppen a.merevségük miatt nem tehettem meg. 1983-tól állandó kapcsolatban voltunk, és párbeszédet folytattunk. Ennek volt a következménye, hogy miután másodszor is letartóztattak 1984-ben, négy szlovák ellenzéki, Miroslav Kusý és Milan Šimeček filozófusok, Ján Čarnogurský ügyvéd és Jozef Jablonický történész a közeledés különböző hőfokával, de egyértelműen kiálltak mellettem. Miután másodszor is szabadlábra kerültem, 1985 májusában folytattuk a korábban megkezdett párbeszédet. Ennek több kézzel fogható eredménye is volt. Igaz, amire legjobban törekedtünk, hogy a cseh és a szlovák ellenzékiek velünk együtt foglaljanak állást a magyar kisebbség ügyében, nem következett be, de személy szerint Kusý is, Šimečka is, Čarnogurský is elmondta toleráns és jövőbe mutató véleményét. A Charta 77 szóvivői révén a magyar kisebbség elleni (vandál) támadásokat is egyértelműen elítélték. Az 1987 tavaszán történt gyújtogatásokra és egyebekre gondolok. A többéves párbeszéd kicsúcsosodása 1987 végén, 1988 elején volt, amikor is sikerült a jogvédő bizottságunk által megszövegezett javaslatot (a nemzeti kisebbségek helyzetéről az államközi kapcsolatokban) elfogadtatni a Charta 77 szóvivői testületével. Ez a dokumentum 1988 januárjában látott napvilágot, amikor átadtuk a helsinki záróokmány betartását ellenőrző bécsi utótalálkozó résztvevőinek. A csehszlovákiai magyarság helyzetéről ezen az úton került a legtöbb információ a nemzetközi sajtóba. — Nagy sikert aratott az Amerikában megjelent könyved, a Kutyaszorító, amelyhez Csoóri Sándor irt a hatalom embereit megbotránkoztató előszót. Hogyan jutott a kézirat Amerikába, Püski úr kiadójába, s hogyan jutottál el te Amerikába, ahol további könyved és a gyermeketek is megszületett? — Külföldi barátaim még 1979 tavaszán megkértek, írjak néhány soros életrajzot magamról, amelyet let étbe (fielyezhetnének a Nemzetközi Amnesztia Szervezetnél (Amnesty International), hogy ha netán szükség lenne rá, kéznél legyen. Ekkor kezdtem el írni az életrajzomat, amiből aztán könyv született. A Kutyaszorító első kötete 1982- ben jelent meg, éppen akkor, amikor először ültem börtönben. De még szabadlábon voltam, amikor Csoóri elvállalta az előszó megírását. Egyetlen kikötésem volt, hogy a könyv ne jelenjen meg a vádemelés előtt. Nehogy bonyolítsam a védekezés taktikáját a várható bírósági tárgyaláson. A kézirat a szokásos úton vándorolt Nyugatra: kicsempészték. Mielőtt azonban eljutott volna a kiadóhivatalba, többször találkoztam Püspöki Sándorral, akivel többek között e könyv kiadásáról is beszélgettünk. Természetesen erről semmiféle írásos szerződés nem született közöttünk. Ezt azért is szükséges említeni, mert szerződéskötés esetén büntetőjogilag felelősségre vonható lettem volna, s az lehetnék még ma is. Püski Sándor családjával nagyon közeli kapcsolatba kerültem, mondhatnám, apa-fiúi viszonyba, és első alkalommal ö hivott meg bennünket Amerikába, még akkor, amikor börtönben voltam. Éppen ezért a meghívásnak nem tudtunk eleget tenni. 1988 nyarán végül is kijutottam a feleségemmel Amerikába, a pennsylvaniai Indiana Egyetem meghívására. Hogy ez a meghívás létrejöhetett, köszönet jár érte az egyetem rektorának, profeszszor Welty-nek, Soros Györgynek, akinek az egyik alapítványa anyagilag hozzájárult a meghívásomhoz, valamint a Magyar Emberi Jogok Alapítványának, amely az útiköltséget fedezte. A kint tartózkodásom idején megjelent három könyvem; a Kutyaszorító második kötete, jogvédő bizottságunk tízéves munkájának dokumentumkötete (Kettős elnyomásban), valamint a korábban említett szlovák—cseh—magyar párbeszédből született tanulmánykötet: Csehszlovákiai nonkonformisták a nemzetiségi kérdésről és az országban élő magyar kisebbség helyzetéről. Ezenkívül több tanulmányt publikáltam angol nyelven az egyetem kiadásában, és ebben az időben látott napvilágot az angliai Oxfordban egy európai tanulmánykötet Közé p-Európ>áról, amelyben én is szerepelek egy tanulmányommal: Európaiság Kelet - Közép-Európában: valóság vagy csupán vágy? (A kötet címe: In Search of Central Europe.) Amerikai tartózkodásunk legnagyobb élménye és emléke: itt született meg első gyermekünk 16 évi házasság után. — Igen sűrűn jelenik meg az Új Szóban, a Napban, hogy előadást tartasz Dél- Szlovákia valamelyik kisvárosában. Nehéz volt megszoknod a visszanyert szabadságot, és tisztelőid, barátaid, hallgatóid mit várnak tőled? Vannak-e konkrét elképzeléseid az autonóm jogkörű megoldások érvényesítésére ? — Miután visszaérkeztünk Amerikából, egy új korszak köszöntött nemcsak Csehszlovákiára, hanem rám is. mert a húsz évig tartó itthoni illegalitás után végre ismét felléphettem a nyilvánosság előtt. Ez nagyon jó érzés, nemcsak azért, hogy most már nyíltan találkozhatom azokkal az emberekkel, akikkel eddig ismeretlenül védelmeztük a magyar kisebbséget, hanem azért is, mert nyíltan politizálhatunk, és építhetjük politikai kultúránkat. Ezért amennyiben lehetséges, mindenüvé el akarok menni, ahová meghívnak, természetesen egyszerre nem lehetek ott mindenütt. Amellett az öröm mellett, hogy létrejönnek ezek a találkozások, teher is tornyosul fölöttem, kissé meseszerűen sok olyat várnak el tőlem az emberek, amelyeknek a véghezvivéséhez nem érzem magam elég erősnek. Túlságosan egy emberben gondolkoznak, messianisztikus tartalommal. Most is úgy kell cselekednünk, ahogy korábban, együtt, vállvetve, mert jövőnk, ha nem is kizárólag tölünk függ, de most már tőlünk is. S ezt egy ember nem rajzolhatja meg, mindannyiunk kezére szükség van! Főleg azért, hogy védelmezni tudjuk kollektív jogainkat, kultúránk és iskoláink önigazgatását, az anyanyelvűnk hivatalos használatára való jogunkat, s nem utolsósorban azért is, hogy megteremthessük politikai képviseletünket. — Nyilatkozataidban a Csemadokot is említed. Kifejtenéd részletesebben, hogyan látod múltbeli és jövőbeni szerepét, és elérkezett-e szerinted a pártalapítás ideje ? — Váratlanul ért. hogy visszakerültem a Csemadok KB Elnökségébe. Kicsit hasonló körülmények között történt ez, ahogy el kellett hagynom ezt a vezetői testületet. Persze, a helyzetek különböznek, ezt most egyértelműen a Csemadok megújulási óhajának lehet tekinteni. A Csemadok múltjával kapcsolatban talán azt kell hangsúlyozni, hogy bármilyen rossz is volt ez a szervezet, társadalmi életünk egyetlen legális fóruma volt. Talán természetes, hogy a rendszer elleni haragunk elsősorban a Csemadok bírálatában nyilvánul meg. Ez természetes és egészséges is. De ugyanúgy azt is tudatosítani kell, hogy noha a Csemadok vezetősége kiszolgálta mind a gottwaldi. mind a novotnýi, mind a husáki rendszert, az uralkodó hatalom mégis ellenzékinek tekintette, mert a magyarok szervezete volt. Ugyanis az egész csehszlovákiai magyarságot (a szervilista magyarok ellenére is) az ellenzékiség helyzetébe szorította, és ha nem is mondta mindig ki, ellenségének tekintette. A Csemadokról évekkel ezelőtt kialakítottam egy véleményt, amely mind a mai napig nem változott: a szervezetet egy sztálinista rendszer hozta létre sztálinista struktúrával (szervezeti felépítéssel). Ebből az is következik, hogy ha megszűnt a sztálinista rendszer, akkor a Csemadok szerkezete is kell hogy erre a sorsra jusson. A Csemadokból elsősorban azokat az értékeket kell megmenteni, amelyeket az elmúlt negyven évben a lehetetlenséggel dacolva felhalmozott. Ez nem a Csemadok értéke. Ez az itteni magyarság közös értéke. Mivel a Csemadok 40 éven keresztül egyedüli szervezet volt, tagságának rétegezödése sokkal inkább egy (jártéhoz hasonlóan alakult ki. noha mindig csak a kultúra műkedvelői szintű művelésére volt kárhoztatva. Véleményem az, hogy ebből a tagságból a csehszlovákiai magyarság és egyáltalán a nemzeti kisebbségek ügyét felvállaló párt jöhetne létre. Ugyanakkor ki kell alakítani a társadalmi és társasági élet és a kultúra ápolásával foglalkozó egyesületek vagy egyletek rendszerét, amelyek azokat tömörítenék, akik nem akarnak pártpolitikát folytatni. Nem a Csemadok megszűnésétől kell félnünk, hanem attól, hogy nem lesz politikai képviseletünk, ha nem kapunk időben észhez! Én a pártpolitizálás híve vagyok, de nem nemzeti pártban képzelem el a politizálásunkat, hanem egy olyan politikai pártban, amely felvállalja egyrészt annak a területnek az érdekeit, amelyen együtt élnek a magyarok, az ukránok, a németek, esetleg a lengyelek a szlovákokkal és a cigányokkal. Tehát az együttélés politikai normáit kell megteremtenünk, a nemzeti kisebbségek jogvédelmét, s a térség gazdasági érdekeinek védelmét. MACS JÓZSEF Fotó: Prand! Sándor 7
