A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
Most sem erőszakolta meg magát. Fanyar volt, egykedvű és unott. A közömbösségig nyugodt. Olyan, amilyen. Az egyik percben őrjítően érzéki, a másikban egyszerűen hétköznapi de a humora, az öniróniája egyetlen pillanatra sem hunyt ki. — A kép, amely mindjárt az első filmszerepeid után alakult ki rólad, vampnak, dívának, a vágyak asszonyának mutat. — Istenem... hát milyenpek lássanak? Én már huszonegy évesen is úgy néztem ki, mint egy idősebb, jól tartott asszony. Tessék, itt a bizonyíték. Ez a fekete kalapos fotó főiskolás koromban készült rólam ... Az óriásit bukott Ki látott engem?című filmben Rienzi Máriát, a nagyváradi orfeum énekesnőjét játszottam, akitől Ady a halálos csókot kapta. No, ez egy jó felvétel. Ezen szép vagyok. Persze, nem véletlenül. Hosszasan sminkeltek, több órán keresztül. — Nagyváradról jut eszembe: figyelted a romániai eseményeket? — Naná! Csak tudnám, hogy folytatódnak. És mi lesz nálunk? Építettek egy hatalmas szénakazlat és arra várnak, hogy vár legyen belőle. Röhögnöm kell. Komolyan mondom: mindenki jobban áll, mint mi. No, még a lengyelek... de a mi helyzetünk politikailag is katasztrofális. Hagyjuk! Majd csak lesz valahogy. Nem szeretek politizálni. Undorodom tőle. — Mihez lenne most igazán nagy kedved ? — Elmenni innen a francba. — A lakásból? — A lakásból is. Elmenni, abbahagyni, mást csinálni. Állítom neked, hogy az ember életének az a lényege, hogy vágyni tudjon valamire. Valami másra, mint amit csinál. Én tíz-húsz-harminc év múlva szeretnék majd visszanézni és azt mondani: színésznő voltam Magyarországon. — Honnan akarsz visszanézni? A tengerentúlról? — Vagy a magasból. Hogy itt döglöttem meg. Na, jó, ne vágj ilyen képet, megteszi egy másik hivatás is. — Hogyhogy, ezt a mostanit nem neked találták ki? — Nem arról van szó, hogy rosszul érzem magam, csak attól tartok: ebben is eljöhet az elég. Nekem nincsenek szerepálmaim, és még csak azt sem mondhatom, hogy hú, de nagyon vágyom a színpadra. Ott szoktam lenni, de nem vágyom rá. Persze, lehet, hogy azért nem, mert jó dolgom van, bár... azt hiszem, én eleve ilyen természetű vagyok. Utazni, világot látni volna kedvem, csak ahhoz meg pénz kellene és annyi pénzem nincs, hogy körbeutazzam a Földet. Ha jönne az atyaúristen és kisegítene, azonnal indulnék. Hát mondd, miért hiányozna az, amit ismerek, amikor annyi minden van még, amihez nem volt s talán nem is lesz közöm! — Zsófi hol van most? A nagymamájánál? — Bölcsödében. Három és fél éves. — Anyja lánya? — Esküszöm, az. Szilveszterkor kért még egy kis „nagy" pezsgőt. Most tagadjam meg tőle? Adtam neki. Múltkor nem akart kijönni a kádból, mert a dackorszak közepén vagyunk, hívom, könyörgök neki, de ő nem és nem. Amikor harmadszor szóltam neki, hogy nincs apelláta, most aztán gyerünk ki a vízből, azt felelte: majd veszünk pellátát. — És lubickolt tovább. — Mert röhögnöm kellett. — Ő pedig látta, hogy nevetsz. — Sajnos. De úgy is tud mindent. Komolyan mondom, pontosan olyan, mint amilyen én voltam annak idején. Ugyanaz a biztos öntudat, ugyanaz a határozottság, ugyanaz a magabiztosság. Neki meg kellett születnie. Ezt ő eldöntötte. No, akkor hagytam én ott a Vígszínházát, és mentem nagy hassal bele a nagy semmibe. S tudod mi a pláne az egészben? Hogy meg voltam győződve róla: ez így marha jó lesz. És ő pontosan ilyen. — Igen, a te órád mindig jókor csörög, te mindig időben lépsz, téged még az sem gátolhat a döntésedben, hogy terhes vagy. — Különös ismertetőjele: hasa van. Jó, mi? Ez fontos. — A hit, gondolom, nem kevésbé. — A hitem az átalakult az évek során. Bár az az igazság, bennem főiskolás koromban sem égtek lángoszlopok, a kritikai érzékem, mint valami hatalmas locsolókocsi, oltotta a tüzet. Mindig azt kerestem: mi a rossz bennem. Aztán a hit ítéletté fejlődik, ami egyeseknél jó, másoknál rossz ízlést jelent. Idősebb kollégáimtól gyakran hallom: most már vagyok annyira érett, hogy tudjam, mit akarok és mit nem. Szóval ítélkezik az ember a dolgok felett. Jó Ízléssel, rossz ízléssel, konokul vagy cinikusan, most mindegy. ítélkezik. Aztán egyszer csak rádöbben, hogy teljesen egyedül van a hitével. Az én hitem tárgya kezdettől fogva az volt, hogy jó színésznő leszek. Sokan segítettek ebben, sokan adtak a tudásukból. — Ilyenkor hogy lehet élni veled ? — Velem? Sehogy! Én egyszerűen alkalmatlan vagyok bármiféle együttélésre. — Tehát Hernádi Judit csak Hernádi Juditot tudja elviselni. — Igen, meg Zsófit. De mondd: itt van egy hatvan négyzetméteres lakás, hol éljek én itt együtt valakivel! Hisz belelógok a másik belébe! Ilyen kis helyen senkivel sem lehet egészségesen együtt élni. Csak a legnagyobb szerelemben, amely mint olyan — ritka. És nem tart örökké. Melyik ajtót csukjam magamra, ha bajom van? Hisz nincsenek is itt ajtók. Itt ez a szoba, a másik az a pici kis lyuk, a lányomé. Örülök, hogy van hova félrevonulnia, ha látja, hogy ideges az anyja. Elképzelni sem akarom, hogy mi lenne, ha hárman laknánk itt. Horror! — Apropó: horror. A Dr. Jeky/I és Mr. Hyde című amerikai filmben ömlik a vér belőled. Ki öl meg? — Egy szexőrült, akit Anthony Perkins játszik. Tudod, mi volt az első kérdése, amikor bemutattak neki? „Maga profi?" Na, gondolj csak bele, kik lehettek a partnerei. Bár szerintem a film sem lesz valami nagy eresztés. Az összes nőt „szexuális jelleggel" gyilkolja meg Perkins hála istennek, engem csak úgy jöttében. Amikor velem találkozik a filmben, már öreg és fáradt, jön szembe az utcán, semmi szex csak egy kés, de azt jól megforgatja a nö hasában. Na, ez volt. Közben ordítoznom és sikoltoznom kellett, és jól „összevéreztek”. Le fog jönni? — kérdeztem. Persze, hogy le, ez nyugati festék, felelték. Azt hiszed, lejött? Napokkal később, a bőrömmel együtt. — Új nagylemezed mikor lesz? — Előbb szeretném kitalálni. Jól kitalálni. — Akkor érik az alma, igaz? — Érik, érik, de ha belemászik egy kukac, akkor ott rohad meg a fán. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Markovics Ferenc felvétele) Eg yt *dül Amerikai film után — Hernádi Judittal 8
