A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-21 / 30. szám
— És hol, kitől tanult meg főzni ? — A katonaságnál... — felelte András készségesen, mint kisdiák a tanítójának. — Tetszik tudni, nem volt könnyű bejutni a konyhába, mert elég sok hivatásos szakács volt az alakulatunknál, s mivel nekem gépipari érettségim volt, a műszakiakhoz akartak helyezni. Szerencsémre egy Csallóközből származó őrnagy volt a parancsnokunk — majdhogynem földim —, méltányolta a kérésemet és odahelyezett. Ott aztán nem kellett szűkölködnöm, és főzni is megtanultam. Nem bántam meg, mert hasznát vehetem az életben ... Tetszik tudni, a mai lányok valósággal irtóznak a konyhától, s ha én is pont olyat fogok ki a nagy áradatból ? — Bizony az könnyen megtörténhet — felelte a doktornő mosolyogva. — Van már kilátásban feleségnek való? — De kíváncsi a doktornő! — felelte András kissé rejtélyesen, amiből a szépasszony arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal van már valakije a nagydarab fiatalembernek. Tévedett. András nyomban kijelentette, hogy nincs, s egyelőre nem is lesz. — Tetszik tudni, a magamfajta fiatalember csak akkor gondolhat házasságra, ha biztos kilátása van lakásra. Lakás nélkül nehéz, majdnem lehetetlen családot alapítani. Ha mégis megteszi, bűnt követ el... — Sok igazság van abban, amit mond, de ... — gondolkodott el egy pillanatra a doktornő —, de ha mondjuk annyira beleszeret valakibe, hogy úgy érzi, nem tud nála nélkül élni, akkor...? — Az ember igyekszik kikerülni azt a bizonyos nagy szerelmet — felelte András nevetve —, de ha mégis úgy érzi, hogy beleesik a csapdába, elporol a közeléből, hogy soha többé ne lássa. — Maga azt hiszi, hogy a távolság mindent megold? Tóth Andrásnak Csákvári Margit jutott az eszébe, s keserű lett tőle a szája ize. Margitka volt az ő első, nagy szerelme, akiben mérhetetlen nagyot csalódott. Vajon az ő esetében a távolság mindent megoldott? Nem egészen. Margit képe még vissza-viszszatér az álmaiban, s néha még most is boldognak érzi magát a közelében. — Talán ... nem biztos ... nem tudom ... — felelte András sokára. A doktornő kutató szeme észrevette, hogy valamit eltitkol, de nem tette szóvá. A karórájára pillantott. — Fel a fejjel, fiatalember, nemsokára hazamehet — mondta a doktornő biztató hangon, majd minden jót kívánva elment. Hiába távozott el, András lehunyva a szemét úgy érezte, hogy a szépasszony sudáran, illatosán még mindig az ágya mellett áll. s csak ki kellene nyújtania a kezét és megérinthetné. Mi a csuda ez, mi az ördög bújt belé? Az ám, a cigaretta, ötlött eszébe váratlanul. Hirtelenjében annyira megkívánta a füstöt, hogy még a nyála is kicsordult. Óvatosan kivett egyet a dobozból, papucsba dugta a lábát és kiment. A folyosón összetalálkozott Adélkával, aki kissé gunyorosan megkérdezte, hogy elment-e már a látogatója. — Elment, Adélka ... — Elég gyakran téved ide, vajon miért? — Hálából, minden bizonnyal hálából, Adélka, hiszen miatta ... hiszen tudja? — Hát persze — felelte a nővérke hidegen és faképnél hagyta Andrást. Mi az ördög bújt ebbe a lányba? Harmincnegyedik évfolyamát tapossa a mai magyar kultúra egyik legnépszerűbb folyóirata, a Nagyvilág. Legelső száma még ezerkilencszázötvenhatban jelent meg, majd rövid szünet után 1957-töl rendszeres havilapként ismerteti immár több mint három évtizede a világirodalom újdonságaival a magyar olvasót. E sorok írója gyakorlatilag a Nagyvilágból ismerte meg az egész mai világirodalmat. Hemingwaytól Ginsbergig, Kafkától Ajtmatovig, Joyce-tól Le Clézióig. Könnyű volt persze, mondhatná valaki, abban az időben jó világirodalmi lapot szerkeszteni, hisz nem is egy, hanem több évtizedes elmaradottságot kellett bepótolni világirodalmi műveltségünkben. Mára alaposan megváltozott a helyzet, világirodalmi tájékozódottságunk már-már megközelíti az ideális helyzetet, hogyan tud mégis helytállni, vállalt föladatának eleget tenni a mai Nagyvilág? Mintaszerűen. Nézzük Kéry László főszerkesztő és Misley Pál főszerkesztő-helyettes vezette lap tavalyi s idei évfolyamát: Beckett és Doctorow, Fellini és Duras, Barthes és Grass, Jevtusenko és Nabokov — hogy csak néhány nevet említsünk a tavalyi évfolyamból. Az idei első négy számban pedig Arthur Miller önéletírása (Kanyargó időben) és Nagyezsda Mandelstam emlékiratai, Dürrenmatt (A csendestárs) és Harold Pinter (A hegylakók) színdarabjai, Ionesco (Fehér és fekete) és Eco (A lehetséges kombinatorikája és a halál közelsége) esszéi, Gide (Utazásom a Szovjetunióban) és Tyendrjakov (Hruscsov és az írók) publicisztikai írásai, Mandelstam, Pound, Valéry, Ungaretti, Hrabal és Sanguinetti versei. Impozáns névsor — gondolom, bárki aláírja ezt a minősítést. Ugyanilyen impozáns azoknak az íróknak és műveknek a sora is, melyeknek megjelenéséről beszámol a Nagyvilág, tanulmány, könyvkritika, recenzió vagy csupán egyszerű hír formájában. Lássunk erre is néhány példát: „A gondolat kiújuló sebei" címmel hírt kapunk a franciaországi Heidegger vitáról Angyalossi Gergely tollából. Az idén száz esztendeje született Heidegger, az egzisztencializmus legnagyobb századunkbeli képviselője tudvalévőén rövid ideig tagja volt a nemzeti-szocialista pártnak. Bacsó Béla Lyotard könyvét ismerteti „A posztmodern jelenség" címmel, s részletet is közöl a márciusi szám e figyelemre méltó könyvből. Olvashatunk továbbá Szentkuthy Miklós francia fogadtatásáról, Günther Grass legújabb könyveiről (A hal, A patkánynő), az amerikai alternativ színházról. Rákos Sándor külföldi visszhangjáról, Karinthy Ferenc találkozásairól Arthur Koestlerrel, Ribakov visszhangos könyvéről. Az Artoat gyermekeiről és még sok minden másról, természetesen. Nem kevésbé izgalmas az idei négy szám információs anyaga sem: „Egy író, akit kétszer fedeztek fel: Albert Cohen, A százéves Chaplin, Beszélgetés Larával Borisz Paszternákról. Olvashatunk továbbá Calvino testamentumáról és Umberto Eco regényben és filmen nálunk is nagy port fölvert művéről (A rózsa neve); a tavaly elhunyt román költőről, Mihai Beniucról; Sándor László „Hidak partok között" c. kötetéről és még sok minden másról, természetesen. S a madártávlatból való szemrevételezés után néhány mikroszkopikus vizsgálat: Olvasnak-e a franciák? — erre a kérdésre kereste a választ az a közvéleménykutatás, amelynek eredményét nemrég tették közzé a Le Monde című párizsi napilapban. A felmérésből kiderül, hogy a megkérdezettek hatvanöt százaléka egyetlen könyvet sem vett kézbe az elmúlt év folyamán, és hogy a franciáknak csak harmincöt százaléka olvas többé-kevésbé rendszeresen" — olvashatjuk a tavaly novemberi szám „Hírek a nagyvilágból" rovatában. Jean-Frangois Lyotard: Mi a posztmodem c. tanulmányában pedig ezeket olvashatjuk: „A renyhülés időszakát éljük, ez határozza meg jelenünket. Mindenfelől azt sürgetik, hogy hagyjuk abba a kísérletezést, a művészetben és másutt is ... Van egy vitathatatlan jele ennek a közös hangoltságnak: mégpedig az, hogy mindeme szerzők számára az a legsürgősebb, hogy felszámolják az avantgarde örökséget... Mindazonáltal a művészi kísérletezés elleni támadás, ha politikai intézmény áll mögötte, teljes mértékben reakciós: az esztétikai ítéletnek nincs más feladata, mint nyilatkozni arról, mennyire felel meg ez vagy az a mű a szépség fennálló szabályainak... Mi tehát a posztmodem? Milyen helyet foglal el a kép és az elbeszélés szabályaira zúduló kérdések szédítő özönében? Minden bizonnyal a modernség része. Mindennel szemben, amit örököltünk, lett légyen az tegnapról (modo, modo, írta Petronius), gyanúperrel kell élnünk ... Meghökkentő felgyorsulás, a nemzedékek egymás sarkára hágnak. Egy mű csak akkor lehet modern, ha mindenekelőtt posztmodern. Az így értett posztmodernizmus nem a végnapjait élő, hanem az állandóan születőben lévő modernizmus állapota." (cselényi) Mátéffy Éva Mikor Simeon leszáll az oszlopról Csak egy földút idegenben és két bakancs. Csorrtigázott utolsó fohász Krisztusok szaváért egy garast! Deszkaajtókon csillog a zár. w. s. L. M. Desiré Türkiz és kármin este lett. Arcom néma. A csönd belém ütközött, lobbant aprót, újra fellobbant — kiégett idő már karom között. Ravatal. Pompa egy rézkarcon. Kéményeken táncolok. Bóbita-énekem lángol. Inognak a tűzfalak. Szédülök ki a világból. Néma a kék. A téglák letörött sarka vérzik. Láng hajlik, földre lép — fák dőlnek így lassan végig. Fotó: Méry Gábor — Folytatjuk — 15
