A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-21 / 30. szám
A sarokban idős bácsi feküdt. Hogy hogy nem, legurulva a lépcsőn a lábát törte, s az öreg csont nehezen forr. Nagy fájdalmai lehettek, mert éjszakánként gyakran feljajdult. Megszólalt: — Jó maguknak ... Álmodoznak meg ábrándoznak. mint a kamaszok, én meg már annak is tudok örülni, hogy egyáltalán lyuk van a fenekemen és néha megszólal... Az éppen belépő Adélka meghallotta az utolsó szavakat, s jóízűen felnevetett: — Az bizony nagy szerencse, bácsika .. . Egy csésze teát hozott Andrásnak. — Rum is van benne? — Ez nem is tea, hanem teás rum — felelte Adélka. — Megéri maga a pénzét. Itt is a rumon töri a fejét. András váratlanul megfogta a nővérke kezét: — Mielőtt elrohant, kérdeztem valamit. — Ne mondja ... Alighanem elfelejtettem ... — A feledékenység az öregek betegsége, maga pedig ... Adél kiszabadította a kezét, tapintatosan persze, nehogy megsértődjön a viccelődő fiatalember. — Jaj, olyan, mint egy nagy kamasz gyerek! — Nézzen a szemembe! — Nézek ... és most ? — Találkozhatunk? — Majd meglátjuk ... — felelte Adél elkomolyodva. — Szép a kézfeje, az ujjai hosszúak, mégsem művészember. LOVICSEK BÉLA 14 — Miből gondolja ? — A tenyere olajeres, tehát egyszerű melós ... — Nem grófi ágyban születtem, gyerekszobám sem volt — mondta András sértődötten. — Ha magának nem maga az ember számít, hanem ... mindegy... nincs értelme az egésznek. Tudja mit, Adélka, kedves?... Vegye semmisnek a kívánságomat ... — Félreértett — mondta a nővér elfelhősödő arccal. Nem ezt, nem így akarta, nagyon is szimpatikus neki az ágyon fekvő fiatalember. Lám, most meg fonákjára fordult a játékossága. — Igen, igen, nagyon is félreértett!... Nekem igazán nem számít, kinek mi a foglalkozása, felőlem akár a szippantósoknál is dolgozhat, csak rendes legyen, jókedélyű, erős, mint amilyen maga ... — mondta még, azzal sarkon fordult és elsietett. A folyosón kicsordult a könnye. Ez igen, ez egyértelmű beszéd volt, felért egy komoly vallomással. Oehát mit akarok én tulajdonképpen ettől a lányocskától? — tette fel magának a kérdést. Valóban tetszik, valóban szeretne vele találkozni? S ha netán találkoznak, hogyan tovább? És mi lesz Jucikéval. aki pontosan ellentéte a szőke Adélnak, fekete, mint az ördög, fürge és játékos, akár a kölyökpárduc ? Szombaton délután többen is meglátogatták Andrást. Elsőnek Jucika robogott be vörösre kisirt szemmel. Telve volt szemrehányással és sértődöttséggel. Alig lehetett megbékíteni. Kellemetlen volt számára, ahogy Juci kinyilvánította végtelen ragaszkodását. Az ágyszomszéd arcán virított a vigyor, mint nyári mezőkön a pipacs. — Nagyon fáj? — kérdezte Juci aggódva. — Ha nagyon fájna, ordítanék. — Nagyon szeretlek — suttogta a lány —, hiányoztál... Etelkától kellett megtudnom, hogy mi történt — mondta dorgáló hangon. — Eszedbe se jutottam, én csak arra vagyok jó neked, „arra"! — Ne beszélj bolondokat! — fortyant föl András. — Talán végig kellett volna loholnom a várost, hogy felhajtsalak és megkérjelek, hogy látogass már meg, hiszen halálos sebbel fekszem a kórházban ... ? Közben Adél is benézett a kórterembe, de amint megpillantotta András ágyánál Jucit, visszafarolt és elment. Később András Jucika tudomására adta, hogy nagyon fáradt, s befejezhetné a látogatást, ami igen jól esett neki, s bizonyéra hozzájárult a mielőbbi felépüléséhez. Jucika értett a szóból. Mielőtt elment, ráborult Andrásra és összevissza csókolta. Távozása után az ágyszomszéd felült és a fájós fejét ingatta. — Magának esett, mint tigris a prédájának ... Talán a menyasszonya? — Az unokahúgom — lódította András. — Érdekes ... — tűnődött el a szomszéd —, nekem is van unokahúgom, de még soha nem akart felfalni... — Rokona válogatja — mondta András elmosolyodva. Röviddel Juci távozása után megjött Etelka is a férjével. Mosoly bujkált a nagydarab férfi arcán. — Látom, már nem kell koporsót rendelnem, sógor, jó színben vagy. Etelka oldalba bökte: — Ne marháskodj mindig. Pali! — szólt rá feddön. Szatyrából kis lábos tejfölös csirkehúst — nokedlivel — vett elő. — Hogy éhen ne pusztulj. András jó étvággyal bekebelezte a finom ételt, s hálás szívvel köszönte meg a nővérének. — Jólesett? — Jól, most már csak a cigi hiányzik. — A vécében nem lehet? — kérdezte Pali sógor. — Arra nem is gondoltam, jó, hogy szóltál. Kicsit elpolitizáltak, beszéltek a munkahelyi problémákról, viszonyokról. Pali sógor még egy sikamlós viccet is elmondott. — Ha legközelebb jöttök, hozzátok be a világosszürke öltönyömet, jó? — Okvetlenül beugróm vele — mondta Pali sógor készségesen. — Hanem azt a három csirkefogót, ha elkapjuk, úgy eltángáljuk, sógor, hogy jó koldus se lesz belőlük, igaz-e?! — Jól van, no, ne hőbörögj örökké! — csillapította Etelka a férjét. Néhány perc múlva eltávoztak. A doktornő ezúttal „civilben” jött látogatóba, amiből András arra következtetett, hogy nincs szolgálatban, ennek ellenére mégis rápazarolja a kevéske szabadidejét. Vajon miért, mi célból? Szép, csinos és kívánatos volt most is, mint mindig. Talán őt is unta és unja valaki? Kár, hogy olyan szédületes köztük a távolság — mármint a volt grófi ősök és a parasztivadék között —, mint amilyen ... Végeredményben ö is csak ember, egy a több milliárdnyi közül. — Érzi már, hogy visszatérőben az ereje ? — kérdezte a doktornő kedvesen. — Szédülni már nem szédülök ... A doktornő kihúzta az ágy mellett álló szekrényke fiókját, majd a táskájába nyúlt, körülnézett, s lopva egy doboz Marlborót meg egy skatulya gyufát csempészett a fiókba. — A múltkor említette, hogy hiányzik ... Nem lenne szabad, de megsajnáltam, hiszen én is szívom, sajnos... De csak a vécén, lopva! — emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját. — Tessék csak rámbízni! — Nem próbált még leszokni róla? — Megpróbáltam, de nem megy. Gyengeakaratú embernek tartja magát? — Nem is tudom ... Ha valamit nagyon akarok, azért véghez viszem mindenáron. — Mi a foglalkozása? — kérdezte meg váratlanul a szépasszony. — Marós vagyok az egy üzemben, a sógorommal együtt. — Tetszik a foglalkozása? — Megmegy... — felelte András, miközben azon gondolkozott, mi a csudáért faggatja, miért érdekli annyira a doktornőt az ö sorsa ? Nem dicsekvési szándékkal fűzte még hozzá. — Érettségi után felvételiztem az egyetemre, de ... Gépészmérnök akartam lenni... — Nem vették fel ? — Felvettek, de másfél év után leléptem. — Nem ment a tanulás? — A tanulással nem volt baj. — Hát akkor... ? — Belémbújt az ördög. — Lány volt a dologban? — Dehogy... Az én eszemet nem tudták annyira megzavarni a lányok, hogy problémát okoztak volna. — Értem ... Az egyetem otthagyása után rögtön munkába állt ? — Előbb letudtam a katonaságot — felelte András kissé kelletlenül. Unta már a doktornő faggatását, ugyanakkor izgatta is, meg nyugtatta is a közelsége. — És mi a kedvtelése? — A horgászat meg a főzés. — Mit nem hallok: a főzés? — mosolyintotta el magát a doktornő csillogó szemmel. — Igen ... Vasárnaponként, ha a nővérem nagyon fáradt, olyan ünnepi ebédet szoktam remekelni, hogy csuda. Tetszik tudni, a sógorom nagyon szereti a gyomrát, és én is elég nagyétkű vagyok ... A doktornő látható érdeklődéssel hallgatta. s
